Tolnamegyei Ujság, 1924 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1924-03-29 / 13. szám
Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. — Egyes szám ára: 1000 korona. Előfizetési díj egy évnegyedre 10000 korona. Elfifizetést csak július 1-ig fogadunk el. Utólagos fizetés esetére a kiadóhivatal fentartja magának a jogot, hogy a fizetés napján érvényes előfizetési árakat számíthassa fel. Szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden szombaton. Előfizetési díjak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai takarékkoronákban: A legkisebb hirdetés díja 000. A hirdetés egy0 milliméter széles hasábon milliméter soronként 807. Közgyűlési részvénytársasági stb. hirdetések 1200. — Állást keresőknek 60 százalék engedmény. A hírrovatban elhelyezett reklámhír, eljegyzési hír, családi hír, valamint a nyilt tér soronként 5000 koronába kerül. Ára 1000 korona, VI. évfolyam. Szekszárd, 1924 március 29 - 13. szám. TOLNAMEGYEI ÚJSÁG KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy Isteni örök Igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában, Amen. A magyar intelligencia válsága. Dr. Magyarász Ferenc. A balkáni háború meg a világháború közti rövid időben volt cs. Is kir. konzuli akadémiának egyik növendéke együtt volt a franciaországi Nantesban egy szünidei tanfolyamon egy bolgár királyi konzuli növendékkel. Ez utóbbitól — az előbbeninek révén — hallottam azt, hogy mikor a kirkkilisszei véres ütközetben vagy 13 ezer intelligens bolgár fiatalember — minden rendű és rangú fő-, és középiskolai tanuló — elesett, akkor följajdult az ország egész közvéleménye, hogy elpusztul a nemzet, ha odavész az intelligencia. Mit tettek tehát ? Hazabocsátották a tanulókat, hadd készüljenek továbbra is az élet vértelen küzdelmére, az értelem fegyvereinek forgatására. Hogy a magyar intelligencia is mit vesztett a világháború alatt számban is, de értelmiségi fajsúlyban is, azt nem is lehet meghatározni. Még ha ki is tudnánk statistikailag mutatni, mekkora a számszerinti veszteség, azt senki meg nem állapíthatja, mily óriási és sok tekintetben mily helyrehozhatatlan kár az a gyorstalpaló eljárás, amellyel a háborúnak kivált második szakában a különböző „hadi“ végzettségű bizonyítványokat, okleveleket osztogatták. Fiatal emberek, akik békeidőben vagy egyáltalán nem is gondolhattak volna arra, hogy nekimerészkedjnek ennek vagy amannak a magasabb rendű vizsgálatnak, most valóságos harctéri biztossággal estek neki a szigorlat vagy érettségi drótakadályának — s a tanár, a megfélemedett ellenség, mit tehetett egyebet, meghátrált a támadás elől, a jelölt úr vizsgáját fogcsikorgatva tán, de elfogadta. A múzsáknak eme fiaiból kerültek ki aztán azok a tanítók, kik nem tudnak helyesen írni, azok a mérnökök, kiket az angorai kormány nem tudott használni és kénytelen volt hazaküldeni, azok a filozopterek, kik az alapvizsgát sikerrel letették s azóta nevelősködnek, mert a szakvizsgával máig is adósok és — last not least — azok az orvosok, akikről a székesfőváros tiszti főorvosa csak az imént mondotta meg a maga véleményét... Az intelligencia fokmérőjének ez a lehanyatlása nagyobb veszedelem a számbeli veszteségnél. Emezt kipótolják az évek, de amazt nem. Mert már ahhoz is, hogy valaki belássa értelmiségének fogyatékos voltát, bizonyos magasabb értelmiségi fokozat szükséges. Az önszeretet, a hiúság, a kényelem, az életért való küzdelem, a kenyér gondja, a későbbi nagy elfoglaltság külön-külön és együttvéve csupa olyan tényező, amely a legtöbb Jánost akadályozza, hogy kipótolja, amit a Jancsi nem