Magyar Törvényhozók Lapja, 1940 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1940-04-01 / 4. szám

castney váltotta fel Scotus Vintort és ez az angol úriem­ber „specializálta“ magát a magyar ügyre Közép-Európá­­ban. Eddigi írásából még nem tűnik ki egész felfogása, miként Szekfű Gyula is mondja: „Nem hízeleg, hallgatás az udvariassága..Vájjon milyen lesz az ő felfogása? Tekintve azt, hogy ő is abból az iskolából került ki, az­zal a felfogással, mint elődje, nem lehet kétséges állás­­foglalása. Csak sok függ még attól, hogy mi lesz Anglia érdeke Közép-Európában néhány hónap vagy év múlva. Megvárjuk a tortén­elm­ távlatot és akkor, mondjuk ismét 30 év múlva, válaszolunk Macartney írásaira. . SMI­S IGAZA VAN annak a közírónak, aki nemrég ar­ról elmélkedett feltűnést keltő cikkében, hogy immár ná­lunk közel húsz éve a március 15-iki szabadságünnepé­­vel holmi „átértékelés“ folyik. A történelem avagy a sors iróniája talán, hogy amikor országunk visszanyerte teljes függetlenségét, attól a pillanattól kezdve egész más képet öltött nálunk 1848. március idusának történelmi ünnep­lése is. Első látszatra azt hihetnénk, hogy ez a világhá­ború következményeként természetes, miután megszűnt közösségünk Ausztriával és annak uralkodó családjával, a Habsburgokkal, lévén 1848. márciusa egy fényes törté­nelmi pontja annak a szabadságküzdelem­nek, amelyet ez az ország folytatott évszázadokon keresztü­l az osztrák e­l­nyomatás ellen. Azok a meleg és lelkes március 15-iki ün­neplések, amelyek 1867-től 19­14-ig folytak le ebben az országban, amikor ez a nap még nem is szerepelt piros betűvel naptárunkban, nem volt törvényes szünnap a hi­vatalok számára, olyan tüntető jelleggel bírtak mindig a kormányzatok és az uralom ellen, amelyhez kellett mégis egy kis bátorság is. Ez a nap volt minden évben az igazi magyar nemzeti megnyilatkozás, a nacionalista tüntetés napja. Például katonai egyéneknek szigorúan tilos volt az ilyen ünnep­ségeken résztvenni, akárcsak az október­­i­ ikin. A hatóságok közül is csak az önkormányzatiak vettek részt rajta, a kormányzat hűvös maradt. Mert ak­kor még az a I. Ferenc­­József volt a királyunk, aki 1848-ban lépett trónra és akinek a történelmi értékelése a magyar szabadságharcot egyszerű forradalomnak mi­nősítette és így természetes, hogy annak ünneplésében nem óhajtott sohsem résztvenni, min­t ahogy tilos volt ez azoknak a magyaroknak is, akik az ő kardbojtját visel­ték. De nemcsak az osztrák Habsburg-ház és szűkebb kör­nyezete látott így, hanem báró Kemény Zsigmondnak az ötvenes évekb­en megjelent röpirata is ezt a címet viselte: „A forradalom után“, miként a hatvanas években meg­­jelent Petőfi arcképével díszített szabadságharci költemé­nyek antológiája is ezt a címet viselte: „A forradalom költészete.