Tolnavármegye és a Közérdek, 1917 (27./13. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-04 / 1. szám
1. szám. XXVII. (XIII.) évfolyam. Szekszárd, 1917. január 4. MÁMÉ ÉJ A KÖZÉRDEK Szvkejtliiéf: Bezerédj lstván-utca 5. szám. A« kitézedük a lapot érdaki« »szám küldományak. Kiadóhivatal: Béri Balás Ádám-utca 42. axám. Az előfizetés pénzek is kilépzésekba küldendők. Néptanítók« te az előfiiatót ejtesz évre előre beküldik, 8 korona. Főszerkesztő: Dr. LEOPOLD KORNÉL Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Főmunkatárs : FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok s szerkesztők. Telefon szám 2 r&szerkesztő : 18. — Fetetős szerkesztő : 24 — Kiadóhivatal: 11. Előfizetési ár: s* évre.............16 korona évre.............. Se Kegyed ír** .... 4 » Egy se*» ára ... . 16 fülét Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 1 kor., tovébbi sor 30 f. — Nyütstr gamond soronként 40 fillér. POLITIKAI HETILAP. Az orsz. a. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint egyszer, csütörtökön. A „munkapárt lelkiismerete" Az uj esztendő nagy ökölmutogatással kezdődik. Fenekedés itt is, ott is. Az ántant hetekig rázta a rongyot, amíg a békeajánlatra a választ megadta. A lapok előzetes komentárjaiból azt hittük, hogy tigrisekkel, oroszlánokkal lesz dolgunk. — Wilson békejavaslata azonban, mint az állatszelidítő csattogó ostora szétütött az üvöltöző fenevadak között. Ordítozni ordítoznak ugyan még most is a dühös ellenfelek, de ez a hangmár tompított, mintha csak fonográf adná le a díszes állat-Ílehlet műüvöltését. Uniszonó azt harsogja a tíz, angol pöröllyel békába kalapált szövetséges, hogy igy — meg úgy nem lesz béke, amig a régi statuskvó helyre nem áll s a kárpótlás, a reparáció el nem következik. Ezen felül még külön területeket is igényelnek, el felejtve, hogy birtokon kind apellálgatnak még a régi elvesztett országrészekért is. Ezt a fenekedő hangot mintha idehaza mi is hallanánk. Az uralomról levitézlett ellenzék is visszaigényli régi kormánybuktató hatalmát. Ha az ember végig olvassa az újévi politikai nyilatkozatokat, úgy érzi, hogy utóbbi politikai harcok forgó szelével vemhes a megifjult vén idő. De a mai nagy idők, nagy önmegtartóztatást kívánó kötelességéhez képest mily szegényes argumentálásnak tűnik fel a függetlenségi szónok érvelése, hogy két csapás nehezedik erre az országra: Tisza István, ki akadálya a politikai és szellemi erők tömörülésének és a jelenlegi többség, mely lelkiismeretét nem tudja megtalálni, mert azt születése napján — elvesztette. Bizony-bizony az e fajta szellemeskedés meg nem menti a hazát. Esküt teszek reá, hogy szónok maga sem hiszi, hogy Tisza bukásával megszűnnék minden baj s megtörténnék ama bizonyos nemzeti tömörülés. — Mert ne tessék elfelejteni a koalíció nagy abroncsát, amelyről azt hitte mindenki: no most körül van övezve általa az egész nemzet s mint a gönci hordóban, ott erjed a tehetségek, a nemzeti aspirációk, a biztos sikerek kvintesszenciája . . . Lőre volt biz abban a nagy hordóban, tehát nem a benne levő szellemi szesz feszitette, de a torzsalkodás rozsdája marta szét az összetartó abroncsot. A magyar nemzetnek nem Tisza István az átka, de az, hogy még a mai nagy idők sem tanítják meg az embereket — emberi ambíciójuk, nagyravágyásuk, gyűlöletük mérséklésére, a falu tornyán túl való látásra s az uj idők új szellemének megértésére, a kívánatos