Tükör, 1968. július-szeptember (5. évfolyam, 27-39. szám)
1968-07-30 / 31. szám
Jéghegyről a vulkánra Az állam élén nem állhatnak ketten. Csak egy ember lehet képes arra, hogy vezessen. Másképpen a népnek az lehet a benyomása, hogy a 2. számú ember áll a kormányrúdnál. De Gaulle (1957) DE GAULLE TÁBORNOK a közelmúlt évtizedek politikai történelmének egyik legkülönösebb szenzációját szolgáltatta, amikor a kívülálló számára villámcsapásszerű váratlansággal menesztette az őt több mint hat éven át hűségesen szolgáló, amellett tekintélye és sikerei tetőpontján álló miniszterelnökét, Georges Pompidou-t. Méghozzá éppen azután történt ez, hogy az elvetendő módszerekkel, de tagadhatatlanul nagy taktikai és stratégiai érzékkel irányított választások után a tábornok egyenesen Pompidou-nak köszönheti, hogy hatalmon maradt, sőt nagyobb parlamenti többsége van, mint száz év óta bármelyik francia államfőnek. A nyugati sajtóban nemegyszer idézik ezekben a napokban XIV. Lajos, a Napkirály híres sóhaját a spanyol örökösödési háború malplaquet-i csatája után, amikor Marlborough herceg — egyébként Winston Churchil egyenesági őse — alaposan elpáholta a francia hadakat: „Az isten úgy látszik, elfelejtette, mi mindent tettem érte.” Ezúttal éppen az volt a bökkenő, hogy de Gaulle semmit sem felejtett el. DOU azután került a francia kormány élére, 1962-ben, hogy Michel Debré miniszterelnököt de Gaulle rövid úton, szokása sze(A Figaro karikatúrája, mint a parliment megkérdezése nélkül, „pihenni” küldte, hogy „további feladatokra készüljön fel” A csaknem ismeretlen Pompidou kezdetben, mintegy de Gaulle személyi kabinetfőnökeként, szerényen a háttérbe vonulva adminisztrálta a tábornok döntéseit. Csakhamar kitűntek azonban államférfiúi képességei és az államfő és a miniszterelnök között valamelyes kimondatlan munkamegosztás jött létre. Az elnök a világpolitikának szentelte magát, oldalán mindenkor az elválaszthatatlan Couve de Murville külügyminiszterrel, Pompidou pedig a belső stabilitásról gondoskodott. Egy ideig zavartalan volt ez a munkamegosztás. Pompidou azonban rövidesen túlnőtt azokon a kereteken, melyeket az V. köztársaság alkotmánya az elnök kormányfőinek kijelöl. A tábornok gyanakodva kezdte szemlélni, hogy a Matignonpalotában — a miniszterelnökségen — mind több és több lényeges politikai kérdésben döntenek, s hogy Pompidou, egykor de Gaulle „kreatúrája”, a parlamenti többség tényleges vezetője lett, a belpolitikai kérdések teljes jogú intézője, s így fokról fokra valóságos diarchia, kettős uralom jön létre az állam élén. Az 1965-ös elnökválasztások óta, mely de Gaullenak csalódást keltő csekély többséget hozott, mind feszültebbé vált a viszony az államfő és miniszterelnöke között. De Gaulle úgy vélte, annak a veszélye rajzolódott ki, hogy a riválissá nőtt Pompidou már-már utódlási szándékokat forgat a fejében. Az 1967-es parlamenti választások gyér gaulle-ista többsége sem adott azonban lehetőséget a kormányfő leváltására. Nem volt azonban kétséges, hogy de Gaulle az első kedvező lehetőséggel támadást fog intézni miniszterelnöke ellen. A nemrégiben lefolyt választási hadjáraton ezután a gaulle-ista párt, megint csak Pompidou irányításával, nagy arányú győzelmet aratott. A választási győzelem azonban Pompidou nagy tévedésének bizonyult. Ironikus módon, csekély gaulle-ista többség esetén helyén maradhatott volna. Ebben az esetben de Gaulle-nak szüksége lett volna Pompidou parlamenti tekintélyére, hogy megvalósításhoz segítse de Gaulle legújabb tervét, vagy inkább „vízióját”: a benső dekolonizálást, a társadalmi és gazdasági