Tükör, 1966. július-szeptember (3. évfolyam, 27-39. szám)

1966-08-30 / 35. szám

b­ rázol, egy görög kórus képzetét kel­ti. Időtlen, kortalan, mégis modern. Az emeleti büfé széles ablakaival a térre tekint, lehetne tágasabb is. De szép, tartózkodóan ízléses. Elő­tere is az. Nem akartak sem szín­ben, sem formában látványosság­gal szolgálni, hiszen itt éppen ki­pihenni kell a látványosságokat, megnyugodni, kikapcsolódni a szü­net néhány percére. A nézőtér mintha összeszűkült vol­na. 756 személy fér be. Meghitt han­gulatú terem. Puha és harmonikus. A mennyezet töredezett hatású, szaggatott faburkolata, a rejtett vi­lágítás barátian kapcsolódik az * Másoljuk ide Jókai Mór beszámo­lóját a Nemzeti Színház megnyitá­sáról úgy, ahogyan az a Kárpáthy Zoltán első fejezetében áll: „A József-külvárosban, a Kerepesi úton jön magán hazafiúi ajándé­kul kimérve egy szerény telkecs­­ke, a hazai művészet leendő lak­helyéül. Midőn néha egy-egy elegáns úri fogat arra tévedt, a Belvárosból, csodálkozva tekintenek a bennülők a szerteszét felrakott kő- és téglahal­mazokra, senki sem hitte, hogy ebből legyen valami... „Egy félbemaradt ruina a város szélén” - szóltak nevet­ve, akiknek könnyű volt nevetni, de bizony jó lesz az magtárnak, ha elké­szül, tréfálózék a practicusabb elme, míg a hozzáértők előre elhatározzák, hogy össze kell annak dőlni, mert a falak nem bírhatják meg a tetőt. És íme, mégis felépültek a falak, a tetőt is feltették rájuk, anélkül, hogy összedőltek volna; az épület készen állott. „De soha sem fog megnyitni!” mondták a clairvoyantok. Határidő jön kitűzve; az elmúlt, nem tartatott meg. Lett hahota és gúnykiáltás! . . . Végre, a mondott év augusztus 22-én jön kitűzve a végső határidő, mely­ben a honi művészet templomának meg kelle nyittatni a közönség előtt. A vállalat élén vasakaratú férfiak áll­tak, a kimondott szónak meg kelle tar­tatni. A kételkedők mosolyogva cso­portosultak a Kerepesi úton azon nap reggelén, melynek estéje az ígért ün­nepélyre volt kitűzve .. Vagyis, az derül ki ebből, hogy már akkor is baj volt a határidőkkel, magyar hagyomány, hogy nem tar­tatnak be. De most, úgy látszik, sza­kítottak ezzel a hagyománnyal. Ta­lán az az oka a pontosságnak, hogy a „vállalat élén vasakaratú férfiak” állnak? A vasakaratúak legfőbbjét, aki ter­vezte az átépítést, Azbej Sándor­nak hívják. A színház főmérnökét pedig, aki bonyolítja az ügyeket, Ölveczky Miklósnak. Huszonnyolc éves és négy éve a színház műsza­ki ügyeinek vezetője. Vágya az új Nemzeti Színházat — a véglegeset — ugyanígy megindítani, üzemeltet­ni és egyszer, onnan . . . nyugdíjba menni. * De haladjunk tovább a színházláto­gatásban. Kényelmesek és kielégítőek az öltö­zők is. Ez megint szokatlan a ma­gyar színházaknál, legtöbbjében szűk, pici, zsúfolt lyukakban öltöz­nek a színészek, aztán tolonganak a folyosókon, a jelenésükre várva. S ez bizony árt a művészi munká­nak, az elmélyülésnek. Tíz új öltöző épült itt a földszinten, az első és a második emeleten. Két öltöző hat- hat személyes, a többi­be négy-négy színész fér. Három 10-12 személyes öltöző készült a statisztáknak. Két-két öltöző között zuhanyozófülke van. A színpadot balra megnövelték, s ha így nem a legkorszerűbb színpad jött is létre, de hát: szegény ember­i falat bont... a kényszerhelyzet­hez képest, a legkitűnőbben oldot­ták meg feladatukat a tervezők. A hátsó színpad magasabb lett egy emelettel. A díszletraktárt, sajnos, már nem tudták elhelyezni az épü­letben, a díszleteket most is - eső­ben, hóban - át kell szállítani a Do­hány utca másik oldalára, egy bé­relt üzlethelyiségbe. Mit tud még a színpad? Nincs olyan mereven elhatárolt por­tálja, mint amilyenhez szokva va­gyunk. Fent, a sima falban lyukak láthatók a színpadnyílás fölött. In­nen drótrendszer ereszkedhet alá, hogy ezek segítségével az előrenyú­ló előszínpadot is bedíszíthessék. Az erkély korlátját ki lehet emelni és öszekötni a színpaddal. Itt tehát játéklehetőség nyílik, élni is fognak vele biztosan a rendezők. A fényforrások mindenhol rejtettek. Nemcsak a nézőtér megvilágítása, de a színpadé sem a nézők orra előtt történik: nem kell a csúnya vi­lágító fazekakat nézni előadás köz­ben. A Dohány utcára nyílnak az irodák. Itt van - ahogy valaki mondta — a mindenkori igazgató irodája is. Már átköltöztek a műhelyek, és házépületet. A hét elején már megtartották az évadnyitó társulati ülést. Október