Tükör, 1966. július-szeptember (3. évfolyam, 27-39. szám)
1966-08-30 / 35. szám
IttU, CStillL NEMTELENSÉGEK..." Évfordulót és rekordlistákat ünnepelgetnek az amerikaiak ebben a hónapban. Augusztusban múlott két esztendeje, hogy a tonkini öbölben megkezdték gálád támadásaikat a Vietnami Demokratikus Köztársaság ellen, melyek fél évvel később mindennaposakká lettek. A Pentagon fölöttébb rátartóan hetvenkedik azzal, hogy légiereje ebben a hadüzenet nélküli háborúban naponta 670 bevetést hajt végre a két vietnami állam területe ellen, hogy nagy vitézül bombázták már a Vietnam két része között kijelölt demilitarizált zónát is. Legfelül azonban az áll ezen a lajstromon , amelyet az eljövendő amerikai történészek bizonyára nagy igyekezettel próbálnak majd elsikkasztani, hogy — amint állítják —, Haiphong környékének harmadik bombázásánál elpusztították egy nagyfontosságú észak-vietnami olajkombinát kilencven százalékát. Nagy tettek igazán, kitermelik a hőseiket , akiknek azonban, akár a könyveknek, megvan a maguk sorsa. Mint például James Kasler őrnagynak, a második világháború és a koreai háború veteránjának, a Vietnamban operáló légierő első számú vadászrepülőjének, ő volt a parancsnoka a Hanoi környéki olajművek ellen intézett első vandál támadásnak. Ebből az alkalomból ritka megtiszteltetés érte: hivatalos US Air Force kiadású képet készítettek róla, amit sokszorosítva megküldtek a csapatoknak, hadd ismerjék meg héroszaikat. »Csodálatos módon — lelkendezett a Time — Kasler őrnagyot hetvenkét bevetés után sem lőtték le, noha a statisztika azt mutatja, hogy az amerikai repülőket átlagban hatvan bevetés után eléri ez a sors. Az őrnagynak erre is van magyarázata: „Az életben maradás legjobb eszköze az agresszivitás”.« Szép maxima, méltó egy amerikai repülőkalandorhoz, akinek most megjelent a második képe is. Ezt már az észak-vietnami hírügynökség adta ki: a légi elhárítás Hanoi térségében lelőtte a légi ászt. Életben maradt — az élő tanú jobb a halottnál. MOSt Majd saját tapasztalatai alapján elmondhatja, mennyit érnek az amerikai hadijelentések, köztük az, amely arról a bizonyos kilencven százalékos haiphongi rombolásról szólt. S hogy kinek van igaza, Jean Raffaellinek, az AFP tudósítójának-e, vagy az őt dühödten cáfoló Pentagonnak, mely a francia tudósító híradását »felelőtlennek és megbízhatatlannak« bélyegezte. (Hogy azután sokkal később, a hírek közé mosva, mégiscsak elismerje, hogy a jelentés adatai helytállók.) Raffaelli ugyanis, az egyetlen nyugati tudósító, akinek elég vér csörgedezik az ereiben, hogy kitartson a bombázott Hanoiban, az egyik elsöprő sikerűnek mondott légi merénylet után ezt jelentette négy nagy nyugati lapnak: a Figarónak, a Sunday Timesnek, a Daily Mailnek és a Monde-nak. »Az észak-vietnami eszkaláció megkezdése óta ez a légitámadás követelte a legtöbb polgári áldozatot. Egyébként a reggeli támadás nem volt »kifizetődő«. Egy órával az amerikai gépek távozása után még mindig azt kérdezgették az emberek: mit bombáztak? Sehol sem lehetett füstöt vagy tüzet látni, és délután már a megszokott munka folyt az arzenálban, a kikötőben és a cementgyárakban. A támadó gépeket a légi elhárítás hatalmas zárótüze fogadta, és megakadályozta az amerikai gépeket az eredményes bombázásban. öt amerikai gép találatot kapott, és füstfellegben eltűnt. A légiriadó után tizenöt perccel csend uralkodott a városban. Itt volt az ideje a mérleg megvonásának. A hadi célpontok érintetlenek maradtak, de az egyik szegényes előváros, Cameo romokba dőlt... Egyedül itt negyvenen vesztették életüket.