Történelmi szemle, 2012 (54. évfolyam)
3. szám - MÉRLEG - Frank Tibor: Borhi László: Magyar-amerikai kapcsolatok 1945-1989. Források
MÉRLEG Az 1945-1948 közötti korról alig több mint 14 oldal szól, az 1956 utáni megtorlás koráról már majdnem ennek kétszerese, a Szent Korona hazatéréséről, illetve „a rendszerváltás dilemmáiról” már-már a háromszorosa. Borhi biztos kézzel kalauzol a legnagyobbrészt maga által feltárt, hatalmas iratanyagban, és számos nagy jelentőségű kérdésre meggyőző megoldást kínál. Ilyen például az a véleménye, amely szerint Nagy Imre és Wladyslaw Gomulka eltérő amerikai értékelése az Egyesült Államok „hagyományos prioritásait [...] tükrözte, amely megakadályozta, hogy a magyar forradalom idején az Egyesült Államok aktívan lépjen fel. Lengyelország minden tekintetben elsőbbséget élvezett az amerikai számításokban.” (61.) Hogy a hidegháborús években a magyar-amerikai kapcsolatok mélypontra kerültek, azt eddig is tudtuk. De hogy Eugene McAuliffe amerikai nagykövet már 1975-ben azt mondta Kádár Jánosnak, hogy „a hidegháború legrosszabb kapcsolata volt a mienk” - az eddig ismeretlen tény, amelyet alátámaszt Philip Arnold amerikai diplomata közlése 1969-ben, aki szerint az amerikai-magyar kapcsolatok „nemcsak a szovjet-, a lengyel-, a román-, de még a bolgár-amerikai viszony mögött is elmaradtak”. (113.) Még kevésbé ismert az, hogy a magyar belügyi szervek milyen tökéletes módon tartották megfigyelésük alatt és hallgatták le az amerikai nagykövetséget, illetve az ott dolgozó diplomatákat. Egy ízben a kéményen át mikrofont helyeztek el Mindszenty bíboros-prímás lakrészében is. Az amerikai diplomaták a nagyméretű Szabadság téri épület egyetlen „biztonsági szobájában” mertek „a lehallgatás veszélye nélkül beszélni”. (113.) Figyelemre méltóak Borhi megállapításai Kádár János hivatalos amerikai képének változásairól. 1957 elején még „az amerikai vezetés megkérdőjelezte a Kádár-rendszer törvényességét” (77.), ám már az év vége felé „a két ország közötti feszültség [...] valamelyest oldódni látszott”, mivel „az amerikaiak belátták, a Kádár-rendszerrel hosszabb távon is számolni kell”. (79.) Borhi fokról fokra bemutatja és bizonyítja, hogy Kádár János és az ország megítélése harminc év alatt igen jelentős fordulatot vett. Kádár ismételten világossá tette, hogy Magyarország a szovjet táborhoz tartozik: 1969 végén például leszögezte, hogy „a magyar-amerikai tárgyalásokat mi a szovjet-amerikai tárgyalásokhoz kívánjuk igazítani”. (121.) George P. Shultz amerikai külügyminiszter viszont 1985-ös budapesti látogatásakor „napjaink kiemelkedő politikusának” nevezte Kádárt (178.), George H. W. Bush amerikai alelnök pedig, amikor 1986-ban fogadta Kapolyi László ipari minisztert, a magyar nagykövetség feljegyzése szerint azt fejtegette, hogy a Kádárral „folytatott beszélgetés még ma is az egyik legemlékezetesebb számára, amelyet valaha is folytatott államférfival”. (178., vö. a 117. számú dokumentummal, 851-852.) Sok újat tudunk meg Mindszenty bíborosról és a Szent Korona visszatéréséről. Az amerikai fél sokáig Magyarország és a Vatikán ügyének tartotta a prímás „passzív ellenállásának” és amerikai követségi tartózkodásának ügyét, fordulat ebben csak 1971 elejétől állt be, amikor az Egyesült Államok szerepet vállalt a főpap távozásra bírásában. Erre végül 1971. szeptember 28-án, tizenöt éves belső/külső száműzetés után került sor. Fock Jenő miniszterelnök ekkor azt remél