Tükör, 1973. október-december (10. évfolyam, 40-52. szám)

1973-11-06 / 45. szám

Kicsiny, aránylag primitív fotólabo­ratóriumba kalauzolta be Loben­­steint a tulajdonos. Lobenstein kites­sékelte a laboratóriumból. Aztán be­fűzte a Jörgensen műterméből szár­mazó filmet a nagyítókészülékbe, s kockáról kockára áthúzta a szalagot. Emberek, akik egy házból jönnek. Kicsoda? Hova? Az utcára néző ki­látás semmiféle tájékozódási lehető­séget nem adott, az autórendszámok Nyugat-Németország minden részé­ből. Lobenstein figyelmesen nézte az emberek arcát, senki sem volt köz­tük, aki ismerősnek tűnt volna szá­mára. Az egyik felvételen ajtó lát­szott, rajta felirat volt, de csak egy részét olvashatta el: ur-Hot. Loben­stein eltette a filmet és kiment. — Már készen is van? — kérdezte a tulajdonos. — Igen, a film nem jó. — Nem akarom becsapni, valami követelése mindig lesz nálam. Jöj­jön nyugodtan el újra, a titoktartá­somra számíthat. Lobenstein beült az autóba, cigaret­tára gyújtott, s gondolkodni kezdett. Miért dugta el Jörgensen a filmsza­lagot a nagyítóban? Csak azért, hogy megnézze? Nem valószínű, hiszen előtte egy vetítőgép állt, akkor egy­szerűbb lett volna. Másolatokat csi­nált volna erről? Miért? A fényké­pek, amelyeket rövidfilm-negatívok­­ról készítenek, legtöbbször techni­kailag olyan rosszak, hogy alig le­het valamit kezdeni velük. S ez po­zitív film volt, tehát először negatí­vot kellett volna csinálni a másolat­hoz. Túl sok hűhó semmiségért. De ez az ur-Hot... Talán egy szálloda? Hol? — Már hét óra volt, amikor Loben­stein megérkezett a szállóba. A portásnál üzenet volt a számára. Hívja fel azonnal Wilhelmit. Wilhelmi csípős hangulatban volt. — Még szép, hogy végre egyszer je­lentkezik, Lobenstein kolléga. Két órával ezelőtt volt lapzárta. Azt re­méltem, hogy maga valami részletet ad, amivel ki tudjuk egészíteni a bejelentést riportsorozatáról. — Mi lett a bejelentés? — A riporter halála. Az igazság a Jörgensen-ügyben. Amatőr fotográ­fusból vezető riporter. Egy rendkí­vüli karrier állomásai. Kamerával öt kontinensen át. Botrányok, szerel­mek, szenzációk és politikai prakti­kák. A kulisszák mögött. Exkluzív riportsorozat Peter Lobenstein tol­lából. A jövő héttől a REVUE-ben. Lobenstein hallgatott. — Nem tetszik magának? — De, de. A szöveg rendben van. De mihez tartsam magam? Mikorra kí­vánja az első folytatást tőlem? — Az első riport mindenekelőtt fényképekből álljon, rövid aláírá­sokból, ezt szükség esetén maga nél­kül is meg tudjuk csinálni. A tulaj­donképpeni sorozat egy héttel később kezdődik. Időt kell nyernünk, amíg valami lényeges kiderül. — Talán már ki is derült valami — Lobenstein elmondta neki, hogy be­törés történt Jörgensen műtermében. — Ha valóban rablógyilkosság volt, nagyon soványan állunk. És leégünk a bejelentéssel. Csak azt remélem, hogy legalább a tettest nem fogják el valami gyorsan. — Én is remélem. Addig sok lehető­ség van a találgatásra. Látta már az Abendzeitungot? — Nem. Mit ír? — Jörgensen azon dolgozott, hogy leleplezzen egy kábítószer-hálózatot. — Valamilyen tényekre hivatkozik? — Nem, de van egy pár szép mondat benne. Felolvassam? Érdekli? Meg­éri. „Miután a rendőrség teljesen eredménytelenül nyomozott, egy bá­tor, becsvágyó és tehetséges személy volt kénytelen hadat üzenni a bű­nözőknek. De bátorságáért halálával fizetett. Az Abendzeitung nyomon követi az ügyet. Ha az államhatalom csődöt mond, akkor a közvélemény, elsősorban a sajtó kötelessége az igazságot szolgálni és tiszta Német­országot teremteni!” — Tiszta, tiszta. És semmi magyará­zat, utalás, hogy mire alapozza fel­tevését? — Nem, de rögtön a tudósítás alatt van egy riport a bajor pártkongresz­­szusról, melynek jelszava: A tiszta Bajorországért. — Nem