Tükör, 1974. július-szeptember (11. évfolyam, 27-39. szám)

1974-07-09 / 28. szám

□ A KÉPERNYŐ ELŐTT !-------------------------------------------------------1 Dunakanyar, új kiadásban A Dunakanyar című Karinthy Ferenc egyfelvonásosról Ma­dách Kamara-beli ősbemutatóján s mostani tévéjáték válto­zata láttán is az volt az érzésem, hogy hosszú idő után ez a legjobb Molnár Ferenc-darab. Unalomtól, üresjárattól, ella­­posodástól mentes, minden ízében szórakoztató. Feszes, érde­kes, helyenként szinte briliáns dialógus pereg a „jobb napo­kat látott” pincérlány s a szerelmi bánatát egy friss, csókos éjszakát azonnali aprópénzre váltani akaró üzemmérnök kö­zött. Szövegükből élettörténetük, abból egyéniségük, jelle­mük, sorsuk bomlik ki. Finom és okos írói megfigyelések, gondolatok, ötletek, hiteles jegyek teszik az itt és most ját­szódó darabot általános érvényűvé és közérdeklődést keltővé. És exportképessé. Játszották is már sok országban, ebben is „molnárferenci” nyomvonalon halad. És a gyengeségeiben is. A happy end-es befejezésre gondolok, amelyről úgy éreztem, inkább következik az író derűsen opti­mista alkatából, mint szereplőinek, kivált hősnője jellemé­ből és élettapasztalataiból. Az életben ugyan a miért? kér­désre elég gyakori indokolás a csak, a művészettől azonban ennél mélyebb indokot, dúsabb motivációt igényelünk. A Dunakanyart világos értelmezésben és kitűnő tempóban rendező Szinetár Miklós vállalkozása azért volt merész, mert a Madách Kamara nagy sikerű előadását nemeseik néhány tíz­ezren látták a színházban, hanem a tv-nézők milliói is, amikor a képernyő közvetítette. Bárkire osztotta volna is a lány sze­repét Szinetár, valószínűleg senki sem tudta volna feledtetni Domján Edit egykori remeklését. Hámori Ildikó sem, noha becsülettel, jól, érzelemgazdagon igyekezett a nagy előd nyomdokába lépni. Mensáros László egykori szerepét (ő is kiválóan csinálta volt) most Sztankay István játszotta el, rendkívül színesen, megkapóan, találóan. Illés János opera­tőr képei nagyon tetszettek. BARABÁS TAMÁS Ügyek és érdekek Közérdek, népgazdasági érdek, egyé­ni érdek. Manapság — magától érte­tődően — sokat emlegetett szavak, fogalmak. S az már életünk hétköz­napjainak természetes rendje, hogy sokszor éppen „i­is” ügyekben lángol­nak fel a szenvedélyek, vagy nevén nevezve: az érdekellentétek. A televízió A HÉT című műsorának június 30-i adásában foglalkozott az azóta már ország-világ előtt ismert­té vált libaüggyel. Merő véletlen, hogy lapunk, a Tükör, már három héttel korábban rátalált a kiskunfél­egyházi libaproblémára, ám a képes­lap nyomdatechnikája folytán ez a cikk is éppen június 30-án került az olvasó kezébe. Egy cikk, egy tévétudósítás ugyan­arról az ügyről, s egymástól függet­lenül. S mindkettő azonos kérdések­be ütközik. A magyar libamáj kelen­dő cikk határainkon túl is. Amit ezért fizetnek valutában, az jól jön a népgazdaság számára. A libatömés pedig nehéz, fárasztó munka, amit a legtöbben szabad idejükben csinál­nak, hogy ezzel is több jusson a konyhára. Mindeddig nincs ellentét a közérdek és az egyéni érdek kö­­zött. Csakhogy Kiskunfélegyháza — város. S ahogy egy asszony logikusan meg­fogalmazta a tévében: ő tanyán élt, s éppen azért költözött fel a városba, hogy kulturált körülmények között nevelje fel gyermekeit. Ezzel szem­ben itt terjeng a bűz, a piszok. Mert, sajnos, a házi libatömés ezzel jár. A libaügy érthetően megosztotta a várost. Aki libát töm, arra hivatko­zik, hogy ezzel segíti a népgazdaságot is. S ez igaz. Aki elszenvedi az ezzel járó majdnem elviselhetetlen körül­ményeket, az arra hivatkozik, hogy ez a tevékenység nem városba való. S ez is ig­az. Logikus lenne a kérdés: mi a meg­oldás? Mind a tévé, mind a Tükör cikkének ezúttal nem lehetett célja a válaszadás. Ez természetesen az ille­tékesek dolga, s ők minden bizon­­nyal meg is találják a megoldást er­re az egyáltalában nem könnyű prob­lémára. De a félegyházi liba úgy is mutatja, hogy időben fel kell figyelni minden „kis” vagy „nagy” ügyre. Az egyé­nek érdeke is csak akkor lehet való­di érdek, ha az kifejezi a közérdeket. Ha ellentmondás keletkezik — már­pedig ez ellen sajnos nincsen beoltva a szocialista társadalom sem —, azt józanul és nagyon körültekintően kell feloldani, s mindenképpen úgy, hogy annak végső soron a társada­lom egésze lássa hasznát. B. L. humor innen-onnan humor innen-onnan humor innen-onnan humor innen-onnan Szenvedély Apák napja volt. Kabátom belső zsebében szívmelegítően la­pult a fizetési boríték. Éppen hazafelé indultam, amikor hir­telen elém toppant Kemény, más néven Könyvkukac, és rám