Történelemtanítás, 1987 (32. évfolyam, 1-6. szám)
1987 / 2. szám
De Magyarországra érkezése után is követett el hibákat: „Az 1455. júniusi győri országgyűlésen, mikor a többség még támogatta volna Hunyadi háborús terveit, Brankovics György is megjelent, és fölajánlott 10 000 harcost. A fanatikus ferences azonban kifogást emelt, mondván, a despota csak akkor működhet együtt a magyarokkal, ha előbb a görögkeleti felekezetről áttér a pápa hívei közé. Az öreg fejedelem . . . sértetten elvonult”. Capistrano pedig még tovább élezte a helyzetet azzal, hogy a Temesközbe sietett, ahol a legtöbb betelepült „rác” élt, s amikor a török veszély árnyékában a legszélesebb körű összefogásra lett volna szükség, ő a szerbeket igyekezett erőszakosan megtéríteni, nem riadva vissza a templomégetéstől sem. Szerencsére Carvajal bíboros (a pápai legátus) és Hunyadi jó irányba tudták befolyásolni Capistrano buzgalmát, s a következőkben már valóban a török elleni kereszteshadjárat apostolaként üdvözölhetjük az agg inkvizítort, aki korát meghazudtoló energiával vett részt a toborzásban, seregszervezésben, s valóban nem csekély része volt abban, hogy a túlerőben levő török sereg Nándorfehérvár alatt végül vereséget szenvedett. „Két rendkívüli ember találkozott, rendkívüli körülmények között” — vonja le a végső konklúziót Barta Gábor. De hogy e két rendkívüli személy mennyire „ember” maradt a maga gyarlóságában, arról Aeneas Silvius Piccolomini (a későbbi II. Pius pápa) ír a leghatásosabban: „Hunyadi és Capistranoi János — úgymond — mindketten ott voltak ezen harcban, s mindketten megírták a történteket. De egyik sem tett a másikról említést, mindegyik magának követelte a győzelem teljes dicsőségét”. Emberekről szól tehát Barta Gábor könyve, hús-vér emberekről, akik legyőzve önnön gyarlóságukat, nagy dolgokat vittek véghez. A könyv adatai az oktatás során is kitűnően felhasználhatók, s meggyőződésem, hogy ezen adatok alapján sokkal reálisabban tudjuk majd értékelni az 1456-os nándorfehérvári győzelmet, s a diadal kivívóinak szerepét is. A török háborúk és a képzőművészet Bp. 1986. Képzőművészeti Kiadó Három évszázaddal ezelőtt európai jelentőségű esemény volt Buda visszavívása. A késői utódok az évfordulón tisztelegnek az egykori dicső események előtt. A Képzőművészeti Kiadó is azt teszi, mikor közre adja Galavics Géza művészettörténész reprezentatív albumát, mely három és fél évszázad magyarországi török harcainak képzőművészeti emlékeit tekinti át. A 15. század második fele óta ugyanis Magyarországon midenekelőtt az írott szó erejével buzdítottak a törökök elleni harcra. A csatákról hősi énekek is szóltak, melyek a 16. században nyomtatásban is megjelentek. A török kort idéző történeti énekek vagy énekballadák Magyarország más nyelvű népeinél is ismertek. A képzőművészetnek is születtek jelentős alkotásai a török veszedelem szorításában, csak ezek megismertetését ezideig kevésbé propagálták, pedig sajátos képi nyelven szólva ugyancsak sugallták a török elleni harc szükségességét. Az irodalom különböző műfajai mellett igen sokszínű és gazdag a török képi ábrázolásának megjelentetési formája is. Apró érmektől a monumentális faliképekig, uralkodói gyűjteményekben található festményektől nagy példányszámban készült rézmetszetekig, templomi oltárképtől a síremlékekig és könyvillusztrációkig terjed a török témájú műalkotások sora, melyek a hódítók megállítását, illetve kiűzését hirdették. Erősítették, támogatták Zrínyi Miklós harcba hívó kiáltását: „Kössünk kardot az pogány ellen”, mely címet a most megjelent kötet is viseli. A Képzőművészeti Kiadó — jelentős anyagi áldozattal — gyűjtötte össze Európa különböző városaiból annak a 250 képnek többségét, melyet a kötet tartalmaz. A kötetet német nyelvű összefoglaló és képjegyzék egészíti ki. GERÖLY TIBOR H. S. 32