tudott meg valami újat Maurach tanácsostól? — A boncolás megtörtént. A halál oka tompa tárggyal végzett ütés a koponya hátsó részén. És Jörgensen már halott volt, amikor a cserjésbe dobták. A halál 20.30 és 24 óra között következett be. De a holttestnek már háromnegyed tizenkettő előtt kellett lezuhannia a hídról. Előzőleg ugyan­is közlekedési baleset volt errefelé, egy óráig tartott, amíg a rendőrség megint elvonult és a sérült kocsit el­húzták. Más időpont nem jön számí­tásba. A sérülések, amelyek a zuha­násból származnak, legfeljebb egy félórával a halál bekövetkezte után történtek. —­­Van Maurachnak valami gyanúja a tettesről? — Nem. Talán a maga betörője volt? — Imádkozzon, hogy nem ő volt. De mondja csak, nem halaszthatnánk el a sorozat kezdését egy héttel? — Fél? — Azt éppenséggel nem... — Magának majd eszébe jut valami, Lobenstein. A főnök nagyon derűlá­tó. Épp az imént mondta nekem, hogy maga a legjobb ló a mi istál­lónkban. Lobenstein elfojtotta a káromkodást. Schraudenbach csak akkor jött, ami­kor Lobenstein már végzett a vacso­rával. Nagy gesztussal egy listát tett az asztalra. — Megvan a programja a legköze­lebbi napokra. Csak az adatellenőr­zőt nem tudtam még elérni. Ott sen­ki sem jelentkezik. Lobenstein összeráncolta homlokát. — Oké. De tegyen egy szívességet, Schraudenbach. Teremtse elő ne­kem ezt a Wabyschewskit, élve vagy halva. — Igen, természetesen. De én iga­zán ... — No jó, mi újság van a maga Weitzner barátjánál? — Nem lehet vele beszélni. Tudja mit? Menjünk most együtt a rendőr­­kapitányságra. Weitzner még ott van. — Jó. Azután a „Lóistálló” mulató­ba akarok menni, de ide a mi fiatal­emberünk is elkísérhet. Maga csak keresse Wabyschewskit. — Ha sztriptizt akar látni, jobb tip­pet is tudok adni. A „Lóistállóban” csak nagypapaszex van ... — Birgitt Ammenschlägerrel akarok beszélni, aki most ott lép fel. — Sokat vár ettől a hölgytől? Nem olyan, mint amilyennek gondolná az ember Jörgensen barátnőjét. — Lehetséges. Régebben biztosan ilyen volt. És Jörgensen naptárán nemcsak a telefonszáma volt, hanem még ez is: vas. 14.00. Úgy gondolom, hogy vasárnapra volt megbeszélé­sük. De a múlt héten vasárnapra, hi­szen a következő héten Jörgensen­­nek már Svájcban kellett volna len­nie. Schraudenbach valamilyen ürüggyel megszerezte az engedélyt, hogy ilyen későn este bemenjenek a rendőr­­kapitányságra. Weitzner felügyelő a lépcsőházban a karjaikba futott. — Már aggódtunk maga miatt, ko­misszár — mondta Schraudenbach —, mert délben olyan nyomtalanul eltűnt. Éppen le akartuk adni a tu­dósítást: „Az alvilág bosszút állt, München legismertebb nyomozóját elrabolták.” — Csak azt szeretném tudni, hogy tudnak maguk ide mindig bejönni — morgott Weitzner. — Mi van a betörővel? — kérdezte Lobenstein. — Elfogták? Weitzner kihívón nézett rá. — Lehetséges. — Tehát kicsoda? — Nem áruljuk el. A főnök fenntar­totta a jogot, hogy ő maga hozza ezt nyilvánosságra. — Még ma? — Lehetséges. Tudom én, mikor van kedve Kammhuber bűnügyi igazgató úrnak a nyilvánosság elé lépni? — Engedje meg, hogy eltaláljam. Én fél tizenegyre tippelek. Weitzner nagy szemeket meresztett: — A fene! Ezt már megint honnan tudja?