Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1891-03-29 / 13. szám

10. TOLNA VÁRMEGYE. 1891. márczius 29. | kóiket a puha illatos fűben s a viz, a viz az titok­tartó nyugodt­­ 1 néma mint a — sir !... „Mint a sir ! kapta el a végszó­tagot a sö­­tétlő hegyorom, a habfodrok ismételték csevegve, zúgva — mint a sir!... ... Újra eljött az est s titokzatos, homályos árnyaival ráborult a szendergő vidékre !... Újra eljött a szép ifjú nő, csudálatos arany­hajával, szelíd tekintetével, alakjának karcsú kör­vonalait körülfolyta a holdfény, szerelmes sóhajától illatot kapott a jég. Habjaim megmozdultak ! Vágyódás, édes vágyódás szállt meg! Ő a vizek mélyén is feltámadhat az a pusz­tító érzelem, mely megbűvöl, magával sodor és — elragad!... Vágytam felé tárni nedves karjaimat, magam­hoz vonni édes öleléssel, felmelegülni, áthevülni szive dobbanásától, szemsugaraitól... Megszállt a kísértés vágya s a csábítás ösz­töne !... Felidéztem a kagylók fehéren csillogó özönét, ott úszkáltak, libegtek habjaim felett, a holdas, csil­lagos éjszakában !... Lent a mélyen, panaszosan, híven zendült meg a hableányok csábító éneke, álomszerű édes zsongás töltötte meg a levegőt, a vízinövények il­latával terhelt nehéz fuval­om horzsolta az álmos kis virágokat!... A szép halvány nő közeledett — csodálato­san imbolygó léptekkel, s bele­nézett a holdfényes habokba... Nézett hosszan, mélyen, mintha meg akarta volna fejteni a mélység titkait s lehatni szemsuga­raival, a rózsaszínű és lilakék sövényig. .. Szivem reszketni kezdett tekintetétől, zúgó szenvedély támadt fel bennem, mely viharra, vad viharrá alakult... Habjaim növekvő zajlással ütődtek a parthoz, csókolták a szép nő parányi kis lábait s elborítot­ták a partot, mint a soká mederbe szorított, s egy­szerre kitörő — szenvedély! Zugó siró szél kor­bácsolta a víztükröt s ütődött a most zordtekintetü hegyoldalakhoz, a csillagokra viharos sötét fellegek borultak, s a pihenő csendet az álmodozó néma éjszakát, reszkető, messze hangzó dörgések verték fel nyugalmából!... Reszketve nyújtottam feléje karomat, hogy szivemre vonjam lázas öleléssel, kimondhatatlan gyönyörrel, hogy megszűnjék a bensőmben zajló vihar, a fékevesztett­­ szenvedély !... ........Elhalt a hableányok csábitó éneke, a menydörgés zúgása eltompult, s mindig távolabb­­távolabb hangzott; a homályból reszkető világosság­gal bontakozott ki a csillagok fénye, s az előbbi halk suttogás megkezdődött a fák levelei között! ... „Mi történt itt ?“ kérdezték a parti virá­gok, felemelve fejecskéiket!... ... „Mi történt itt?“ kérdezték „vissza“ a tihanyi hegyek ? ... ... Mi sem válaszol! Csend! Mélységes mély csend! 0 a viz, a viz titok­­tartó, nyugodt és néma, mint a sir!.. . „Mint a sir! “ Zúgták vissza a hegyek. JÁSZAI MARINÁL. Most, hogy a főváros közönsége tomboló el­ragadtatással ünnepli Jászai Marit, hogy az ő Elektrája óta valóságos Elektra láz, Elektra kultusz uralkodik, mely a nagy művésznő iránt hódolattal és lelkesedéssel tölt el, hogy városaink, miként hajdan a két görög város, egymással versenyre kelve, sietnek falaik között üdvözölni a nagy tragi­­kát, hogy a főváros előkelősége arany babérkoszo­rút rak lábai elé — a közeli múltból önkénytele­­nül egy kis epizód elevenül fel emlékezetemben, melynek egyedül az ad jelentőséget, hogy az ün­nepelt művésznőről van benne szó. A tavasi budapesti farsang alatt történt. Rendező voltam egy estélyen, a­mel­lyel