Tükör, 1923 (11. évfolyam, 3-52. szám)

1923-06-10 / 23. szám

XI. étfolyim Trg.-WHurfc* Marosvásárhely 1923. június 10 vasárnap 23-ik szám Cik­ie­ttési árat így árra 100 lei Félévi*« SO l«l Igyu izom éra 2 l«l Kiadó hivatali t«l«fon 61 f...»........... 1 Morvay Zoltán J Ára 2 lei | Kiadó laptulajdonos Révész Béla PártonkivUli politikai hetilap Szerkesszőség és kiadó* hivatali Trg.-Mures Ma­rosvásárhely Plaza Reg. Ferdinand — Főtér 33 sz. Szerkesztőségi telefon 61 Érdekes ország. Már tudniillik ez a miénk. Ha­tározottan nagyon érdekes ország. Állítólag jogállam is. Parlamentje van, képviselői és miniszterei van­nak. De ha végigtekintünk ennek a gépezetnek a működésén, nagyon zavaros fogalmaink lesznek egy államélet menetéről, a felelősség­ről, a jogbiztonságról, a szabad­ságról és általában mindazon dol­gokról, ami a jogállam gyűjtő cím alá tartozhat egy ország életében. Itt a prefektus nem tudja mit akar az államtitkár és az államtit­kár nem tudja, hogy mit akar a miniszter. Viszont a miniszter maga sem tudja mit akar és főleg, hogy az ő intencióit és rendeleteit az alárendelt közegek miképpen hajtják végre. A láncolatosan összefüggő in­tézkedési menetben folyton zavarok támadnak, ez a lüktetés „kihagy“ mint a beteg súiv. Zökkenőket lá­tunk, sokszor szakadékokat is, amit szinte kínos nehézséggel lehet át­hidalni, hogy a hivatalos presztizs úgy ahogy ép maradhasson. A jobb kéz sohasem tudja, hogy mit cselekszik a bal és a lábak sok­szor megindulnak, anélkül, hogy erre a fejtől utasítást kaptak volna. És aztán az ígéretek, a beszé­dek, a hivatalos kijelentések és a tett, a kivitel között milyen űrök tátongnak ! Ha nem volna ránk nézve végzetesen szomorú, meg­­kellene mosolyogni. Mikor tömér­dek sérelmeinket a kormánynál elpanaszoljuk, a finom megígéré­­sek, a szép szavakba burkolt ud­variaskodások egész zápora zuhan az ezt feltáró kiküldöttek nyakába. Erélyes hangon és határozottan jelentik ki, hogy azonnal és gyö­keresen orvosolva lesznek, amint már ez a dolgok természete sze­rint is nem lehet másként és mire a küldötteink hazaérnek, a sérel­mezett ügy végre is van hajtva — de homlokegyenest ellenkezően, mint ahogy mi kértük, mindig a mi hátrányunkra. Megrendült bizalommal kezdjük tehát, kihez lehet fordulni ebben az országban a magyarságnak, ha minden vonalon semmibevevéssel, indig elzárkózással és a legnagyobb türelmetlenséggel kezelik jogos kí­vánságát ? Társadalmi, gazdasági, kulturá­lis életében napról-napra nemcsak apró tűszúrások, hanem goromba bunkócsapások érik és ezeket senki sem orvosolja soha és sehol. Nem értjük azt az állampolitikát, amely két millió ember jogos kívánságát ilyen könnyű gesztussal negligálja úgy keresztülnézi, kutyába sem veszi milliók érdekét, olyan mil­liók érdekét, akiknek munkáját az államfenntartás céljaira rideg szi­gorral igénybe veszi. Nem gondolják a kormányon ülő urak, hogy ez talán nem egé­szen renden való állapot? Mert csak azt nem képzelik, hogy ebbe a képtelen és lehetet­len helyzetbe értelmes, önérzetes és az állammal szemben minden kötelességüket becsületesen telje­sítő népkisebbségek fejet-térdet hajtva belenyugodhatnak? Utóvégre bármilyen erős és meg­­inghatatlannak hitt az a pozíció, ami a kormánynak ezt a felületes hatalmiaskodást megengedi, talán mégis máskép kellene kezelni egy ilyen értékes kisebbséget, mint Nagyrománia magyarjai. Vagy ez a minden mindegy, ez az „utánam özönvíz“ politika ép­pen ennek a szilárdnak mondott pozíciónak a nem soká tartását jelenti? Akárhogy van, a liberális poli­tikusok, ha a kormányról lekerül­nek, arra egyhamar aligha fognak visszatérni. Ilyen abszolút hatalom birtokába, ilyen ellenzék nélküli parlamentben, ha értékes és ara való kormány kezében van a gyeplő, nagyszerű eredményeket lehetett volna felmutatni. És mit mutattak fel ők? Ma még titok fedi azt a siralmas és szánandó helyzetet, de a következő kormányok bizonyo­san a napra teregetik minden ször­nyűségeivel, amit a liberális uralom ebben a nagyszerű fejlődésekre ké­pes országban nem csak a kisebb­ségek, de az összlakosság érdekei ellen, tehetetlenkedéseivel, talán soha jóvá nem tehetően, — terem­tett, ha ugyan a teremtés szót az elposványosításra lehet és szabad használni. Csetri Mihály Sír. Stefan tel Maré Bolyain.) 