Horvát István (szerk.): Tudományos Gyűjtemény 19. évfolyam, 1835
4. szám - Szilágyi János : A' Selypségről. 61-106
a legrégibb nemzetek tsak az a, u , i három önhangzókon beszéltek, mellyek legkönnyebb kimondásnak, az e, o széles és nehezebb kimondású önhangzók pedig későbben jöttek szokásba, legkésőbben pedig az öszvetett és igen mesterséges kiejtésű ö, ü önhangzók. Ide mutat az, hogy a" szanszkrit nyelvben az a, i, u fő önhangzók uralkodnak, az é, ó pedig ai és au-ból származott diphthongusoknak tartatnak, mellyek tehát amazoknál későbbi eredetűek. Ide mutat az is, hogy a régi zsidó és más némita nyelvekben tsak három mássalhangzó betű, t. i. (Eui) az az h, v, j, volt az önhangzók helyeinek is kipótolására mellyek kétség kivűl csak az a, u, i önhangzókat jelentették eleinte és tsak későbben formáltatott az u srangból o, az i hangból e, mellyek hasonlóképen az és * betilk által jelentettek. 29. §. A' közelebbi §-ban előadott selypítéssel épen ellenkezik a' széles szájúság. Az vólna tellyes értelemben széles szájú, a' ki minden keskeny hangokat az azoknak megfelelő széles önhangzókra változtatna által a' kimondásban, p. o. e' mondást: uigan igyunk c’ sült húsra, űzzük cs hút, így ejtené : végan együnk a? sóit húsra , özzök a' bőt. E' helyett: CL kis ujjúba dugta a' gyűrűt, így szóllana: a kes ujjába dugta a' györőt. E' mondást pedig : nints víz a mi kiürült kútunkban, így hangoztatná:' nents véz a?me beörült kotunkban. Ha szinte illy nagy mértékben talán senkiben sem találtatik is fel ez a' szállásbeli hiba: vágynak mindazáltal sok ollyan egyes személyek , sőt vágynak egész tájékok lakosi is, a' kik kissebb vagy nagyobb mértékben hajlandók a' selypítésnek ezen nemére. Némeily emberek pedig a' roszsz szokás által úgy elkapatták magokat a' széles szájúságra, hogy némelyik keskeny önhangzó helyett mindenkor szélest ejtenek, és már szinte alkalmatlanok bizonyos keskeny hangoknak helyes kimondására.