“ Horváth Mihály volt az első, aki más címet kezdett használni, amikor megírta „Magyarország függet­lenségi harcának történetét-­. Ettől az időtől kezdve kapta 1848. márciusi forradalom és az utána következő 1849 a „szabadságharc“ titulust. Az 1867-ben helyreállott legitim és alkotmányos kormányzás után tett a forradalomból szabadságharc, de ekkor is mindig a függetlenségiek szemléletében és lelkében, ők voltak azok, akik ezt a tü­zet ápolták és Petőfi és Kossuth Lajos képével oly mély­re gyökereztették a magyar nép lelkébe, azok, akiknek 1867 csak egy állomás volt, nem maradandó alap. Az 1867-től 1918-ig elmúlt ál-liberális és ál-demokrati­­kus történelmi korszak után újra két forradalmon esett át az ország és az azóta megindult újraépítés­nek olyan sok más gondja volt, így többek között megtagadni minden közösséget azzal az 1867—1918-al, amely korszakból törvényszerűleg fakadt az 1918 és 1919 két forradalom, mert annak a korszaknak a nagy mu­lasztásait még ma is nyögjük. Érthető, hogy az 1920 óta megindult újraépítés először az 1867-től eltelt időszak szellemét és intézményeit likvidálja tovább, így aztán ta­lán eljutunk majd visszafelé 1848-ig és akkor új értéke­lést adhatunk azoknak az eszméknek, amelyek ezt a for­dulópontot adták nemzetünknek. Amíg tehát nem ismer­jük és nem akarjuk elismerni 1848 koreszméit, addig nem is tudjuk úgy ünnepelni ezt, mint ünnepelte az 1867— 19,14 korszak, jólehet igen keveset valósított meg 1848 eszméiből, de ünnepelte, mert tilos volt és mindig von­zóbb az, ami tilos. Most, amikor szabad, sőt törvényes ünneppé lépett elő, most lehetnek fogalomzavarok e kö­rül, s ne vegyük ro­ssznéven azoktól, akik 1848-at az 1920 utáni idők szemléletében ünneplik. Utóvégre egy új generációról van szó, amely nem tudja átérezni 1848-at, am­ikor 1940-ben él és az ország szab­ad, független. A ma fiatalsága elé más eszményképeket festettek 1920 óta. Petőfi és Kossuth színes olajnyom­atú képei, am­elyek va­lamikor minden kis parasztház szobáit diszítették, az idő múltával olyan nagyon elhalványultak. Leh­et, hogy jön majd egy kor, amikor ezekről a képekről letörlik a port és akkor fog beigazolódni, hogy igaza van-e annak a közírónak, aki azt állította, hogy 1848 eszméi örökéle­­tűek . . . — AMI IGAZ, az igaz: a totális államok diplomáciája fürgébb­, ügyesebb és jobb, mint a szövetsége­seké. Így például a német dipplomácia egyre-másra aratja a sikere­ket, nem éppen lebecsülhető veszteségeket okozva a nyu­gati államoknak presztizsében, háborús célokban. A most terjesztett ú. n. francia sárga könyv is dokumentálja ezt a diplomáciai fölényt, olváslakor úgy érzi magát az em­ber, mintha azok a jelentések, amelyeket a francia dip­lomaták adtak le külügyminiszterüknek, mindegyike egy­­egy statisztikai vagy szépirodalmi gyakorlat lenne, de va­lami hiányzik belőlük: az erő, az öntudat. Sőt egyes he­lyeken Francois­ Poncet és Coulandre, a volt berlini fran­cia követek, mintha megdorgálnák akkori külügyminisz­terüket, pláne egyik levelében a francia nagykövet kifeje­zetten belpolitikai tanácsokat is jónak lát közölni. .Már­mint saját hazája részére. Hát bizony ez kissé furcsa. Mi úgy gondoltuk, hogy az ilyen követi jelentéseknek kissé szárazabbaknak, szigorúan a tényekre szorítkozóknak kel­lene lenni, irodalmi hasonlatok nélkül, mely utóbbiakban különösen Francois­ Poncet erősen gyakorolta magát és irodalmi stílusát. Utóvégre egy ország külügyminiszteré­­nek tényekre van szüksége és ezekből tudja aztán levonni azokat a következtetéseket, amelyekre szüksége van, a korm­ányelnök pedig minisztertársaival együtt kell, hogy m­egszabja a belpolitikai tennivalókat. Nem hinnék, hogy

Next