Tükör, 1970. március-június (7. évfolyam, 14-26. szám)
1970-05-19 / 20. szám
Nem felejthetünk NEM FÉLELMETES Gunskirchen huszonöt évvel a felszabadulás után. Nem azért, mert kényelmes autóbuszokon érkeztünk, bőséges reggeli elfogyasztása után, jól öltözötten, szabadon és nem gyalogmenetben, többszáz kilométeres hajsza, sortüzek s egyéni lövöldözések után, tökéletesen kiéhezetten, egy-egy útszélen talált marharépára is úgy lecsapva, mintha Darius kincse, Lucullus lakomája volna (s hányat lőttek le ott helyben, csak azért, mert kivánszorgott a sorból a disznótáplálék-morzsáért!), csonttá soványodva, több tetűvel mint ruházatul szolgáló fa-Ebben az erdőben álltak egykor a gunskircheni láger barakkjai. Az emléktúra résztvevői virágot szednek a hajdani borzalmak helyén tattal burkolva, felsebzett, gennyes lábbal, ormótlan facipőben vagy ronggyá taposott más lábbeliben. Itt van, közvetlenül a welsi—linzi országút mellett, régi szépségében és komorságában, beláthatatlanságában és bejárhatatlanságában ugyanaz az erdő, ugyanazokkal az égbe nyúló fenyőfákkal, ugyanazzal a sárral, kavicsos úttal — és mégsem ugyanaz az erdő már. Nem azért, mert mindenféle kis sírhantok és emlékművek — köztük a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága által állított fehér sírkő is, a Gunskircheni Magyar Mártírok Emlékére —■, s nem is azért, mert a fű közt mindenfelé nefelejcs és ibolya nyílik szerényen, ami akkor nem volt, vagy úgy képzelem, nem lehetett. Hanem azért, mert eltűntek a barakkok. A hatalmas barakkok, nyolc vagy tíz lehetett belőlük, „padlójuk” a sáros anyaföld volt, ötszáz kétlábú személyre méretezve. (Kétlábú személyt mondok, mert embert nem írhatok, embernek itt már végképp nem tekintettek bennünket, nem tetováltak számot belénk, még csak listát sem fektettek fel rólunk, ez már a végső megsemmisítés gyűjtőtábora volt, a lassú, vagy tán inkább a gyors elsorvadásé, amelyet a korábbiakhoz képest aránylag ritkábban gyorsított meg az SS-ek lövöldözése.) De mindegyik ötszáz személyes barakkban két és fél - háromezer „muzulmán” (lágernyelven így hívták a végsőkig elgyengült és lesoványodott foglyokat) zsúfolódott össze, ülve mert fekvésre, kinyújtózásra nem volt hely, éjszaka persze mégis megpróbálta mindenki, ekkor üvöltözéstől zengett a sok visszhangos barakk, ahogy a még lábnak, még karnak, még csípőnek nevezett, de ezeknek már csak árnyékát formázó testrészek egymásba fúródtakgabalyodtak. HUSZONÖT ÉVIG nem sejtettem, itt tudtam meg csak, hogy egy, legfeljebb két évvel a felszabadulás után lebontották a barakkokat. Nyilván szétkapkodták a jó faanyagot, valószínűleg a lakosság bontotta és hurcolta szét. A lakosság, amely, mint mindenütt a Harmadik Birodalom területén, itt is — kőhajításnyira Gunskirchen falutól, az országúttól — a háború befejezése után azonnal azt állította, hogy nem tudott semmiről, semmit. Ott hajtottak el bennünket a szemük előtt, száz és száz kilométereken, száz és száz községen, falun, városon át, mert nem is volt már más választásuk, hiszen minden oldalról nyomultak előre a szövetséges csapatok. Hogy látva látták, mi történik s nem tettek semmit ellene, ez érthető, hiszen mi magunk, a foglyok, az áldozatok többsége sem volt képes szembeszállni a világ legfélelmetesebb s legördögibben megszerkesztett halálgépezetével. Úgy látszik azonban, a lelkiismeret megkönynyítéséhez, a bűnrészesség alóli önfelmentéshez nem elég azt mondani: „Nem tettünk, nem tehettünk semmit ellene.” Hozzá kellett fűzni: „nem tudtuk mi folyik!” Csaknem az egész Duna-völgyét elárasztotta a közeli Mauthausen (Gunskirchen is egyike volt Mauthausen melléklágereinek, mint Ebensee, Gusen, Melk s a többi, összesen 49) fogoly- b őrlő gázkamráinak éjjel-nappal fölgomolygó füstje. Mindenki láthatta. Huszonöt esztendő alatt mindig vágytam arra, hogy egyszer szabad . Szőnyi János, a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága titkára mondott emlékbeszédet a gunskircheni koncentrációs tábor magyar mártírjainak emlékművénél A mauthauseni láger volt Appelplatzát elborították a felszabadulás 25. évfordulója alkalmából itt elhelyezett emlékkoszorúk Mauthausen angol mártírjainak emlékművét a negyedszázados évfordulón avatták, az emlékbeszédet (a képünkön látható) Lord Russell of Liverpool mondta