egybekötött hangversenyen Jászai Mari is közre­működött. A jótékony gondviselés úgy akarta, hogy a rendező bizottság engem küldött ki a művésznő­ért azzal a megtisztelő misszióval, hogy a bizott­ság képviseletében érte menjek és az estélyre ki­sérjem. E szerepet már néhány nappal a hangverseny megtartása előtt osztották ki részemre, volt tehát módom benne, hogy elengendőkép elkészüljek arra a fontos pillanatra, a­melyben a művésznő előtt meg kell jelennem. Mert hát nem mindennapi dolog — legalább én úgy fogtam azt fel — szinről-szinte együtt lenni egy művésznővel, szólni hozzá, kit eddigelé csak a színpadról ismerünk, kinek művészete rég­től fogva gyönyörködtet és csodálatot kelt bennünk, csodálatot, a mely képzeletünk révén ezernyi játszi képet varázsol elénk a kedvencz, utolérhetetlen művésznő egyénisége, lénye felől. Milyen lehet a színpadon kívül, ha oly elragadó a színpadon? Elektráját még nem láthattam — csak Edison kegyelméből, egy minap hozzánk került fonográf útján jutott füleimbe néhány akkord e szerepéből — de meggyőződésem szerint nem kellett Jászai Marinak semmiféle újabb szerep ahhoz, hogy mint a teremtő művészet tökélyét elért tragika álljon előttünk. A ki látta az ő Phaedráját vagy Antigonéját, az ő Kleopátráját vagy Portiáját, a ki látta őt Me­­deában, Széchy Máriában vagy mint Évát az „Em­ber tragédiájában“, a ki gyönyörködhetett az ő min­denkor mesterileg plasztikai megjelenésében, a­ki hallotta hangját, mely, miként az orgona, változa­tos skálájával majd elhaló, lágy zokogást, majd pedig a felkavart szenvedélyek legerősebb, legha­talmasabb kitöréseit képes kifejezni, annak — ki­véve a nagyképüsködni szerető „Budapesti Szemle“ Spectatorát — meg kell hajolnia a művésznő génjeje előtt és mint magyarnak büszkeséggel kell gondolnia a művésznőre, ki a legújabb kor szin­­művészetének legkimagaslóbb alakjai közé tartozik. Mindaz, mi a nagy művésznő magánéletéről kiszivárgott — számtalan jele az ő szívnemességé­­nek — csak fokozta iránta való érdeklődésemet. Volt tudomásom róla, hogy egy nyomorult czigány gyerek orvosi kezeléséért százakat fizetett el a jószívü művésznő. Nem egyszer történt meg vele, hogy vidékre menve vendégszerepelni, összes bevételét a szegény színigazgatónak, vagy társulatának engedte át. Láttam egy levelét, melyet egy író barátom­hoz, kinek darabja inkább véletlen, mint önhibája folytán megbukott, intézett, hogy a valóban mél­tatlanul megbánto­ t irót vigasztalja. A levél tele volt megkapó jósággal, gyengéd szeretetreméltó­­sággal. Esti tizen­egy órakor ért véget az említett darab előadása, a művésznő játszta benne a czimszerepet és az előadás után rögtön, fáradtan és kimerülve a játéktól, írta e levelet a szerzőhöz, intézkedve, hogy a levelet azonnal, még az éjjel kézbesítsék, hogy vigaszt nyújtó szava minél előbb érjen el az ér­­demetlenül elkeserített íróhoz. Ez és az ilyenekhez hasonló apró vonások domborítják ki leghívebben az emberek jellemét. Várva-vártam tehát a perczet, melyben meg­bízatásom a művésznő elé viszen. Lassan múltak a napok, még az órák is. Soha szigorlaton, még az ügyvédin sem vol­tam olyan izgatott, mint e napokban. Minduntalan oda képzeltem magam a mű­vésznő otthonába, nagy buzgósággal és igen alapo­san elkészültem egy beszédre, melyet a­ művésznő­höz intézendek és a­melyben szép szavakkal kife­jezem iránta érzett tiszteletemet, örömömet, hogy nála megjelenhettem, a rendezőség háláját, hogy