Tükör - Új Tükör, 1976. április-június (13. évfolyam, 14-26. szám)
1976-04-06 / 14. szám
Minis a múltakra, a jövendőre... (Batsányi) MADAME ARNOUX — VAGY OLYASFÉLE Megszegem a rovat íratlan törvényét. Azt várják tőlem, hogy gyerekkorom vidékéről írjak, a Wekerle-telepről. Írtam róla, írhatnék is még, volna mit: a gyerekkorával sohasem végez az ember, amíg él. Vagy a Várról írjak, ahol jószerint a férfikoromat leéltem, amelyhez annyi munkámmal kötődöm, és két fiamnak is a gyerekkorával írtam róla, talán még fogok is. „Favete linguis”, barátaim, életem titkolt nagy szerelméről fogok vallani! (Hozzátegyem, hogy „beteljesületlen” — de buta szó! — szerelemről? Mi más lehetne!) Kinek nincs életre szóló, titkolt nagy szerelme? Nem is ember! (És úgy látszik, az író is — a hivatásos exhibicionista — már csak vén korában mer vallani róla.) Azzal kezdem, hogy tulajdonképpen elégedett ember vagyok. Beletörődtem a meg nem változtathatóba; még neki-nekiveselkedem a változtathatónak (amiről azt hiszem); és ma is még tartok ajtót nyitva a véletlen kalandnak. Eszembe sem jut, például azon búslakodni, hogy lám csak hatvan éves lettem, és még sosem volt grófnő szeretőm! Mert még lehet, miért ne? Egy dolog mégis — ha valami, hát csak az — néhanapján szíven szúr: hogy nem kóborolhatok soha többé magamban a pesti utcán. Mert azt már valóban nem, visszavonhatatlanul. És a — nem is olyan édes — ifjúság emlékeiből, a casus irreális ábrándjaként, ez az egy olykor fölsejlik és megkísért. Szégyellem, mert hiábavaló. És megzavarja a koromhoz illő, dolgaimhoz kellő harmóniát. Nem ám csak úgy, általában kísért! (Közbevetném: álmomban még tudok járni, sőt, futni, ugrani is szoktam, de álmomban mindig egy ismeretlen, idegen városban, ráadásul annak is egy zűrzavaros pontján, afféle cirkulációs fekélyén, egy szuper-Flórián téren. És társasutazással, ami azért is elképesztő, mert az iskolai kirándulások óta nem vettem részt társasutazáson, hacsak néhány kulturális delegációt nem számítok oda. Megvan minderre a magam házi Freud doktorának a magyarázata. Nem bocsátkozom bele, félreértenék.) Amikor ébren álmodom, amikor — leginkább csöndes-esős, tavaszi estéken — arról ábrándozom, hogy járni tudnék, és kószálnék most magamban a pesti utcán, akkor a Múzeum körúton járok mindig. A Múzeum körút szabályos oldalán. (Ezt a fogalmat még Párizsban találtuk ki szegény Honti János barátommal. Észrevettük, hogy — valamely titokzatos indítékból — bizonyos utcáknak mindig csak bizonyos oldalán jár az ember. Mondjuk, a Saint Michel-nek csak a Sorbonne felőli oldalán. „Milyen lehet az az ember, aki a Boul’ Mich’ luxemburgi oldalán közlekedik?” Nyilván szabálytalan ember. Más ember. A „Férfikor”-ban Bélát és Sándort a szabálytalan oldalon találkoztatom. Sándor illegalitásban van, Béla — „más”. A Múzeum körút szabályos oldala: a páratlan oldal. Talán érthetőbben: az Astoria oldala. Tudom, hogy vannak más emberek, akik a másik oldalon járnak. De a szabályos oldal az az oldal, ahonnan — az antikváriumok kirakatából visszafordulván — az egyetemi épületekre, a Trefort-kertre és a legszebbre: a Nemzeti Múzeumra lát az ember.) Egy képtelen ábránd, egy következetesen visszatérő látomás döbbentett rá, hiszen én mindig őt szerettem! „Kalandjaim” s „tartós viszonyaim” mentén ő az én Arnoux-ném. Vagy olyasféle. Néhai diákkoromban, előadásról kijövet, nyílegyenest vágtam át a kocsiúton, hogy mielőbb a szabályos oldalra kerüljek. Elég ritkán, hetenként ha kétszer jártunk be az egyetemre, épp elég dolgunk volt a Collegiumban, csak az igazán érdemes órákat látogattuk. (A katalógust olvasó tanárokat pedig azért is kerültük, megbízott gólyáink kiáltották be a „jelent”, néha négy-ötünk helyett: egy professzor az egyéniségével „kényszeresen ” az előadásra, ne névsorolvasással!) De amikor „leszálltunk a hegyről”, mindig csak a szabályos oldalon mentünk is, jöttünk is. A szabályos oldal — túl az antikváriumok gyönyörűségén — még a szénapiacságát minden változásokon át letagadni képtelen Calvin téren is kínált egy kis gyönyörűséget : a Meinl-üzlet illatát. (És őszintén szólva, nem is tudom, milyen lehet a Szabadság-híd, az akkori Ferenc József híd, déli járdája. Még nem jártam ott.) A Múzeum körút szabályos oldalán (a továbbiakban: Múzeum körúton) finom, lélekben előkelő, kultúrában úri légkör ragadja meg az embert. Ez az alig száz méteres útszakasz (mert a Neumann még nem egészen az, és a forduló után, a Calvin tér felé már nem egészen az) olyan meghitten és hitelesen városi, olyan mindig-is-csak-ígyképzeltem-a várost módra városi. A Múzeum körúton el sem hiheti az ember, hogy ugyanabban a városban van, ahol — nem is olyan messze — egy otromba környezeti becsületsértés, egy Boráros tér is találtatik. Egy piszkos szörnyűség a sokat látott — már a Gresham-palotát is túlélte Duna partján (a bűbájosan vidékies Ferenc körút végében!), amelynek tenyérbemászóan pimasz képe láttán egy barbárabb kor természetesebb ízlésű emberei nap