tudott vagy elmulasztott megszerezni. Ha már a tanulóidő hét szűk esztendő volt, ugyan hol vegye az ember utóbb, az élet nyomorúságában, a szükséges kulturális élelmet ? Ennek a szellemi veszedelemnek azonban most sincsen vége, sőt most kezdődik csak az igazi baj, a végzetes válság. Most ugyanis épp a szellem jövendő munkásaira nézve úgy megnehezült az idők viharos járása, hogy szinte lehetetlenné kezd válni a taníttatás. Mér az elemi iskolát is fenyegeti a kultúra válsága. A falusi nép megszokta, hogy a háború alatt eléggé megeresztették a beiskolázás törvényes kötelességének kantárát. „Kell a gyerek otthona — ezzel a százrétű köpönyeggel takarták be a sokszor teljesen fölösleges és indokolatlan iskolai mulasztásokat. „Nem fogadhatok drága pénzen napszámost“ —ez volt a sablonos mentség. „Nincs ruha !“ — ez sajnos még a legigazabb s egyben legsúlyosabb mentség. S valóban, faluhelyen szinte csodálkozunk azon, mily leírhatatlan toldott-foltozott gúnyában jár a szegény ember gyermeke iskolába — ha jár. A falusi továbbképzés iránt a mi népünkből a legtöbb helyütt kezd az érzék kiveszni. Fásulttá lettek a kenyér harcában, mindenki kofálkodik, mindenki kupeckodik, mindenki mindennel kereskedik, a szellemi értékeket nagyon alacsonyan jegyzik a falu börzéjén. Szerencsés az olyan városi ember, aki legalább a középiskolát el tudja végeztetni gyermekével a saját lakóhelyén s nem kell városba adnia a fiát, mert az is hovatovább elviselhetetlen terhet jelent a szülőknek. Akármilyen jövedelme van is annak, aki manapság pl. három gyermekét taníttatja, még a földbirtokos is erősen megérzi ezt a mérhetetlen terhet és áldozatot. De talán legnehezebb a sor a főiskolán, az egyetemen. És itt természetesen elsősorban a fővárosra kell gondolnom, hiszen nálunk nincs meg a főiskolai stúdiumnak az a decentralizációja, melyért még a régi Ausztriát is irigyelhettük, Németországról nem is szólván, melynek több volt az egyeteme, mint állama, a technikai és szakfőiskolákról nem is szólván. Nálunk a vidéki városoknak egyetemi élete újabb keltű, sőt legújabb keltű; igazi hagyományról, patinás életről legföljebb Kolozsvárnál lehetne szó, de az is, sajnos, már nem magyar élet. Márpedig a budapesti életet nagyon megnehezíti a drágaság. Nem is az általános drágaságot értem, hiszen békeidőn is nagyon, de nagyon sok diáknak nem rózsából volt megiletve az ágya. De van a mostani életnek több olyan nehézsége, mellyel a békebeli tanulmányok küzdelmei egyáltalán nem arányosak. Ilyenek nevezetesen a szállásnak, a ruházkodásnak, a könyvnek s a többi tanulmányi segédeszköznek, a villanyos közlekedésnek aránytalanul fölemelkedett drágasága. Ismétlem, a koszt drágaságát nem is említem külön, mert egy évtizeddel ezelőtt sem voltak nagyon magas igényeik a diákoknak. De most pénzért is alig kap egy lakásnak csúfolt adót, könyvet, pl. orvosit vagy műszakit, alig alig vehet magának,villanyoson nem járhat, mert az ő jövedelmének nincsen szorzószáma, mely lépést tudna tartani az árakkal, ruhát alig tud venni, kopottan jár e kopott világnak szomorú képviselője és sajnálandó áldozata : az egyetemi hallgató. És merre jár, hova jár? Sibolni, pénzt hajszolni bármi úton-módon, bárhol. Az egyik gyógyszereket csempész, a másik állatkereskedelmet űz, másnak a fölhajtója, ha nincs egy garasa sem, de „insich“ is, ha lehet. A harmadik típus a hírhedt Kopinicsé. A negyedik még szomorúbb , az Aladároké. Aki nem tudja, annak én ugyan meg nem magyarázom. Bizony szomorú kilátások ezek ! És szinte jól esik az embernek tudnia, hogy e borzasztó sivár helyzetben is akadnak