Tükör, 1974. július-szeptember (11. évfolyam, 27-39. szám)
1974-07-09 / 28. szám
□ A KÉPERNYŐ ELŐTT !-------------------------------------------------------1 Dunakanyar, új kiadásban A Dunakanyar című Karinthy Ferenc egyfelvonásosról Madách Kamara-beli ősbemutatóján s mostani tévéjáték változata láttán is az volt az érzésem, hogy hosszú idő után ez a legjobb Molnár Ferenc-darab. Unalomtól, üresjárattól, ellaposodástól mentes, minden ízében szórakoztató. Feszes, érdekes, helyenként szinte briliáns dialógus pereg a „jobb napokat látott” pincérlány s a szerelmi bánatát egy friss, csókos éjszakát azonnali aprópénzre váltani akaró üzemmérnök között. Szövegükből élettörténetük, abból egyéniségük, jellemük, sorsuk bomlik ki. Finom és okos írói megfigyelések, gondolatok, ötletek, hiteles jegyek teszik az itt és most játszódó darabot általános érvényűvé és közérdeklődést keltővé. És exportképessé. Játszották is már sok országban, ebben is „molnárferenci” nyomvonalon halad. És a gyengeségeiben is. A happy end-es befejezésre gondolok, amelyről úgy éreztem, inkább következik az író derűsen optimista alkatából, mint szereplőinek, kivált hősnője jelleméből és élettapasztalataiból. Az életben ugyan a miért? kérdésre elég gyakori indokolás a csak, a művészettől azonban ennél mélyebb indokot, dúsabb motivációt igényelünk. A Dunakanyart világos értelmezésben és kitűnő tempóban rendező Szinetár Miklós vállalkozása azért volt merész, mert a Madách Kamara nagy sikerű előadását nemeseik néhány tízezren látták a színházban, hanem a tv-nézők milliói is, amikor a képernyő közvetítette. Bárkire osztotta volna is a lány szerepét Szinetár, valószínűleg senki sem tudta volna feledtetni Domján Edit egykori remeklését. Hámori Ildikó sem, noha becsülettel, jól, érzelemgazdagon igyekezett a nagy előd nyomdokába lépni. Mensáros László egykori szerepét (ő is kiválóan csinálta volt) most Sztankay István játszotta el, rendkívül színesen, megkapóan, találóan. Illés János operatőr képei nagyon tetszettek. BARABÁS TAMÁS Ügyek és érdekek Közérdek, népgazdasági érdek, egyéni érdek. Manapság — magától értetődően — sokat emlegetett szavak, fogalmak. S az már életünk hétköznapjainak természetes rendje, hogy sokszor éppen „iis” ügyekben lángolnak fel a szenvedélyek, vagy nevén nevezve: az érdekellentétek. A televízió A HÉT című műsorának június 30-i adásában foglalkozott az azóta már ország-világ előtt ismertté vált libaüggyel. Merő véletlen, hogy lapunk, a Tükör, már három héttel korábban rátalált a kiskunfélegyházi libaproblémára, ám a képeslap nyomdatechnikája folytán ez a cikk is éppen június 30-án került az olvasó kezébe. Egy cikk, egy tévétudósítás ugyanarról az ügyről, s egymástól függetlenül. S mindkettő azonos kérdésekbe ütközik. A magyar libamáj kelendő cikk határainkon túl is. Amit ezért fizetnek valutában, az jól jön a népgazdaság számára. A libatömés pedig nehéz, fárasztó munka, amit a legtöbben szabad idejükben csinálnak, hogy ezzel is több jusson a konyhára. Mindeddig nincs ellentét a közérdek és az egyéni érdek között. Csakhogy Kiskunfélegyháza — város. S ahogy egy asszony logikusan megfogalmazta a tévében: ő tanyán élt, s éppen azért költözött fel a városba, hogy kulturált körülmények között nevelje fel gyermekeit. Ezzel szemben itt terjeng a bűz, a piszok. Mert, sajnos, a házi libatömés ezzel jár. A libaügy érthetően megosztotta a várost. Aki libát töm, arra hivatkozik, hogy ezzel segíti a népgazdaságot is. S ez igaz. Aki elszenvedi az ezzel járó majdnem elviselhetetlen körülményeket, az arra hivatkozik, hogy ez a tevékenység nem városba való. S ez is igaz. Logikus lenne a kérdés: mi a megoldás? Mind a tévé, mind a Tükör cikkének ezúttal nem lehetett célja a válaszadás. Ez természetesen az illetékesek dolga, s ők minden bizonnyal meg is találják a megoldást erre az egyáltalában nem könnyű problémára. De a félegyházi liba úgy is mutatja, hogy időben fel kell figyelni minden „kis” vagy „nagy” ügyre. Az egyének érdeke is csak akkor lehet valódi érdek, ha az kifejezi a közérdeket. Ha ellentmondás keletkezik — márpedig ez ellen sajnos nincsen beoltva a szocialista társadalom sem —, azt józanul és nagyon körültekintően kell feloldani, s mindenképpen úgy, hogy annak végső soron a társadalom egésze lássa hasznát. B. L. humor innen-onnan humor innen-onnan humor innen-onnan humor innen-onnan Szenvedély Apák napja volt. Kabátom belső zsebében szívmelegítően lapult a fizetési boríték. Éppen hazafelé indultam, amikor hirtelen elém toppant Kemény, más néven Könyvkukac, és rám