reformokat, az úgynevezett „részesedést”, melytől — fokozva a tábornok haragját —, Pompidou oly mértékben idegenkedett, hogy az egész választási kampány alatt egyetlen szót sem ejtett róla. A nagy győzelem: Pompidou újabb presztízsnövekedése már sok volt az elnöknek. Pompidounak távoznia kellett. Hogy azonban valamilyen misztikus szépségirről is gondoskodjék, de Gaulle búcsúztató levelében célzott arra, hogy Pompidou „tartsa készen magát arra, hogy a jövőben nagy feladatokat töltsön be”. Ez a formaság elég volt ahhoz, hogy a legaulikusabb gaulle-ista lapok, a Figaro és a Paris-Presse úgy vélték, hogy Pompidou-t ezzel trónörököséül jelölte ki az elnök. De éppenséggel nem erről van szó. A jelek, éppen ellenkezőleg, azt mutatják, hogy de Gaulle még sokáig akarja birtokolni az elnöki karosszéket. „Az az ember — írja Hector de Galard, a Nouvel Observateur-ben —, aki egy alkalommal azt válaszolta egy látogatójának, aki ,elődje’ egyik ígéretére emlékeztette, hogy ,nekem nem volt elődöm’, azzal sem foglalkozik, hogy utódja legyen. Ehhez sem kedve, sem ideje, talán módja sincs. Sokkal inkább kedvére van, hogy zárójel legyen Franciaország történetében, mint hogy a Larousse Illustré történelmi arcképcsarnokában kérjen helyet magának.” Ez természetesen egy tőről metszett örökösödési háború perspektíváját vázolja fel, de ez már a jövőre tartozik. A jelen az új miniszterelnök személyét állítja előtérbe. COUVE DE MURVILLE, tíz év óta de Gaulle első számú bizalmasa, sok jelzőt érdemelt már ki eddigi pályafutása alatt. „A legangolosabb francia diplomata”, „A Korona főmeghatalmazottja”, „De Gaulle akaratának legszolgálatkészebb végrehajtója.” A szűkszavú, hideg, fegyelmezett, nagy tudású, nagy szorgalmú diplomata életpályájáról eddig nem sokat írtak a lapok. Közmondásos volt, hogy tekintélyének és nagy hatáskörének alapja nem a gaulle-ista párt, ahol nem hogy tábora nincs, de követői is alig vannak, hanem a de Gaulle-hoz fűződő személyes viszonya. Most azonban csak úgy áradnak az adatok a 61 éves Couve de Murville eddigi pályájáról. Az új miniszterelnöknek három diplomája van: jogi és filozófiai doktor, amellett „inspecteur des finances", ami magyarul csak annyi, hogy pénzügyi felügyelő, Franciaországban azonban a legmagasabb közigazgatási posztokra kvalifikáló végzettség. A protestáns állami tisztviselő 1932- ben egy elzászi protestáns bankár leányát, Jacqueline Schweissguthot vette feleségül. A két karrier közül, melyek az előkelő francia protestáns körök érdeklődésének homlokterében állnak: — a diplomáciai és a pénzügyi pálya — előbb az utóbbi nyílt meg előtte, a legnagyobb könnyedséggel. 1940-ben már a pénzügyminisztérium devizafőigazgatója, majd rövid időt tölt Pétain közigazgatásában, de már 1943-ban az algériai Szabad Franciaországhoz csatlakozik. („Hálókocsiban érkezett az ellenálláshoz” — ironizál a Zeit.) Itt de Gaulle a számkivetett kormány pénzügyminiszterévé nevezi ki. Franciaország felszabadulása után előbb az olaszországi négyhatalmi ellenőrző bizottság francia tagja, majd a diplomáciai pályára lép a kiváló pénzügyi szakember. A külügyminisztérium politikai főigazgatója, a francia diplomácia harmadik embere. Itt öt évet tölt, majd nagykövet Kairóban, a NATO-nál, Washingtonban és Bonnban. Itt érte 1958-ban — a golfpályán („éppen a 12. lyuknál” — emlékezik vissza rá), a hatalmat ismét átvevő de Gaulle felszólítása, hogy utazzék vissza Párizsba és vegye át a külügyminisztérium vezetését. ENNEK TÍZ ÉVE, s e tíz évben a legendásan jeges nyugalmú ember szemrebbenés nélkül a legmagától értetődőbb módon hajtotta végre de Gaulle