*" A valóságban így fest egy amerikai hadijelentés igazsága. És ugyanily szemüvegen át kell tekinteni a patetikus szövegezésű s az őszinteség látszatára törekvő jelentéseket az amerikai veszteségekről. (Az utolsó ilyen jelentés szerint állítólag ebben az esztendőben 2762 amerikai katona esett el, s az utóbbi időben a heti veszteség átlaga: heti 100 halott.) Nyugati, nem amerikai lapjelentések is jóval nagyobb veszteségekről adnak hírt. Fölöttébb jellemző, hogy az amerikaiak az egyes ütközetekben elszenvedett veszteségekről nem adnak ki külön jelentést — az affélékről, mint amit Horst Faas itt közölt fotóriportja mutat be, egyáltalán nem. A helyszínen levő tudósítók csak hosszas tapasztalatok után jöttek rá, hogy amikor a hivatalos hely "mérsékelt veszteségek"- ről számol be, ez azt jelenti, hogy az ütközetben részt vevő egységek a feltöltésig nem harcképesek. Az amerikai hadvezetőség sajtóinformációit az a törekvés hatja át, hogy félrevezesse a fronttudósítókat, és rajtuk keresztül az amerikai közvéleményt. A »play down« az aláértékelés, anews management«, a hírek manipulálása mindennapos gyakorlat. A közelmúlt napokban nyílt kontroperzia robbant ki az amerikai sajtótudósítók és a Pentagon között amiatt, hogy az egyetlen információs tisztet, aki megbízható adatokat adott a nyilvánosság számára, McGindy ezredest, a légierők vietnami sajtófőnökét, elmozdították beosztásából. Az ezredes ugyanis következetesen igazat mondott: tőle származott az az augusztus 15-i jelentés, mely minden szépítés nélkül arról számolt be, hogy nyolc nap alatt tizenhét gép veszett el. A New York Herald Tribune megírta, hogy a hadsereg Saigon sajtófőnöke, Bankson ezredes, akit közvetlenül a Pentagonból helyeztek oda, gyakran pontatlan, félrevezető és értéktelen felvilágosításokat ad. Azonban Bankson nem egyedül ludas — írja a lap —, a felelősség elsősorban Arthur Sylvestert, a hadügyminisztérium tájékoztatásügyi államtitkárát terheli, aki cinizmusában legutóbb odáig ment, hogy így fogalmazza meg elképzelését a sajtó feladatairól: »A sajtó a hadi jelentések dolgában legyen a kormányzat szolgálóleánya.« Az amerikai közvélemény viszonylag érettebb része, ha késve is, képes általánosító értékítéletekre: a tisztátalan amerikai politika — se .jelzővel tulajdonképp nagyon keveset mondtunk — sugalmazol: Bush, McNamara és különösen Johnson iránt növekszik az ellenérzés. Még egy olyan általában heves Amerika-barát lap, mint a Neue Zürcher Zeitung is ezt jelenti washingtoni tudósítója tollából: »az amerikai fővárosban eltűnt a bizalom a kormány bármely megnyilatkozása iránt. A sokat említett „credibility gap”, a szavahihetőségi krízis, különösen Johnsonnal szemben nyilvánul meg, és azt eredményezi, hogy mindannak, amit mond és tesz, nemtelen motívumokat tulajdonítanak, s trükköket és csapdákat gyanítanak mögötte.« Az elhallgatások, a megtévesztések, a ferdítések, általában a turpis causák e légkörét aligha érzékeltetné valaki jobban, mint maga Johnson, aki legutóbbi »ideológiai« téziseiben maradandó példáit szolgáltatta a gátlástalan farizeizmusnak. »Ellentétben más nemzetekkel — replikázott Fulbright szenátornak arra a vádjára, hogy a kormány „arrogáns” politikát folytat —, melyek a múltban nagy hatalommal rendelkeztek, az Egyesült Államok sohasem akarták megsemmisíteni szomszédaik önállóságát. Sohase voltunk rabjai a vak militarizmusnak, és sohasem követtünk el pusztító agresziókat. Épp így sohasem tettük magunkévá azt a régi és megvetendő filozófiát, mely egy „nemes hazugság” leple alatt azt vallja, hogy a természet egyes embereket arra szán, hogy mások rabszolgái legyenek.*" A kommentárt e kenetteljes szavakhoz átengedjük egy amerikai közéleti férfinak. Eric Wolf, a michigani egyetem antropológiai professzora, a vietnami háborút ellenző társadalmi mozgalom egyik vezetője keserűen ismerte be: »Gyakran szégyelljük, hogy amerikaiak vagyunk.* TARJÁN IMRE James Kasler őrnagy, a Vietnamban bevetett amerikai légierő »elsőszámú« vadászrepülője és hivatalos »hőse«. Fotó U. S. Air Force 12 E3 A vietnami amerikai katonák így becézik a helikoptert: chopper. Ez a szó tulajdonképpen szecskavágót jelent, s találó is az elnevezés, mert a helikopter propellerlapátjai hasonlítanak a szecskavágó szerkezetéhez De mást is jelent ez a szó: húsvágó bárdot. Morst Faas képein, melyeket a nyugatnémet Quickből vettünk át, olyan helikoptereket látunk, amelyek húsvágó bárdként szabják foszlányokra saját legénységüket. Az amerikai hadvezetőség találta ki azt az esztelen kifejezést, hogy »egészséges háború, ím hozzá az illusztráció.