kiáltott: — Na, megyünk az antikváriumba? Könyvkukacról tudni kell, hogy megrögzött könyvvásárló. Minden pénzét könyvekre költi. Rongyos az inge, a kabáré ujja, a nadrágjának fényes és átlátszó az ülepe, de ő mit sem törődik ezekkel a dolgokkal. A szeme karikás a sok olvasástól, a bőre sárga, mint a régi könyvek lapjai. Már elvonókúrán is volt, ahol Beniczkyné Bajza Lenkét és Földi Mihályt olvastattak vele, de nem értek el semmi eredményt. Fél évig szolidan élt, csak rumort ivott, aztán ismét elkapta a régi szenvedély. — Nem megyek Könyvkukac! — mondtam büszkén és határozottan. — Hiába is csalogatsz, nem megyek könyvet venni. Odahaza vár a feleségem, és várnak a gyermekeim. Nem megyek és punktum. Új életet kezdtem ... — Na, ne izélj! — lökött oldalba Könyvkukac. — Csak egy kis könyvecskét, az én egészségemre. Ma van a születésnapom. Fizetem! A vendégem vagy! — A múlt héten is születésnapod volt. Mondom, hogy nem megyek, és ha én egyszer azt mondom, hogy nem megyek... Aztán mégis elmentem vele az antikváriumba, de mielőtt beléptünk volna a boltba, felemeltem intő szavamat: — Csak egy kis könyvecskét! Barátom bólogatott, és esküre emelte a kezét. Amikor átléptem a küszöböt, megfogadtam magamban, hogy utoljára jövök ide. A haverok, a törzsvendégek felemelték fejüket a könyvekből, és halkan köszöntöttek, de szép számmal akadtak olyanok is, akik már annyira mámorosak voltak, hogy meg sem ismertek. Zavaros tekintettel bámultak rám a szemüvegük mögül, és aztán gyorsan visszadugták fejüket a könyvekbe. Barátom lázasan turkálni kezdett, és teljesen elfelejtkezett rólam. Én meg tétoa léptekkel odamentem az egyik polchoz, és találomra kihúztam egy könyvet. Szerencsém volt, épp ezt a könyvet kerestem már hetek óta. Szomjasan, mohón belelapoztam, aztán lehunyt szemmel megszagoltam. Kellemes dohszaga volt. Éreztem, hogy az agyam lassan elbódul, a szívem pedig könnyxí lesz, mint a pille. — Ezt megveszem... — motyogtam, de aztán megnéztem az árát, és rögtön kijózanodtam. Szótlanul visszatettem a könyvet a helyére, és magabiztos léptekkel, nyílegyenesen megindultam az ajtó felé. Könyvkukac utánam szaladt. — Hová mész? — suttogta. Mindkét keze tele volt könyvekkel, és a szeme keresztbe állt a gyönyörűségtől. Gúnyosan mosolygott, poros orrát közel dugta az arcomhoz, és megvető hangon azt kérdezte: — Megyünk haza a mamához? — Gyere te is! — könyörögtem. — Míg nem késő! — Te csak ne félts engem! — mondta durva, rekedt hangon. — Te mehetsz, ahova akarsz. Én maradok. Én nem félek a feleségemtől. Én nem számolok el minden fillérrel, mint te. Én nem sétálok cilinderben az ágy alatt, mint te. De ha akarsz, csak menj, senki sem tartóztat! Juszt se mentem. Majd én megmutatom a haveroknak, gondoltam, hogy nem félek én senkitől és semmitől. Visszamentem a könyvespolchoz. Könyvkukac utánam jött, és most már barátságosan azt sugdosta a fülembe: „Csak egy-két könyvecskét veszünk. Bizisten. Aztán a ló mars haza! Bizisten!” Félóra múlva már nyolc könyv hevert előttem, és megbújva egy hűvös pókhálós sarokban, a régi szép időket emlegettük Könyvkukaccal, amikor az egyik antikváriumból mentünk a másik antikváriumba, amikor az egész fizetésünket ellumpoltuk egy teljes sorozat Révai lexikonra, vagy egy ritka, első kiadású könyvre. Könyvkukac még azt is felelevenítette, meghatottságtól remegő hangon, amikor egy közös barátunktól elloptuk a százkötetes Jókait. Záróráig maradtunk. A jó öreg antikvárius többször is felszólított bennünket, hogy távozzunk, be akarja zárni a boltot, de mi még mindig a könyvek között bóklásztunk, és válaszképpen elénekeltük a „Nem, nem, nem megyünk mi innen el..című dalt, természetesen piano, a helyhez illően. Az üzlet előtt csókkal búcsúztam el Könyvkukactól, aki állandóan testvérkémnek nevezett, és könyvekkel megrakodva, jókedvűen elindultam hazafelé. A feleségem már várt. — Szabad tudnom, hol voltál? Ez a néhány szó hideg zuhanyként hatott rám. Először csak hebegtem-habogtam, majd így mentegetőztem: — Az úgy volt, anyukám, hogy az a marha, könyvbolond Kemény, tudod, a könyvkukac, becsalt az antikváriumba... MIKES GYÖRGY 30 □ AFORIZMÁK Az estek óriási többségében az ötletek azért hatásosak, mert nem gondolták végig. Heinrich Eisenberg/ Egyetlen valami van, amit a fiatalok megtehetnek az öregekért: elképesztik őket és így biztosítják azt, hogy az öregek úgyahogy tájékozódjanak arról, mi történik a világban. Bernard Shaw Sohasem láttam még olyan bonyolult problémát, amely ne vált volna még bonyolultabbá, mihelyt hozzáfogtak a megoldásához. Paul Anderson