5 u. alatti színűCzpro készíti a legelegán­ n 7 i n n ír 0 t í (NRmz. Szlnh. bejáratával szembe) u LI|J u O Lutu sabb, legmodernebb U L I |J U IV u I 1 Kiismert és elsőrendű munka I Alandó kiállítás cipőkülönlegességekben. Kész cipők kaphatók­ (DammHGIMMMiHI8MIMMMMiBRMMGiHRMHKQMI) Helyi Iparművészek műhelyében. Sok a dilettáns. — Nincs megfelelő műtermük a Helyi művészeknek. — -----.Marosvásárhely még nem érett meg az igazi művészetrel.------­ Városunk már régtől fogva központja volt az erdélyi iparművészetnek. Nincs város Erdélyben, amelyet a művészek oly igaz szeretettel karoltak volna fel, mint éppen Marosvásárhely, amely egyébiránt készséggel nyújtott teret úgy a maga szülötteinek, mint az ide­geneknek is ambícióik érvényesítésére. A Kultúrpalota termei mindig nyitva állottak a művészet számára, ahol egy­­egy művész mindig felüthette tanyáját, a város pedig egyenesen segédkezet nyújtott egy műterem felállításához. Ma ez a kép teljesen megváltozott. Amíg a közre nézve abszolúte semmi hasznot nem hajtó, primitív emberkék 6—8 szobás lakásokkal rendelkeznek, addig Marosvásárhely iparművészei majdnem kivétel nélkül piszkos, sötét odúkban kénytelenek dolgozni. Nagyon elszomorító lehet az ipar­művészekre, — akik azonban erről nem szeretnek beszélni, — az is, hogy Marosvásárhelyen gombamódra nő az ú. n. „dilettánsok“ tábora, akik 6 he­tes kurzusokon, tanfolyamokon sajátí­tották el „művészetüket“ és határo­zottan konkurenciát csinálnak az igaz művészet képviselőinek. Erről egy más alkalommal módunkban lesz többet is írni. Felkerestük a helyi iparművészeket otthonaikban és informálódtunk náluk művészetük iránt. Jeddy Sándor, a helyi iparművészek jólelkű atyja, Klastrom­ utcai szűk lakásában fogadta munkatársunkat. — Amint látja, igy szegényesen dolgozgatunk. Egy szerencsénk, hogy Romániában nagy a bútorszükséglet és igy a művésznek is kerül munka. Jelenleg a volt Katonay-villa átlakítá­­sán dolgozom, melyet Scholtz Manó, egy brassói kereskedő vásárolt meg. Úgy az épület, mint a bútorzat terve­zetét én készítem. Bukarestnek is dol­gozom most, egy kilencszobás palota bútorzatának megtervezését bonyolítom le. Kolozsvárt készül a Fintáék nagy Antalógiája, annak az illusztrációit is nagyobbára én készítem. — Az a véleményem, hogy Maros­­vásárhelyen nagy tere van az iparmű­vészetnek, mert a Bernády polgármes­tersége idején valóban a legjobb ipa­rosok kerültek ide, akik a művész dol­gát nagyon megkönnyítik, terveit szak­szerű alapossággal oldják meg. Nagy Benő, a kiváló művész-grafikus Rákóczy-út 4 szám alatti kis otthonában dolgozik Az egész szoba alig 3 méter hosszú és ugyanolyan széles. Itt van neki és feleségének a lakása is. Oroszországi élményeiről szeret leg­inkább beszélni Nagy Benő, akinek mű­vészetére az 5 éves fogság mély be­nyomást tett. Művészetével kereste ott is kenyerét: eleinte portrékat rajzolt, később Jekaterinburgba került egy szín­házhoz, melynek díszletfestője lett. Azután az itt még újszerű gobelin­festészettel próbálkozott és ezen a té­ren is szép sikereket ért el. — Marosvásárhely — mondja csen­des rezignációval — még nem érett meg az igaz művészetre. A művész munkáját itt nem méltányolják kellő­képpen, ahol az igényeket kicsiny kö­zépiskolás diákok szárnypróbálgatásai is kielégítik. Jelenleg Bürger Dezsőnek farag egy szekrénydíszt. A szobrászatot szeretné folytatni. A márvány nemes anyag — sóhajt fel Nagy Benő — melyet a szobrásznak meg kell csókolnia, mie­lőtt munkájához kezd. Tímár János, kicsiny műtermében lakik édesanyjával a Kossuth Lajos­ utca 35. sz. házban. — Egyebem sincs csak terveim. E hó végén Németországba akarok menni és ősszel Páris felé, itthagyva örökre ezt a várost, ahol számomra a boldo­

Next