Tükör, 1973. október-december (10. évfolyam, 40-52. szám)
1973-11-06 / 45. szám
Kicsiny, aránylag primitív fotólaboratóriumba kalauzolta be Lobensteint a tulajdonos. Lobenstein kitessékelte a laboratóriumból. Aztán befűzte a Jörgensen műterméből származó filmet a nagyítókészülékbe, s kockáról kockára áthúzta a szalagot. Emberek, akik egy házból jönnek. Kicsoda? Hova? Az utcára néző kilátás semmiféle tájékozódási lehetőséget nem adott, az autórendszámok Nyugat-Németország minden részéből. Lobenstein figyelmesen nézte az emberek arcát, senki sem volt köztük, aki ismerősnek tűnt volna számára. Az egyik felvételen ajtó látszott, rajta felirat volt, de csak egy részét olvashatta el: ur-Hot. Lobenstein eltette a filmet és kiment. — Már készen is van? — kérdezte a tulajdonos. — Igen, a film nem jó. — Nem akarom becsapni, valami követelése mindig lesz nálam. Jöjjön nyugodtan el újra, a titoktartásomra számíthat. Lobenstein beült az autóba, cigarettára gyújtott, s gondolkodni kezdett. Miért dugta el Jörgensen a filmszalagot a nagyítóban? Csak azért, hogy megnézze? Nem valószínű, hiszen előtte egy vetítőgép állt, akkor egyszerűbb lett volna. Másolatokat csinált volna erről? Miért? A fényképek, amelyeket rövidfilm-negatívokról készítenek, legtöbbször technikailag olyan rosszak, hogy alig lehet valamit kezdeni velük. S ez pozitív film volt, tehát először negatívot kellett volna csinálni a másolathoz. Túl sok hűhó semmiségért. De ez az ur-Hot... Talán egy szálloda? Hol? — Már hét óra volt, amikor Lobenstein megérkezett a szállóba. A portásnál üzenet volt a számára. Hívja fel azonnal Wilhelmit. Wilhelmi csípős hangulatban volt. — Még szép, hogy végre egyszer jelentkezik, Lobenstein kolléga. Két órával ezelőtt volt lapzárta. Azt reméltem, hogy maga valami részletet ad, amivel ki tudjuk egészíteni a bejelentést riportsorozatáról. — Mi lett a bejelentés? — A riporter halála. Az igazság a Jörgensen-ügyben. Amatőr fotográfusból vezető riporter. Egy rendkívüli karrier állomásai. Kamerával öt kontinensen át. Botrányok, szerelmek, szenzációk és politikai praktikák. A kulisszák mögött. Exkluzív riportsorozat Peter Lobenstein tollából. A jövő héttől a REVUE-ben. Lobenstein hallgatott. — Nem tetszik magának? — De, de. A szöveg rendben van. De mihez tartsam magam? Mikorra kívánja az első folytatást tőlem? — Az első riport mindenekelőtt fényképekből álljon, rövid aláírásokból, ezt szükség esetén maga nélkül is meg tudjuk csinálni. A tulajdonképpeni sorozat egy héttel később kezdődik. Időt kell nyernünk, amíg valami lényeges kiderül. — Talán már ki is derült valami — Lobenstein elmondta neki, hogy betörés történt Jörgensen műtermében. — Ha valóban rablógyilkosság volt, nagyon soványan állunk. És leégünk a bejelentéssel. Csak azt remélem, hogy legalább a tettest nem fogják el valami gyorsan. — Én is remélem. Addig sok lehetőség van a találgatásra. Látta már az Abendzeitungot? — Nem. Mit ír? — Jörgensen azon dolgozott, hogy leleplezzen egy kábítószer-hálózatot. — Valamilyen tényekre hivatkozik? — Nem, de van egy pár szép mondat benne. Felolvassam? Érdekli? Megéri. „Miután a rendőrség teljesen eredménytelenül nyomozott, egy bátor, becsvágyó és tehetséges személy volt kénytelen hadat üzenni a bűnözőknek. De bátorságáért halálával fizetett. Az Abendzeitung nyomon követi az ügyet. Ha az államhatalom csődöt mond, akkor a közvélemény, elsősorban a sajtó kötelessége az igazságot szolgálni és tiszta Németországot teremteni!” — Tiszta, tiszta. És semmi magyarázat, utalás, hogy mire alapozza feltevését? — Nem, de rögtön a tudósítás alatt van egy riport a bajor pártkongreszszusról, melynek jelszava: A tiszta Bajorországért. — Nem