Tótfalusi István: Árkádiában életem én is. Csokonai élete (1966)
Második rész. A Duna nimfája
Vidám nótával múlatták az időt. - Játsszunk valamit - javasolta egyszerre Manca. És már rendelkezett is. Mihálynak két fehér kacsa betapasztotta a fülét, a többiek pedig összesúgtak. - Valakire gondoltunk - adta fel a szót az egyik legény. - Minek nevezed? Lányról van szó, biztosan tudta Mihály. Szeme sarkából az előttük haladó szekérre lesett. - Fehér szegfűvirágnak. - Mibe öltözteted? - Gyöngyös pártába, selyemtalotába. - Mit adsz neki enni? - Szóló szőlőt, nevető almát. - Mit adsz neki inni? - Tokajhegy nektárját. - Hol adsz neki szállást? - Tulajdon házamban. - Mivel fogadod? - Csattanó csókkal. Vidám kacagás harsant fel, és Manca tűzvörösen odapenderült Mihály elejébe. - Add meg, amit ígértél! - biztatták mindenfelől. Lám, volt idő, mikor örült volna Mihály ennek a csóknak. De most? Pokolba kívánta már az ostoba játékot. Aztán újra az előttük kocogó szekér felé nézett. Mit szólt hozzá Júlia? Észrevette? De Júlia, úgy tetszett, minden figyelmét az út menti fáknak szenteli. Amint megérkeztek, rohant volna Mihály, hogy kibékítse szerelmét, de Júlia előresietett, be a házba, neki pedig Vajda Pál kapta el a karját, és az elébük lépő szálfatermetű, deresedő férfira mutatott.