a hangversenyen közreműködni kegyeskedik, a sze­gény kisdedek, kiknek javára volt az estély, köszö­netet stb. stb. Örömömnél, hogy szerencsém lesz a művész­nővel megismerkedni, csak izgatottságom volt na­gyobb. Végre eljött a­ sokat várt pillanat. Lihegve értem fel a lépcsőkön, melyek a mű­vésznő lakásához vezettek. előtt.Még egy perct — és ott állok a művésznő Egy magas tükör előtt találtam, a­mint ék­szereit tűzte fel. Leírhatatlan hatást gyakorolt reám, a mint "királynői termetével, szemtől-szembe, előttem állott. Mindaz, mit csak felcsigázott képzeletem az elmúlt napokban maga elé álmodott, egyszerre összefolyt előttem és kábulttá, zavarttá tett. Egészen más légkörben éreztem magamat. Mintha fojtó párát szívtam volna magamba. Hasztalan fogadott le kötelező előzékenységgel, hasztalanul szólt hozzám elbájoló kedvességgel, alig tudtam egy összefüggő mondatot összehozni. Azokból a virágos szavakból, melyeket annyi ideig tanultam, egyetlen egy sem jutott eszembe. Ember soha még olyan szögletes, soha olyan mo­­dortalan nem volt, mint én e jelenet alatt. Midőn aztán az utczára értünk, a hűvös lég­áramlat mégis magamhoz térített. A­mint a kocsiba ültünk, mindjárt hozzá is fogtam, hogy jóvategyem, a­mit elmulasztottam és néhány udvarias szóval beszélni kezdtem, a mű­vésznőhöz. És itt érte el végzetem tetőpontját. Alig szóltam egy pár szót, hallgatásra kért fel, mert — úgymond — bocsássák meg, meg van az a rossz szokása, hogy mielőtt fellép, az­után mindig elmondja előbb magában szerepét, illetve a mondókáját. Jászai Marival együtt lenni az életben elő­ször, közvetlen közelében lenni, mellette ülni, a­nélkül, hogy szólni szabadjon! Tekintetemet folyton ajkaira irányítottam, azok mozgásáról ítélve meg, hogy mikor ér már véget az elszavalandó vers. A csendet csak egy-egy halk sóhajom sza­kította meg. Türelmetlenül lestem, hogy már vége legyen,­­ szidtam Ábrányit, miért szabta oly hosszúra a ver­set, szidtam magamat, miért voltam a művésznő lakásán oly ügyetlen, hasztalan volt minden — a mondóka csak akkorra ért véget, mikorra kocsink megállt és a nagyszakállú portás kiszállni segített. A művésznőnek remek szavalata, Hubay Je­nőnek művészi hegedűje, Neynek éneke mind hiába volt — én lehangolt maradtam, az én desparáczió­­mat nem törte meg semmi sem. L­ ld K—l, "V­i 1­in. sl_ Te és az ortographia Egymásnak szörnyű vesztet Esküdtetek s te már amazt Lehóhoz kötelezted. S mit írsz, hibás bár , hű, igaz, Művészi, bárha kontár S szeretlek a „szeretlek“-et Két „t“-vel is irod bár. Ah! volt szeretőm úri fajta korább, Művelt okos lányka, Soha sem ej­te­toklhibát Volt mistresse, gouvernantja. Tanúit sokféle tudományt S a világ egyetemben Eligazodott mindenütt, — Beszélt sok tarka nyelven. Magyaréi imádta istenét, — Szidta ugyanúgy, — taliánúl Dalolt tüzes románczokat S mijáúlt francziáúl. S búcsúzott tőlem angolúl, Rövidke híradással. És összetépte a szivemet kifogástalan helyesírással. Vásárhelyi­ IRODALOM­­TUDOMÁNY­ — „Két élű bárd“ czimmel egy igen érde­kes s társadalmi köreinkben feltűnést keltő regényt irt Tolnai Lajos a „Képes Családi Lapok“ szá­mára. E kitűnő szépirodalmi lapunk ezen regény­­nyel fogja dr. V­á­r­a­d­i Antalnak a „Hazajáró lelkek“ czimü és dr. Prém Józsefnek a „Várat­lan vendég“ czimü elbeszélésével együtt folyó évi áprilisi negyedét megkezdeni. A három neves író­nak nagybecsű művére ezennel felhívjuk az olvasó közönség figyelmét.

Next