egyetértésre . . . Milyen fényes ellentét ezzel szemben Tisza megnyilatkozása. Mily nemes megbocsátással siklik át a nádorhelyettes választáskor lefolyt személyi inzultuson, amellyel szemben csakugyan nem volt más vértje, mint a közügy palástja. Átadja az egészet a — jól megérdemelt feledésnek . . . Hát, amit Ausztriáról, a végzetes, esztelen, botor régi centralisztikus szellemről mond ? Merészelt ilyet felelős állásában az egykori koalíció hangoztatni ? És az oláh betörés? Mintha keresztbe font karokkal, a megkövezésre szánt martírt látnánk, homlokán a meggyőződés, a lelkiismereti tisztaság glóriájával. „Felemelt fővel vállaljuk a felelősséget, mert Erdély idő előtti kiürítése csorbát ütött volna prezstizsünkön s egyenesen felhívás lett volna a románok számára...“ Elfogulatlan ember tud-e ezzel szemben elitélő argumentumot felhozni, kivált most, amikor győzelmeink hosszú sorozata igazolta ezt a felfogást ? S nem indokolt-e hát, az a méltatlan megbántástól remegő és reszkető hang, amely a munkapárt elnöke szíve és lelke közepéből előtört: „ Önérzetünk rovására ökölbe szorított kézzel kellett akárhányszor elnyelni, amit reánk mértek.“ S ki tagadhatná annak a harsogó éljenriadalnak spontán őszinteségét, amelyre ama szent fogadásnak a menydörgése adott visszhangot, hogy a munkapárt megunva a kicsinyes csipkedést, egy szívvel, egy lélekkel áll ki a küzdő porondra s testével fedezi azt a férfiút, akit, az ünnepi szónok szerint: „hazaáruló, aki most cserben hagy Tisztelt ellenzéki urak, a nemzet vérzivataros idején, a legválságosabb napokban, a béke késleltetése, sőt meghiúsítására még ezután is harcot hirdetnek ? Nem jól teszik! Most legalább nem, amikor ellenségeink kezéből jóformán már kivertük a gyilkos tőrt. Csak nem akarják ezt újra a kezükbe adni? ! Vigyázzanak tehát a köny- Jól van, legyen magas szinnyelmű szellemidézéssel! — A vonalon álló parlamenti vita. De munkapárt elveszett, meghalt ez az idő nem alkalmas a régi lelkiismeretére hivatkoztak. Úgy aprólékos számadások lebonyolátszik, az a lelkiismeret él, vagy irtására, sőt a politikai vendettára ha meghalt, az uj esztendő végse. Megjön majd annak is a gélén fel is — támadott maga ideje. j B* A szeretet nemzetközisége. — Dr. Kremelin Gyula Szilveszter-esti beszéde... Katonák, kedves betegeink ! Mélyen tisztelt közönség, hölgyek és urak!* Az egyre halmozódó háborús munka folytonos erőfeszítése közben nincs ugyan idő felesleges beszédre, de mégis kötelességemnek érzem, hogy érdeklődő szíves megjelenésüket megköszönjem és — mielőtt a Sylvester-esti hangulat kedélyes derűjének átengedném a teret — nagyon röviden néhány komolyabb szót is mondjak ! Mélyen lisztért közönség! Tavaly ilyenkor, ugyanezen a helyen, ügyünk igazságosságába vetett hittel, a békére irányuló reménységgel pillantottunk a jövőbe. Csalódás lett a részünk : a lefolyt esztendő nem hozta meg a békét, tovább kell tehát küzdenünk. A háború éjszakájában letűnt, lehanyatlott égboltunkról a hosszúpályájú, erős fényű sarkcsillag is, de csüggedetlen előretörésünk útja mégsem maradt sötét, mert új hajnali csillag kelt fel helyette, a virradatot hirdetve! Tudjuk, hogy nincs oly hosszú, nincs oly sötét, nincs oly viharos éj, melyet nappal ne kövessen. A háború éjszakájából élő rablók, az éjszaka ragadozói, a diplomácia denevéreinek is el kell egyszer pihenniük és odúikba visszavonulva, kénytelenek lesznek a