Tükör, 1966. október-december (3. évfolyam, 40-52. szám)
1966-10-25 / 43. szám
HÍD DIVAT HÍR: A Szabadság-híd megirigyelte szomszédjának, Erzsébetnek szép, világos ruháját, és nem hiába. Mert a Fővárosi Tanács jóvoltából már neki is készítik az újat. Negyven mázoló, hetvenkét tonna festékből. Az Erzsébet-hidat úgynevezett tört-fehér színűre festették. A Szabadság-híd ennél néhány tónussal sötétebb lesz, pasztel-szürke, kékes árnyalattal. Bebizonyosodott, hogy az Erzsébet gyorsan piszkolódik. A legközelebb sorra kerülő Petőfi-híd is ilyen pasztel-szürke lesz, kékes árnyalattal. A Lánchíd viszont, most tárgyalunk erről a tanácsnál, ezüst színű — közli Benyák Ferenc, az Országos Szakipari Vállalat építésvezetője, a Szabadsághíd festésének irányítója. Képünkön a Jenei-brigád tagjai a Szabadsághíd budai kapuzatának turulmadarát tisztítják, a festés előtt. (Fotó: Bara István, MTI) 24 □ "Tizennyolc éves volt, ami- A kor Saint-Saëns, a nagy francia komponista így mutatta be a párizsi szalon előkelőségeinek: íme, a világ legnagyobb művésze! Negyven évvel később Thomas Mann írja egyik amerikai naplójába: »... este társaság volt, Werfel, Sztravinszkij ... ott volt Arthur Rubinstein is... Amit élet és tehetség megadhat, az az övé! Azt hiszem , a világ legboldogabb emberét ismertem meg« Bruno Walter, a páratlan dirigens egyik New York-i Chopin-estje után egy szót mondott rá: Varázsló. A Varázsló épp most érkezett meg közénk, belép a próbaterembe és nyolcvan évét meghazudtoló eleven léptekkel indul helyére, a zongorához. Ahogy keresztülvág a zenekaron, a zenészek kis folyosót nyitnak előtte, mindenki mélyen meghajlik, ő hatalmas, ősz oroszlánfejével jobbra-balra bólint. A Mester már a hangszernél ül, tekintetét most aprólékos figyelemmel körülhordozza — aztán egyszerre huncutul kacsint a karmesterre — Ferencsik Jánosra — mintegy azt mondva: — Hát szépen együtt vagyunk! Tőlem akár kezdhetjük is! És kezdik — de nem jutnak messzire. Mert ahogy fölszáll a zenekarból a Brahms-koncertet megnyitó méltóságteljes kürtszó, a zongora nem adja meg rá a maga válaszát. Rubinstein felkapja fejét, arcán most szinte ijedtséget látni. Mi az, valami baj történt? — Nem, nem — mondja, és hevesen rázza a fejét. Ujját ajkára teszi. — Sokkal fojtottabban, távolabbról, mintha csak a régmúltból szólna! Újra felbúg a kürtszó — fojtottan, távolból, mintha csak a régi mesés múltat idézné, legendák hőseit ébresztené —, és, íme, a mélyből magasba ringó lágy hullámával, most már felel rá a zongora. Álomszerű, könnyű bódulat ereszkedik a teremre. Mintha a világ most megváltozna, e hangok bűvös fénytörésében sosem érzékelt, nevenincs színekben ragyogó szemhatár tárul ki előttünk. Egy zengő áradat örvénylő közepében vagyunk, de ezt az áradatot óriás tömbök zárják nemes, tisztult formába. És az az idegen, ám a maga titkos belső logikája szerint nagyon is tervszerűen ható erő, amely most a zongorából, mint valami radioaktív energiaforrásból kisugárzik, újra és újra összefogja ezeket a roppant tömböket, hogy a zajgó áradat felett hidat építsen belőlük. Hidat, amely ebből a mindent kiteljesítő, felfokozott világból felénk nyúlik... Csak a viharok felidézőjén és leigázóján — a bölcs, öreg Frasperón — nem látni felindultságot. Arcán szilárd nyugalom, elmerült figyelem és — mosoly! Mert időről időre valami gyermekien derűs, boldog-önfeledt kis ragyogás tör át az áhítatos komolyságon: vonásain megcsillan a lényéből sugárzó életöröm, a tulajdon adakozó-boldogító gazdagsága fölötti belső megelégedettség tűnő visszfénye. És a mosoly játékosság is! Mert Rubinstein csak játszik! Nem démoni ő, nem a magukat elégető, emésztő, zilált küszködők, gyötrődök tragikus törzséből való! Ez a művészet a mindent feloldó, elsimító, végképp lenyugtató, elrendező harmóniáé. Amikor a Brahms-koncert utolsó tételének összefonódó, boldogan keringő nagy tavaszi körtáncát játssza, már szinte ő maga is táncol a billentyűkön: egyszerre csak a dübörgő oktáv menetek és lélegzetelállítón pergő kettősfutamok közül előbújtat egy bécsi valcert, egy népies-érzelmes kis melódiát és ezernyi tündéri változatának sziporkáit szórja széjjel. Trillázik, tréfál, incselkedik. . . mígnem a végén ő maga is nevetni kezd! Az utolsó akkordoknál már nem is ül, szinte lebegni, ringani látszik a zenével — aztán a záróhangnál magasba lendíti hatalmas mancsát, és önfeledten felkiált: — Etwas wunderschön! — mintha ő maga is csupán hallgatója lett volna a játékának! 45 perc hatalmas munkájával a zobgorairodalom egyik legnehezebb, legnagyobb erőkifejtést igénylő művét keltette életre, s amikor felkel székéről, egy verejtékcseppet sem látni homlokán. Ehhez a művészethez semmilyen értelemben sem tapad verejték — Ki nem állhatom magam körül a savanyú, tudálékos arcokat! — mondja a szünet.