Magyar Törvényhozók Lapja, 1940 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1940-04-01 / 4. szám
castney váltotta fel Scotus Vintort és ez az angol úriember „specializálta“ magát a magyar ügyre Közép-Európában. Eddigi írásából még nem tűnik ki egész felfogása, miként Szekfű Gyula is mondja: „Nem hízeleg, hallgatás az udvariassága..Vájjon milyen lesz az ő felfogása? Tekintve azt, hogy ő is abból az iskolából került ki, azzal a felfogással, mint elődje, nem lehet kétséges állásfoglalása. Csak sok függ még attól, hogy mi lesz Anglia érdeke Közép-Európában néhány hónap vagy év múlva. Megvárjuk a torténelm távlatot és akkor, mondjuk ismét 30 év múlva, válaszolunk Macartney írásaira. . SMIS IGAZA VAN annak a közírónak, aki nemrég arról elmélkedett feltűnést keltő cikkében, hogy immár nálunk közel húsz éve a március 15-iki szabadságünnepével holmi „átértékelés“ folyik. A történelem avagy a sors iróniája talán, hogy amikor országunk visszanyerte teljes függetlenségét, attól a pillanattól kezdve egész más képet öltött nálunk 1848. március idusának történelmi ünneplése is. Első látszatra azt hihetnénk, hogy ez a világháború következményeként természetes, miután megszűnt közösségünk Ausztriával és annak uralkodó családjával, a Habsburgokkal, lévén 1848. márciusa egy fényes történelmi pontja annak a szabadságküzdelemnek, amelyet ez az ország folytatott évszázadokon keresztül az osztrák elnyomatás ellen. Azok a meleg és lelkes március 15-iki ünneplések, amelyek 1867-től 1914-ig folytak le ebben az országban, amikor ez a nap még nem is szerepelt piros betűvel naptárunkban, nem volt törvényes szünnap a hivatalok számára, olyan tüntető jelleggel bírtak mindig a kormányzatok és az uralom ellen, amelyhez kellett mégis egy kis bátorság is. Ez a nap volt minden évben az igazi magyar nemzeti megnyilatkozás, a nacionalista tüntetés napja. Például katonai egyéneknek szigorúan tilos volt az ilyen ünnepségeken résztvenni, akárcsak az októberi ikin. A hatóságok közül is csak az önkormányzatiak vettek részt rajta, a kormányzat hűvös maradt. Mert akkor még az a I. FerencJózsef volt a királyunk, aki 1848-ban lépett trónra és akinek a történelmi értékelése a magyar szabadságharcot egyszerű forradalomnak minősítette és így természetes, hogy annak ünneplésében nem óhajtott sohsem résztvenni, mint ahogy tilos volt ez azoknak a magyaroknak is, akik az ő kardbojtját viselték. De nemcsak az osztrák Habsburg-ház és szűkebb környezete látott így, hanem báró Kemény Zsigmondnak az ötvenes években megjelent röpirata is ezt a címet viselte: „A forradalom után“, miként a hatvanas években megjelent Petőfi arcképével díszített szabadságharci költemények antológiája is ezt a címet viselte: „A forradalom költészete.“ Horváth Mihály volt az első, aki más címet kezdett használni, amikor megírta „Magyarország függetlenségi harcának történetét-. Ettől az időtől kezdve kapta 1848. márciusi forradalom és az utána következő 1849 a „szabadságharc“ titulust. Az 1867-ben helyreállott legitim és alkotmányos kormányzás után tett a forradalomból szabadságharc, de ekkor is mindig a függetlenségiek szemléletében és lelkében, ők voltak azok, akik ezt a tüzet ápolták és Petőfi és Kossuth Lajos képével oly mélyre gyökereztették a magyar nép lelkébe, azok, akiknek 1867 csak egy állomás volt, nem maradandó alap. Az 1867-től 1918-ig elmúlt ál-liberális és ál-demokratikus történelmi korszak után újra két forradalmon esett át az ország és az azóta megindult újraépítésnek olyan sok más gondja volt, így többek között megtagadni minden közösséget azzal az 1867—1918-al, amely korszakból törvényszerűleg fakadt az 1918 és 1919 két forradalom, mert annak a korszaknak a nagy mulasztásait még ma is nyögjük. Érthető, hogy az 1920 óta megindult újraépítés először az 1867-től eltelt időszak szellemét és intézményeit likvidálja tovább, így aztán talán eljutunk majd visszafelé 1848-ig és akkor új értékelést adhatunk azoknak az eszméknek, amelyek ezt a fordulópontot adták nemzetünknek. Amíg tehát nem ismerjük és nem akarjuk elismerni 1848 koreszméit, addig nem is tudjuk úgy ünnepelni ezt, mint ünnepelte az 1867— 19,14 korszak, jólehet igen keveset valósított meg 1848 eszméiből, de ünnepelte, mert tilos volt és mindig vonzóbb az, ami tilos. Most, amikor szabad, sőt törvényes ünneppé lépett elő, most lehetnek fogalomzavarok e körül, s ne vegyük rossznéven azoktól, akik 1848-at az 1920 utáni idők szemléletében ünneplik. Utóvégre egy új generációról van szó, amely nem tudja átérezni 1848-at, amikor 1940-ben él és az ország szabad, független. A ma fiatalsága elé más eszményképeket festettek 1920 óta. Petőfi és Kossuth színes olajnyomatú képei, amelyek valamikor minden kis parasztház szobáit diszítették, az idő múltával olyan nagyon elhalványultak. Lehet, hogy jön majd egy kor, amikor ezekről a képekről letörlik a port és akkor fog beigazolódni, hogy igaza van-e annak a közírónak, aki azt állította, hogy 1848 eszméi örökéletűek . . . — AMI IGAZ, az igaz: a totális államok diplomáciája fürgébb, ügyesebb és jobb, mint a szövetségeseké. Így például a német dipplomácia egyre-másra aratja a sikereket, nem éppen lebecsülhető veszteségeket okozva a nyugati államoknak presztizsében, háborús célokban. A most terjesztett ú. n. francia sárga könyv is dokumentálja ezt a diplomáciai fölényt, olváslakor úgy érzi magát az ember, mintha azok a jelentések, amelyeket a francia diplomaták adtak le külügyminiszterüknek, mindegyike egyegy statisztikai vagy szépirodalmi gyakorlat lenne, de valami hiányzik belőlük: az erő, az öntudat. Sőt egyes helyeken Francois Poncet és Coulandre, a volt berlini francia követek, mintha megdorgálnák akkori külügyminiszterüket, pláne egyik levelében a francia nagykövet kifejezetten belpolitikai tanácsokat is jónak lát közölni. .Mármint saját hazája részére. Hát bizony ez kissé furcsa. Mi úgy gondoltuk, hogy az ilyen követi jelentéseknek kissé szárazabbaknak, szigorúan a tényekre szorítkozóknak kellene lenni, irodalmi hasonlatok nélkül, mely utóbbiakban különösen Francois Poncet erősen gyakorolta magát és irodalmi stílusát. Utóvégre egy ország külügyminiszterének tényekre van szüksége és ezekből tudja aztán levonni azokat a következtetéseket, amelyekre szüksége van, a kormányelnök pedig minisztertársaival együtt kell, hogy megszabja a belpolitikai tennivalókat. Nem hinnék, hogy