tudott meg valami újat Maurach tanácsostól? — A boncolás megtörtént. A halál oka tompa tárggyal végzett ütés a koponya hátsó részén. És Jörgensen már halott volt, amikor a cserjésbe dobták. A halál 20.30 és 24 óra között következett be. De a holttestnek már háromnegyed tizenkettő előtt kellett lezuhannia a hídról. Előzőleg ugyanis közlekedési baleset volt errefelé, egy óráig tartott, amíg a rendőrség megint elvonult és a sérült kocsit elhúzták. Más időpont nem jön számításba. A sérülések, amelyek a zuhanásból származnak, legfeljebb egy félórával a halál bekövetkezte után történtek. —Van Maurachnak valami gyanúja a tettesről? — Nem. Talán a maga betörője volt? — Imádkozzon, hogy nem ő volt. De mondja csak, nem halaszthatnánk el a sorozat kezdését egy héttel? — Fél? — Azt éppenséggel nem... — Magának majd eszébe jut valami, Lobenstein. A főnök nagyon derűlátó. Épp az imént mondta nekem, hogy maga a legjobb ló a mi istállónkban. Lobenstein elfojtotta a káromkodást. Schraudenbach csak akkor jött, amikor Lobenstein már végzett a vacsorával. Nagy gesztussal egy listát tett az asztalra. — Megvan a programja a legközelebbi napokra. Csak az adatellenőrzőt nem tudtam még elérni. Ott senki sem jelentkezik. Lobenstein összeráncolta homlokát. — Oké. De tegyen egy szívességet, Schraudenbach. Teremtse elő nekem ezt a Wabyschewskit, élve vagy halva. — Igen, természetesen. De én igazán ... — No jó, mi újság van a maga Weitzner barátjánál? — Nem lehet vele beszélni. Tudja mit? Menjünk most együtt a rendőrkapitányságra. Weitzner még ott van. — Jó. Azután a „Lóistálló” mulatóba akarok menni, de ide a mi fiatalemberünk is elkísérhet. Maga csak keresse Wabyschewskit. — Ha sztriptizt akar látni, jobb tippet is tudok adni. A „Lóistállóban” csak nagypapaszex van ... — Birgitt Ammenschlägerrel akarok beszélni, aki most ott lép fel. — Sokat vár ettől a hölgytől? Nem olyan, mint amilyennek gondolná az ember Jörgensen barátnőjét. — Lehetséges. Régebben biztosan ilyen volt. És Jörgensen naptárán nemcsak a telefonszáma volt, hanem még ez is: vas. 14.00. Úgy gondolom, hogy vasárnapra volt megbeszélésük. De a múlt héten vasárnapra, hiszen a következő héten Jörgensennek már Svájcban kellett volna lennie. Schraudenbach valamilyen ürüggyel megszerezte az engedélyt, hogy ilyen későn este bemenjenek a rendőrkapitányságra. Weitzner felügyelő a lépcsőházban a karjaikba futott. — Már aggódtunk maga miatt, komisszár — mondta Schraudenbach —, mert délben olyan nyomtalanul eltűnt. Éppen le akartuk adni a tudósítást: „Az alvilág bosszút állt, München legismertebb nyomozóját elrabolták.” — Csak azt szeretném tudni, hogy tudnak maguk ide mindig bejönni — morgott Weitzner. — Mi van a betörővel? — kérdezte Lobenstein. — Elfogták? Weitzner kihívón nézett rá. — Lehetséges. — Tehát kicsoda? — Nem áruljuk el. A főnök fenntartotta a jogot, hogy ő maga hozza ezt nyilvánosságra. — Még ma? — Lehetséges. Tudom én, mikor van kedve Kammhuber bűnügyi igazgató úrnak a nyilvánosság elé lépni? — Engedje meg, hogy eltaláljam. Én fél tizenegyre tippelek. Weitzner nagy szemeket meresztett: — A fene! Ezt már megint honnan tudja? Most Lobenstein mosolygott: — Nem volt nehéz kitalálni. Háromnegyed tizenegykor van lapzárta a Tagnál. A többi reggeli újság már korábban zár, ezért legfeljebb csak egy egész kis gyorshírt tud hozni. Kammhuber, úgy tudom, nagyra becsüli a Tagot. Pusztán emberbarátságból, gondolom .Vagy talán egy kevés hálából is? A Tag végeredményben nem keveset segített neki, amikor annak idején megtámadták a múltja miatt. — Azt hiszem, egy bizonyos Lobenstein volt, aki ebben segített és a régi papírok között turkált. De most már ideje, hogy