kiáltott: — Na, megyünk az antikváriumba? Könyvkukacról tudni kell, hogy megrögzött könyvvásárló. Minden pénzét könyvekre költi. Rongyos az inge, a kabáré ujja, a nadrágjának fényes és átlátszó az ülepe, de ő mit sem törődik ezekkel a dolgokkal. A szeme karikás a sok olvasás­tól, a bőre sárga, mint a régi könyvek lapjai. Már elvonókú­rán is volt, ahol Beniczkyné Bajza Lenkét és Földi Mihályt olvastattak vele, de nem értek el semmi eredményt. Fél évig szolidan élt, csak rumort ivott, aztán ismét elkapta a régi szen­vedély. — Nem megyek Könyvkukac! — mondtam büszkén és ha­tározottan. — Hiába is csalogatsz, nem megyek könyvet ven­ni. Odahaza vár a feleségem, és várnak a gyermekeim. Nem megyek és punktum. Új életet kezdtem ... — Na, ne izélj! — lökött oldalba Könyvkukac. — Csak egy kis könyvecskét, az én egészségemre. Ma van a születésna­pom. Fizetem! A vendégem vagy! — A múlt héten is születésnapod volt. Mondom, hogy nem megyek, és ha én egyszer azt mondom, hogy nem megyek... Aztán mégis elmentem vele az antikváriumba, de mielőtt be­léptünk volna a boltba, felemeltem intő szavamat: — Csak egy kis könyvecskét! Barátom bólogatott, és esküre emelte a kezét. Amikor átlép­tem a küszöböt, megfogadtam magamban, hogy utoljára jö­vök ide. A haverok, a törzsvendégek felemelték fejüket a könyvekből, és halkan köszöntöttek, de szép számmal akad­tak olyanok is, akik már annyira mámorosak voltak, hogy meg sem ismertek. Zavaros tekintettel bámultak rám a szemüvegük mögül, és aztán gyorsan visszadugták fe­jüket a könyvekbe. Barátom lázasan turkálni kezdett, és tel­jesen elfelejtkezett rólam. Én meg této­­a léptekkel odamen­tem az egyik polchoz, és találomra kihúztam egy könyvet. Szerencsém volt, épp ezt a könyvet kerestem már hetek óta. Szomjasan, mohón belelapoztam, aztán lehunyt szemmel meg­szagoltam. Kellemes dohszaga volt. Éreztem, hogy az agyam lassan elbódul, a szívem pedig könnyxí lesz, mint a pille. — Ezt megveszem... — motyogtam, de aztán megnéztem az árát, és rögtön kijózanodtam. Szótlanul visszatettem a köny­vet a helyére, és magabiztos léptekkel, nyílegyenesen megin­dultam az ajtó felé. Könyvkukac utánam szaladt. — Hová mész? — suttogta. Mindkét keze tele volt könyvek­kel, és a szeme keresztbe állt a gyönyörűségtől. Gúnyosan mo­solygott, poros orrát közel dugta az arcomhoz, és megvető hangon azt kérdezte: — Megyünk haza a mamához? — Gyere te is! — könyörögtem. — Míg nem késő! — Te csak ne félts engem! — mondta durva, rekedt hangon. — Te mehetsz, ahova akarsz. Én maradok. Én nem félek a fe­leségemtől. Én nem számolok el minden fillérrel, mint te. Én nem sétálok cilinderben az ágy alatt, mint te. De ha akarsz, csak menj, senki sem tartóztat! Juszt se mentem. Majd én megmutatom a haveroknak, gon­doltam, hogy nem félek én senkitől és semmitől. Visszamen­tem a könyvespolchoz. Könyvkukac utánam jött, és most már barátságosan azt sugdosta a fülembe: „Csak egy-két köny­vecskét veszünk. Bizisten. Aztán a ló mars haza! Bizisten!” Félóra múlva már nyolc könyv hevert előttem, és megbújva egy hűvös pókhálós sarokban, a régi szép időket emlegettük Könyvkukaccal, amikor az egyik antikváriumból mentünk a másik antikváriumba, amikor az egész fizetésünket ellum­­poltuk egy teljes sorozat Révai lexikonra, vagy egy ritka, első kiadású könyvre. Könyvkukac még azt is felelevenítette, meg­hatottságtól remegő hangon, amikor egy közös barátunktól elloptuk a százkötetes Jókait. Záróráig maradtunk. A jó öreg antikvárius többször is fel­szólított bennünket, hogy távozzunk, be akarja zárni a bol­tot, de mi még mindig a könyvek között bóklásztunk, és vá­laszképpen elénekeltük a „Nem, nem, nem megyünk mi in­nen el..című dalt, természetesen piano, a helyhez illően. Az üzlet előtt csókkal búcsúztam el Könyvkukactól, aki ál­landóan testvérkémnek nevezett, és könyvekkel megrakodva, jókedvűen elindultam hazafelé. A feleségem már várt. — Szabad tudnom, hol voltál? Ez a néhány szó hideg zuhanyként hatott rám. Először csak hebegtem-habogtam, majd így mentegetőztem: — Az úgy volt, anyukám, hogy az a marha, könyvbolond Ke­mény, tudod, a könyvkukac, becsalt az antikváriumba... MIKES GYÖRGY 30 □ AFORIZMÁK Az estek óriási többségé­ben az ötletek azért ha­tásosak, mert nem gon­dolták végig. Heinrich Eisenberg/ Egyetlen valami van, amit a fiatalok megtehetnek az öregekért: elképesztik őket és így biztosítják azt, hogy az öregek úgy­­ahogy tájékozódjanak ar­ról, mi történik a világ­ban. Bernard Shaw Sohasem láttam még olyan bonyolult problé­mát, amely ne vált volna még bonyolultabbá, mi­helyt hozzáfogtak a meg­oldásához. Paul Anderson

Next