napvilágot kereső becsületes békés munkának engedni át a teret ! Hiába minden uszító gyűlölködés, minden nagyképű fogadkozás , a béke jönni fog, mert jönnie kell! Ez a világrend és az emberi lélek örök törvénye ! Nem is kételkedik ebben talán senki; még a csüggedteket, a kishitűeket is inkább csak az a kérdés izgatja: mikor jön már egyszer , hogy — ha elérkezett — milyen lesz és meddig fog tartani ? Elérhető-e egyáltalában a békebarátok és pacifisták álma az örök békéről ? Egy megkapó, symbolicus képet láttam egyszer valahol: a primitív ősembert ábrázolta, amint sziklaoduja előtt, félig guggoló helyzetben, egyik kezével gyökeret lő a földből, másik öklét pedig védekezve emeli a bokorból előbújó leselkedő társára, aki szerény zsákmányát akarja elorozni tőle. Mélyen tisztelt közönség ! Ez a kép ma is talál, lényegében nem változott! Az emberiség sok évezredes kultúrája legfeljebb csak a formákon változtatott: az anarchikus elszigeteltségben élő, primitív emberi egyedek helyére az emberiség nemzetekké fejlődött, államokká szerveződött, sok millió főnyi tagozatai léptek ; a földből tépett gyökereket a magas fejlettségű emberi művelődés gazdag kincsei helyettesítik. A sziklaodu a „haza“ szent fogalmává magasztosult; az ősember védekezően lesújtó, szörös öklét pedig a gépfegyverek s a harminc és felesek képviselik ; ámde a sóvár és kapzsi indulat, mely a másét irigyli, a máséra tör, ma is él, a ha szelídítő kulturhatások néha hosszú időkre el is fojtják, a nemzetek létért való küzdelmének legnagyobb feszültség? pillanataiban koránkint kitör és élni fog — valószínűleg és sajnos — mindig! Vagy legalább is élni fog mindaddig, míg az emberi lélekben ugyancsak ott élő, egy másik ösztön véglegesen fölébe nem kerekedik. S valjon mi ez ? Melyik az a nemesebb ösztön, amely a kölcsönös megértésre és a béke áldásainak — fokozatosan — egyre hosszabb tartamú biztosítására lehet alkalmas ? Sokat halljuk, szinte divatba jött emlegetni, igen tisztelt közönség, hogy ez a világháború a „nemzetköziség“, az „internacionalizmus“ csődjét jelenti!? Nem ezen helyre tartozik fejtegetni, helytálló és minő viszonylatokban a vélemény és nem a látszat felületes megítélésén, nem tévedésen alapul-e ? Egy azonban máris bizonyos: a „szeretet internacionalizmusa“ él ma is, sőt talán diadalmasabban, mint valaha ! Mindjobban előtérbe lépő, nemzetközi jótékony intézmények egész sora hirdeti ezt. A szeretet nemzetközisége nem fulladt bele a világháború vérözönébe ! Akinek Röntgen-szemei keresztüllátnak a gyűlölködés mesterségesen kovácsolt acélburkain és páncélsisakján, az megláthatja, észreveheti még e véres napokban is, hogyan csírázik ezen eltemetett magocska — nem talán a vezető diplomaták és bőrüket féltő államférfiak, de — a nemzetek és szélesebb néprétegek lelkének mélyén és ezen magból fog kisarjadzani a béke zöld olajága ! Talán előbb, tán sokkal előbb, mint hisszük , talán csak egy lágy tavaszi fugalom kell még, egy enyhe tavaszi eső is elég már, hogy kibontsa zsenge leveleit ? Hiába a diplomácia minden vergődő mesterkedése, mert az igazi erő, az igazi hatalom a nép millióinak szivéből fakad. A népek consensusa, melyet a vallás oly magasan értékel, a béke életrevalóságának is záloga lesz ! Hazánkat bátor kitartással védő, diadalmas harcaink csatazaja között se legyünk tehát süketek a szeretet nemzetköziségének halk zsendülésével szemben, az ébredező megértés