elmenjen, mert a végén még Kammhuber előbb jön vissza, meglát minket. Akkor aztán vége az én felfelé ívelő karrieremnek is — mondta gúnyosan Weitzner. — Tehát most semmiféle információ? — kérdezte Schraudenbach. — Weitzner, legalább valami ötletet adjon nekünk. — Nem tehetem. Fél tizenegykor a telexen kiadjuk a közleményt. Csak annyit: igazam volt. Az esetet már felderítettük. Egészen szimpla megoldás volt. A Lóistálló amolyan keveréke volt egy hollywoodi vadnyugati bárnak és egy felső-bajor tánchelyiségnek, az egész átszőve némi tengeri romantikával. A fával borított falakon az ablakok hasonlítottak a hajók „ökörszeméhez”. A terem bejáratánál egy tábla hívta fel a figyelmet, hogy az ablakok a zátonyra futott Transatlantic hajóról, a Lloyd luxusgőzöséről származnak — a hajót ugyanis a sugárhajtású gépek korában már nem volt érdemes rendbe hozni. Az ablakok mögött akváriumokat építettek be, azt az illúziót keltve, hogy a tenger mélyét szemlélik a vendégek. A túlméretezett pultnál öt mixer várt a vendégekre, de csak alig néhány asztalnál ültek a száz közül. A zenekar kedvetlenül muzsikált. Lobenstein Möbiust a bárpulthoz küldte: — Igyon egy whiskyt az egészségemre, de nehogy berúgjon, ma még autózunk! Ezután az öltöző felé ment, megállított egy lányt, kérte, hogy hívja ki Birgittet. Birgittnek jelenleg világosszőke haja volt. Magas, nyúlánk lány volt, arca is tetszett Lobensteinnek. Bemutatkozott. — Hol tudunk nyugodtan beszélni? — Én nemrég vagyok itt. Egy pillanat, megkérdezem. — Mondja meg a főnökének, hogy magánügyről van szó, nem a lokálról. A lány egy testes ötvenes férfival jött vissza. Lobenstein odanyújtotta névjegyét, röviden elmondta, miről van szó és megígérte, ha előfordul majd sorozatában a helyiség, feltétlenül közöl róla egy fényképet. Ingyen reklám. Az irodáját bocsátotta rendelkezésükre. — Jörgensen miatt vagyok itt — kezdte Lobenstein. — Maga barátságban volt vele. Nem igaz? A lány bólintott, s ránézett. Szeme könnyes lett. — Kérem, meséljen el róla mindent. Cikksorozatot írok róla a REVUE- ben, összeszedte magát a lány. — Nehéz így... Elvégre fel kell lépnem. — Nem tud néhány nap szabadságot kivenni? — Lehetetlen. Boldog vagyok, hogy végre megkaptam ezt a munkát. Nem könnyű táncosnőként elhelyezkedni. Nagyon sok csinos lány van, aki kész levetkőzni. És mind kevesebb az olyan bár, amelyben elegendő, hogy az ember levetkőzik. — Mióta ismeri őt? — kérdezte az újságíró. — Két évvel ezelőtt szerepeltem egy filmben, amelyet Münchenről csinált az amerikai televízió. Akkoriban eléggé le voltam égve, és Jochen, mármint Jörgensen, egy kicsit törődött velem. Ez számára akkor csak kaland volt. Ezt tudtam. Mégis ragyogó idők voltak. Három hétre Spanyolországba utaztunk, szabadságra, és itthon is találkoztunk. Ismerte őt? — Csak néha-néha láttuk egymást. A lány hosszan hallgatott, mielőtt újra megszólalt: — Remek ember volt. Olyan természetes ... És olyan szenvedélyes. Ha egyszer valamit tett, akkor azt teljes odaadással tette. Az élet rövid, mondta mindig, meg kell hosszabbítani. Ha az ember teljesen kiélvezi, kihasználja, amihez kötötte magát, akkor két életet lehet élni. — Miért váltak el? — Minden befejeződik egyszer. Jochen semmit sem gyűlölt úgy, mint az érzelgősséget. Ha egyszer valami befejeződött, az többé nem érdekelte. Egy este agyet mondott, és reggel már el is tűnt. — De azért látta még? — Igen, néhány héttel ezelőtt hirtelen eljött, azt mondta, jó napot, s leült. Az alatt az idő alatt, amíg brazíliai filmjeit vágták, egy párszor még nálam járt. Néha-néha értem jött a „Blow up”-ba. — Látta őt a múlt héten? — Vasárnap délre beszéltünk meg randevút, de aztán megint elkezdett sírni.