­­ Most Lobenstein mosolygott: — Nem volt nehéz kitalálni. Há­romnegyed tizenegykor van lapzárta a Tagnál. A többi reggeli újság már korábban zár, ezért legfeljebb csak egy egész kis gyorshírt tud hozni. Kammhuber, úgy tudom, nagyra be­csüli a Tagot. Pusztán emberbarát­ságból, gondolom .Vagy talán egy ke­vés hálából is? A Tag végeredmény­ben nem keveset segített neki, ami­kor annak idején megtámadták a múltja miatt. — Azt hiszem, egy bizonyos Loben­stein volt, aki ebben segített és a régi papírok között turkált. De most már ideje, hogy elmenjen, mert a végén még Kammhuber előbb jön vissza, meglát minket. Akkor aztán vége az én felfelé ívelő karrierem­nek is — mondta gúnyosan Weitz­ner. — Tehát most semmiféle informá­­­ció? — kérdezte Schraudenbach. — Weitzner, legalább valami ötletet ad­jon nekünk. — Nem tehetem. Fél tizenegykor a telexen kiadjuk a közleményt. Csak annyit: igazam volt. Az esetet már felderítettük. Egészen szimpla megol­dás volt. A Lóistálló amolyan keveréke volt egy hollywoodi vadnyugati bárnak és egy felső-bajor tánchelyi­ségnek, az egész átszőve némi tenge­ri romantikával. A fával borított fa­lakon az ablakok hasonlítottak a ha­jók „ökörszeméhez”. A terem bejá­ratánál egy tábla hívta fel a figyel­met, hogy az ablakok a zátonyra fu­tott Transatlantic hajóról, a Lloyd luxusgőzöséről származnak — a ha­jót ugyanis a sugárhajtású gépek korában már nem volt érdemes rend­be hozni. Az ablakok mögött akvá­riumokat építettek be, azt az illúziót keltve, hogy a tenger mélyét szem­lélik a vendégek. A túlméretezett pultnál öt mixer várt a vendégek­re, de csak alig néhány asztalnál ül­tek a száz közül. A zenekar kedvet­lenül muzsikált. Lobenstein Möbiust a bárpulthoz küldte: — Igyon egy whiskyt az egészségem­re, de nehogy berúgjon, ma még autózunk! Ezután az öltöző felé ment, megál­lított egy lányt, kérte, hogy hívja ki Birgittet. Birgittnek jelenleg világos­szőke haja volt. Magas, nyúlánk lány volt, arca is tetszett Lobensteinnek. Bemutatkozott. — Hol tudunk nyugodtan beszélni? — Én nemrég vagyok itt. Egy pilla­nat, megkérdezem. — Mondja meg a főnökének, hogy magánügyről van szó, nem a lokál­ról. A lány egy testes ötvenes férfival jött vissza. Lobenstein odanyújtotta névjegyét, röviden elmondta, miről van szó és megígérte, ha előfordul majd sorozatában a helyiség, feltét­lenül közöl róla egy fényképet. In­gyen reklám. Az irodáját bocsátotta rendelkezé­sükre. — Jörgensen miatt vagyok itt — kezdte Lobenstein. — Maga barát­ságban volt vele. Nem igaz? A lány bólintott, s ránézett. Szeme könnyes lett. — Kérem, meséljen el róla mindent. Cikksorozatot írok róla a REVUE- ben, összeszedte magát a lány. — Nehéz így... Elvégre fel kell lép­nem. — Nem tud néhány nap szabadságot kivenni? — Lehetetlen. Boldog vagyok, hogy végre megkaptam ezt a munkát. Nem könnyű táncosnőként elhelyezkedni. Nagyon sok csinos lány van, aki kész levetkőzni. És mind kevesebb az olyan bár, amelyben elegendő, hogy az ember levetkőzik. — Mióta ismeri őt? — kérdezte az újságíró. — Két évvel ezelőtt szerepeltem egy filmben, amelyet Münchenről csinált az amerikai televízió. Akkoriban elég­gé le voltam égve, és Jochen, már­mint Jörgensen, egy kicsit törődött velem. Ez számára akkor csak ka­land volt. Ezt tudtam. Mégis ragyogó idők voltak. Három hétre Spanyol­­országba utaztunk, szabadságra, és itthon is találkoztunk. Ismerte őt? — Csak néha-néha láttuk egymást. A lány hosszan hallgatott, mielőtt újra megszólalt: — Remek ember volt. Olyan termé­szetes ... És olyan szenvedélyes. Ha egyszer valamit tett, akkor azt tel­jes odaadással tette. Az élet rövid, mondta mindig, meg kell hosszabbí­tani. Ha az ember teljesen kiélve­zi, kihasználja, amihez kötötte ma­gát, akkor két életet lehet élni. — Miért váltak el? — Minden befejeződik egyszer. Jo­chen semmit sem gyűlölt úgy, mint az érzelgősséget. Ha egyszer valami befejeződött, az többé nem érdekel­te. Egy este agyet mondott, és reg­gel már el is tűnt. — De azért látta még? — Igen, néhány héttel ezelőtt hirte­len eljött, azt mondta, jó napot, s le­ült. Az alatt az idő alatt, amíg bra­zíliai filmjeit vágták, egy párszor még nálam járt. Néha-néha értem jött a „Blow up”-ba. — Látta őt a múlt héten? — Vasárnap délre beszéltünk meg randevút, de aztán­­ megint elkez­dett sírni.

Next