Tükör, 1965. április-június (2. évfolyam, 14-26. szám)
1965-06-22 / 25. szám
Most már a szigorú kritikus, Kodály figyelő arca is felenged. Odalép a lányokhoz: — Vigyázzanak kérem, az angolok sokat adnak az arckifejezésre. Most még a többség ott, ahol a szöveg szerint mosolyogni kellene, zordan és keményen néz. Az arckifejezésnek tükröznie kell a szavak értelmét. Aki mosolyog, annál a hang is másképpen, szebben szól. Úgy kell énekelni, hogy ha egy süket nézi, az is megértse... Ideszáll, odaszáll, csivitel, meg nem áll. .. — Úgy kell énekelni — tanít tovább Kodály, miközben Herskó Anna ráirányítja a kamerát —, hogyha egy vak ember hallja magukat, ő is lássa az arcokat... Kiss József nem „rendezte” őt, ő sem szólt bele a filmesek dolgaiba, csak egyszer. Felvették a „Psalmus Hungaricus” zenéjét, s utólag akarták az ő arcát egy koncerten felvenni, mintha éppen a Psalmust hallgatná. — Ez nem jó kombináció. Más a tekintetem, ha zenekart, más ha kórust hallgatok. Nem lehet két különböző dolgot utólag összehozni. Különben is a Psalmushoz nem kell az én arcom. Ne azt tükrözze a film, hogy rám hogyan hat, hanem azt, hogy mások hogyan hallgatják ... Az utolsó forgatás: a Londonba indulás napja. Kigördül a vonat a Keleti pályaudvarról. Kodály a vonat ablakában szokása szerint előrenéz. „Vissza- e nézni a megtett útra, — vallja —, akár hegyek között, akár az életben, nem szerettem soha. Mindig csak arra néztem, ami előttem volt.” PONGRÁCZ ZSUZSA Fotó: LANGER KLÁRA Kodály Zoltán a keszthelyi Helikonról beszélget, közben dolgozik a stáb : Még egy szót az idényeleji Balatonról, illetve az év első vitorlásversenyéről, melyet a zord május miatt nem a partról — odáig nem merészkedtem —, hanem egy tihanyi ház teraszáról néztem. A távolban sokszáz fehér vitorla, mellettem a kitűnő író, egy a kevesekből, akiket humoristának szokás nevezni. Hogy a mi nagyképűségtől sem mentes irodalmi életünkben milyen hangsúllyal, arról is szeretnék beszélni. De most a humoristáé a szó: — Látod, a balatoni vitorlázók fittyet hánynak a gőzhajónak, a Diesel-motoros hajónak, sőt az atommeghajtású hajónak is. ők a vízienergiának egy régi fajtáját használják fel helyváltoztatásra. Azt a hajótípust kedvelik, amelynek Amerika felfedezését is köszönhetjük, s még a trafalgári tengeri csatában is vitorlák segítségével mozgatta hajóhadát Nelson admirális, Napóleon legnagyobb bosszúságára. S ami jó volt a nagy felfedezőknek, a régi korok legendás tengerész-kapitányainak, az jó a balatoni üdülőknek is. Egyben bebizonyítják azt a régi tételt, hogy pihenni, üdülni, kikapcsolódni csak primitív körülmények között lehet. Atomreaktorban nem lehet üdülni... A vitorla különben nemcsak a múltat idézi. Mert a szén, olaj, uránium kifogyhat — szél mindig lesz. Híven, sőt azt hiszem, szóról szóra idéztem őt, tehát láthatják, mindenre figyelő, éber szellem. Jó volt asztaltársként vele ebédelni, annyira jó és frissítő, hogy irigység nélkül hallgattam, hogyan ropogtatja a friss zöldhagymát, s nem néztem ki a szájából az együttében elfogyasztott tálnyi salátát, míg én kényszerű diétámban tejbegrízt ebédeltem. Vicceket mesélt talán? Megveti a szenvedélyes viccmesélőket, akik akkor is olyanok, mintha noteszbe írt gyűjteményükben lapoznának, amikor homlokukhoz kapnak, hogy ezt még elmondom, de nem tudják abbahagyni, mert még egy és még egy jut eszükbe, különösen akkor, ha másik viccmondó is van a társaságban, s elkezdődik a ki tud többet? Megveti a viccmesélőket, mert az ő fanyar-okos humora komolyságból táplálkozik. Valódi, tartalmas komolyságból. Ezért veti meg az álkomolyságot, a nagyképűséget is. Tekintete azonnal ráragad az úgynevezett esszéírók magyartalan mondataira, mély filozófiájuk szikkadt tintatartóba mártott tollára; fölingerli, ha magyarul írt versről, regényről azok mernek ítélkezni, akiknek nemcsak egyetlen maguk szülte gondolatuk, de anyanyelvük sincs, ő, akit csak humoristának tartanak, akire fölülről néznek eme komolyak, tíznapi együttlétünk idején egyetlen közhelyet, egyetlen mástól tanult szót se mondott. Csak irodalomról beszélgettünk? Dehogyis. Labdarúgásról is, melynek egyik legkülönb értője. S hadd hivalkodjam, méltó vitatársnak, méltó emlékezőnek bizonyultam. Győztem szóval, hozzáértéssel, emlékezőtehetséggel is, mikor a régi nagyokról, Orth Gyuriról, Sárosiról, Takács Il-ről beszélgettünk. S amikor éppen a 30-as évek forradalmi újításaihoz, a WM-rendszerhez értünk, ő az asztalra nézve, váratlanul így szólt: — Hiába, a nyelv nem merevedik meg, hanem fejlődik, és a gyárak ajkán is... Kérdőn, nem értve a hirtelen fordulatot, ránéztem. Feleki László a Kaposvári Cukorgyár „Mokka kockacukor” dobozán levő feliratra mutatott: „Finomítvány”. ★ Ugye megértik, ha gondolatom ekkor megint visszafordult a jeles esztétához, aki, mondják, elavult, korszerűtlen szónak tartja azt is, hogy táj, azt is, hogy anya, azt is, hogy szerelem, azt is, hogy kenyér. Akit — ezt is mondják róla — álmából felköltött egyszer a felesége, hogy fiacskám, melyik a legkorszerűbb s legszebb magyar szó? S ő, szemét egy pillanatra kinyitva, így felelt: Adekvát.. . □ 7