bátor emberek, akik nem állnak meg a meddő panasznál, a vigasztalan jajgatásnál, hanem a tett mezejére lépve a főiskolai hallgatók baján, a diáknyomor veszedelmén, az egész nemzetnek a fenyegető vérvesztén segíteni igyekeznek. Ily segítség többek közt a Foederatio Emericana, a tevékeny emberszeretetnek ez a legujabb hajtása, mely a fővárosba került fiatal embernek testát lelkét veszi gondozásba, testét, melynek szerény, de tisztességes megélhetését biztosítja, lelkét, melyet az élet forgatagában vezet és nevel — hisz e nevelésre még nagyon, de nagyon rászorul. Még lesz alkalmunk ezt az intézményt, mely a szülőket is hathatósan támogatja legszebb, de legnehezebb hivatásuk gyakorlásában, e lap hasábjain részletesebben ismertetni. Az igazságügyminiszter ünneplése a vármegye tavaszi közgyűlésén. Csütörtökön délelőtt tartotta Tolna vármegye törvényhatósági bizottsága tavaszi rendes közgyűlését, melyet különösen ünnepélyessé tett az a körülmény, hogy a bizottsági tagok sorában ott volt dr. Feszby Pál, az új igazságügyminiszter is. A közgyűlési terem a kedvezőtlen időjárás dacára is jócskán megtelt a vidéki bizottsági tagokkal, kik lelkesen megéljenezték a közéjük érkezett dr. Pesthy Pált, az ország egyik legszebb közjogi méltóságára emelkedett tagtársukat. A közgyűlést Jankó Ágoston főispán nyitotta meg és megnyitója után a következő beszéddel üdvözölte dr. Pesthy Pált: A főispán üdvözlő beszéde: „Van szerencsém bejelenteni, hogy vármegyénk szülöttjét, törvényhatósági életünknek egyik legértékesebb tényezőjét: dr. Pesthy Pált, a gyönki kerület nemzetgyűlési képviselőjét, a kormányzó ur ő főméltósága m. kir. igazságügyminiszterré nevezte ki. Az ország egész közvéleménye osztatlan örömmel vette e kinevezés hírét, mert Pesthy Pál őnagyméltóságának köztiszteletben álló, szeretetreméltó és vonzó egyénisége, — az ő politikai és polgári erényei, nagy tudása és kiváló képességei megnyugtathatják róla, — hogy az ország konszolidációjára nézve egyik legnagyobb jelentőségű kormányzati ág, — oly férfiú kezébe jutott, aki erre a nagy feladatra minden tekintetben rátermett és hivatott. Bizonyára neki is jól esik, hogy közéleti önzetlen munkássága ily szép elismerésben részesül és hogy módjában lesz kiváló képességeit a haza érdekében megfelelően érvényesíteni. Mi pedig büszkék vagyunk rá, hogy éppen e vármegyéből került ki az a férfin, aki e válságos időkben az ország ujjáépitésének nagy munkájában egyik legfontosabb szerepre van hivatva.“ Dr. Éri alispán a miniszterről. A főispánnak nagy lelkesedéssel és éljenzéssel fogadott beszéde után dr. Éri Márton alispán állott fel szólásra és a maga, valamint a törvényhatósági bizottság üdvözletét az alispáni jelentésben is szereplő következő szavakkal tolmácsolta a miniszternek : „Nemcsak az őszinte baráti szeretet melegével, de a vármegyénket ért kitüntetés szülte örömérzetéből kifolyólag is bensőséggel emlékezem meg vármegyénk közszeretetnek és tiszteletnek örvendő derék fiát, dr. Pesthy Pál úr őnagyméltóságát ért azon előmenetel felett, hogy Kormányzó Ur őfőméltósága őt igazságügy miniszterré nevezte ki. Ezen megemlékezésem keretében nem kívánom én Őnagyméltóságának egyéniségét, érdemeit s eddigi értékes munkásságát közelebbről ismertetni, őt a dicséret szavaival elhalmozni, hiszen a közöttünk élt őnagyméltósága egyénisége annyira ismert előttünk, hogy ezzel csak fölösleges munkát végeznék; de még őnagyméltóságának közismert szerénysége is tiltakoznék ez ellen, viszont a bizantinizmusnak még a látszatát is kerülni akarom és csak megállapítani kívánom azt az egyszerű tény.,