elsején Vörösmarty: Czigei és a Hunyadiak című tragédiájával nyit az új, de nem végleges Nemzeti Színház. MOLNÁR G. PÉTER Barcsay Jenő mozaikja az elő­csarnokban FOTÓ: KELETI ÉVA, MTI élénkpiros velúrfotelek sima nyu­galmához. Tegnap éjszaka nem aludtam. Illetve, ami a virrasztásnál is rosszabb, ami letaglózza az ember másnapját, másfél órát ha aludtam, azt is altatóval. Már elmondtam egyszer, hogy képte­len vagyok bármilyen történetet kitalálni. Csak arról tudok írni, amit látok, hallok, ami történik velem. S mint mindenki más­sal, velem is megesik olyasmi, ami valószínűtlenül hangzik, ami­ről azt hihetik, egyéb mondandó híján, kitaláltam. Ilyen a teg­napi éjszakám is; tudom, nehéz elhinni, hogy valóban így tör­tént, hogy igaz. Pedig szóról szóra az. Ezért tartom elmondásra érdemesnek. Éjfél lehetett, mikor a tizenegy órakor lenyelt Tardyt álomba rántott. S fél egy, mikor a telefon felébresztett. Tessék! — mon­dom, fülemhez emelve a kagylót, mire a drót túlsó végén meg­kérdezik: — Nagy lakás? — Nem. Tévedés. De még arra se volt időm, hogy egy-két bosszús szót morogjak, megint jelez a telefon. — Nagy lakás? Amennyire bódultságom engedte, megpróbáltam összeszedni né­hány értelmes szót, igazán indokolt méltatlankodásomhoz. — Uram! Késő éjszaka figyelmesebben kellene tárcsázni! — Ne oktasson ki engem! Kinek van oka bosszankodni, magá­nak vagy nekem? Már a második tantuszt dobom be hiába. Mit gondol, hol találok majd éjszaka telefonérmét? Ne aggódjanak érte, talált. Ha nem is a következő másodperc­ben, de négy-öt perc múlva megint csöng a telefon. — Tessék ... — A fene egye meg! Megint maga az? — Ki más lehetne, ha folyton az én számomat tárcsázza? — Tárcsázza a maga számát a mindjárt megmondom kicsoda! Értse meg végre, hogy a Nagy lakást keresem! S lecsapja a kagylót. Most már ha tudnék, se merek elaludni. Igaz, kihúzhatnám a telefondrótot, de reggel hétre ébresztőt kértem. Mi mást tehe­tek, várom az újabb berregést. Nem sokáig. Megint fülemnél a telefonkagyló, de most már nem szólok, kezdje ő, hiszen már ismeri a hangomat. — Nagy lakás? Próbáljuk kedélyesre fordítani. — No, nem olyan nagy. Igaz, nem is kicsi. Két szoba, fürdő­szoba, konyha, előszoba ... — Hallja, ne vicceljen velem! Már négy forintomba került, hogy magának telefonja van, hogy maga egyáltalán megszüle­tett! Mit gondol, eszem én a tantuszokat? — Nem uram. Mást gondolok. Azt gondolom, hogy gyártja. De mondja, érdemes? Ilyen képességgel pénzt is gyárthatna, szép, piros százforintosokat. Tudja, hány telefonérmét vásárolhat száz forintért? Éppen százat. Ha minden percben bedob egyet a ké­szülékbe, akkor is másfél órán át szórakozhatna egyfolytában. Most már csúnyát mondott. Valami olyasmit, hogy szórakozik az apám feje. S mondta ezt olyan dühvel, hogy nyugodtan szá­jamig húztam a takarót, bizonyára elege van a hiábavaló pró­bálkozásból. Rosszul következtettem. Hogyan is szokás mon­dani? Volt még egy dobása. Még volt egy bedobandó érméje. Nekem pedig, akinek nem hét, de kilenc határon is túl járt az álmom, beszélhetnékem támadt. Már örültem is az újabb hívás­nak, csak mímeltem a bosszankodót. — Hát sohase lesz vége? Nagyon szépen kérem, szánjon meg, özvegy ember vagyok, hat gyermek apja. Az egyik, a legkisebb, éppen beteg. Torokgyulladása van. Szegényke itt zokog az ölem­ben, de vele bőgnek a többiek is, hogy miért nem hagy minket aludni az apuka, miért kell apukának egész éjjel telefonálni? És ez a valószínűtlen történet még valószínűtlenebbre váltott. Az ismeretlen telefonáló nevetve kérdezte: — Hat gyereke van? Hogy tudja eltartani őket? — No ugye. Képzelheti, mennyit kell dolgoznom értük. S maga nem hagy aludni, én holnap nem mehetek munkába, lelkére veszi, ha ez a hat árva éhezni fog? S már nem szólt, csak nevetett. Bizonyára látta maga előtt a hat apróságot, akik apjuk kabátját ráncigálva, kenyeret kérnek. Sokáig recsegett fülemen a nevetéssel teli kagyló, hiszen nem minden nap kerül ilyen vidám látvány az ember lelki szeme elé. Aztán csend. Feltűnően hosszú csend. Már derengett, már világosodott odakinn, már a szoba is megtelt a kora reggeli fénnyel, s én kétségbeesve ültem, a rekamié szélén: még csak öt óra van, mivel fogom időmet tölteni a hét órai ébresztőig? Miért hagyta abba ez a kedves ember, miért nem hív föl mégegyszer, milyen jó lenne még egy keveset társalogni. ..V. r­éti □ 11

Next

/
Thumbnails
Contents