külpolitikájának legmeglepőbb fordulatatait. (De Gaulle: „Couve olyan lojális, hogy ha azt mondanám neki, üljön fel egy jéghegyre, mindaddig ott ülne, míg a jéghegy meg nem olvad”) Kína elismerése, a francia—szovjet viszony elmélyülése. Anglia távoltartása a Közös Piactól. Franciaország katonai kiválása a NATOból — ezek csak egyes mozzanatai azoknak a külpolitikai meglepetéseknek, melyekben Couve de Murville, „a tökéletes végrehajtó”, maximális lojalitással szolgálta ki de Gaulle elhatározásait. A „rezzenés nélküli” diplomata egyik csúcsteljesítményét is felelevenítették most. Két évvel ezelőtt — olvastuk a Time-ben —, egy washingtoni útja alkalmával meghívást kapott a Fehér Házba. Johnson elnök 35 percen át az érvek egész tárházával magyarázta az Egyesült Államok álláspontját a vietnami háború kérdésében. Azután hátradőlt, és várta Couve válaszát. Hosszú másodpercek teltek el. Semmi válasz. Végül is Johnson megkérdezte Couve-ot, van-e valami észrevétele? Couve ekkor felállt, udvariasan meghajolt és elbúcsúzott. Az volt az érzése, hogy Johnson és saját nézetei annyira különböznek egymástól, hogy még annak sincs értelme, hogy egyáltalán beszéljenek róla.” Couve de Murville-nek sok olyan tulajdonsága van, melyet miniszterelnöki tisztségében hasznosíthat, de a hűvös elzárkózás, a szűkszavú, monoton beszédmód és magatartás, amely hasznos lehet a hosszantartó tárgyalásokon, melyek a de Gaulle tervezte reformok keresztülviteléhez szükségesek, éppoly kevéssé forgatható fegyver a két legelégedetlenebb réteggel, a munkásokkal és diákokkal szemben. Már egymagában az is kétséges, hogy mit tud a Couve de Murville-kormány kezdeni a nagy választási győzelemmel. Az első tennivaló kétségkívül a gazdasági nehézségek legyőzése. Ennek határidejét Couve a maga — általános hitetlenkedéssel fogadott — kormánynyilatkozatában 12— 18 hónapra becsüli. Emellett ott van a közigazgatási és egyetemi reform mellett a sokat emlegetett „részesedés”, a munkások részeltetése a vállalatok jövedelmeiből, ami a konzervatív üzleti világ merev ellenállásába ütközik. Találóan jegyzi meg Claude Krief, a Nouvel Observateurben: „Couve de Murville a Quartier Latin ,barikádjai’ és a konzervativizmus ,Bastille’-jai közé szorul. És Franciaországban az utóbbiakat mindig nehezebb volt bevenni, mint az előbbieket.” Az alapvető kérdés mindenképpen az, hogyan lehet egy jobboldali kormánnyal baloldali politikát folytatni. Ha ezt megoldja Couve de Murville, akkor nemcsak de Gaulle szociálreformok álma válik valóra, de ő maga is nagy bravúrt hajt végre. Minden okunk megvan azonban arra, hogy a vállalkozás sikerében kételkedjünk. FRANCIAORSZÁGBAN ma a reformok előkészületei helyett még csak ott tartanak, hogy — de Gaulle intencióival teljesen egybehangzóan — minden erőt a „közrend megóvásának” szentelnek. Ezt mutatják a legutóbbi tüntetések keménykezű letörése, a letartóztatások, a kiutasítások, amiket a Monde belpolitikai rovatvezetője, a nagynevű Pierre Viansson-Ponte úgy fog fel, hogy „a többség el akarja feledtetni a májusi forradalmat, vagy pedig a csőcselék által okozott egyszerű incidensnek akarja feltüntetni... Fel lehet tenni a kérdést, hogy a dolgok ily egyszerűsítő szemlélete nem idézi-e fel a veszélyt, hogy megteremti a feltételeit egy újabb, még erőszakosabb és még veszélyesebb robbanásnak." Couve de Murville, aki hozzászokott, hogy, jéghegyeken üljön, könnyen arra ébredhet, hogy ezúttal nem jéghegyen, hanem vulkánon ül. GEORGES POMPI A Pompidou-ügy TARJÁN IMRE Couve de Murville a nemzetgyűlés megnyitásán, üres miniszteri padsorokban f . P ?f . '.K -s-'W*