Új Tükör, 1976. október-december (13. évfolyam, 40-52. szám)
1976-11-02 / 44. szám
NAGY MÚLT -KOCKÁI BESZÉLGETÉSEK A MISKOLCI SZÍNHÁZRÓL Miskolc 200 ezer lakosú ipari nagyváros. Színháza ugyan 154 éves, de az utóbbi évtizedek változásai, a lélekszám és a terület ugrásszerű növekedése még nem jelenti a tömeges színházbajárás gyakorlatát is. Jelenleg évi 178 ezer jegy kel el Miskolcon, bérletben, a pénztárból és a közönségszervezők segítségével. Tizenhárom ezer nézőnek van bérlete, tehát elvben ennyi a rendszeres színházlátogató. 1966 óta a színház két székhelyű, Egerben is játszik, ahol 4557 bérlője van. Saját megyéjén kívül tehát a szomszédos Heves megye színházi ellátásának az oroszlánrésze is reá hárulna. Pedig maga Borsod megye sem kicsiny színházi terület, hisz itt bányavárosokban, ipari településeken kell tájolnia, másrészt pedig el kell jutnia az ország északkeleti csücskébe, a Bodrogközbe is. A színház közművelődési kötelmei tehát óriásiak. Ötvenöt színésszel évente 540 előadást kell teljesítenie, ebből 1975-ben 514-et sikerült megtartania. Ez az előadásszám országosan a legmagasabbak közé számít. Kényszerű házasság — Hogyan tudnak eleget tenni ezeknek a túlméretezett követelményeknek? — kérdeztem Sallós Gábortól, a színház igazgatójától — Ez a vonzóan magas előadásszám sajnos a minőség kérdését is fölveti. Kétséges, mennyit használunk a közművelődésnek azzal, hogy a megyében csak 41 előadást tartunk, Hevesben pedig egyet sem. Ráadásul, 1966 óta, amióta megszűnt az önálló egri színház, voltaképpen színházunk csak félig miskolci. — Az egyesítés óta eltelt tíz év bebizonyította, hogy ez a megoldás mindkét város számára előnytelen. A városok gyarapodtak, mindkét helyenakadályozza a kulturális fejlődést ez a kénytelen házasság. Művészi szempontból milyen problémát okoz ez a kettősség ? — Mivel a lakosság száma nőtt, az idők folyamán az egyesítés visszaesést okozott: 1966 óta nincs kamaraszínházunk, pedig a város méretei és igényei több kamaratermet is indokolttá tennének. Az egyesítés a műsorpolitikát is károsan befolyásolja : annyiféle követelménynek kell eleget tennünk, hogy nemigen tudunk sajátos művészi profilt kialakítani. Ma már talán mind a két város megérdemelné, hogy önálló színháza legyen. Miskolc már csak azért is, mert ha Borsod iparilag kiemelt megye, akkor az itt élő munkások is joggal elvárhatják, hogy színházi igényeikkel is kiemelten foglalkozzunk. — Ezt a megállapítást, a színház és a város jogos kulturális kívánságait nyilván senki sem vitatja, legalábbis elvben nem. A gyakorlatot azonban a költségvetés szigora határozza meg. Tehát ismét kompromisszumra van szükség. Van javaslatuk valamilyen áthidaló megoldásra? — Igen. Csupán 20 színészt kellene felvennünk, s elképzelésünk szerint így megerősödve, 6—7 kamaradarabot tudnánk bemutatni Egerben. Sőt, ez a társulatfejlesztés azt is lehetővé tenné, hogy tájoljunk Hevesben, s Borsodban is több előadást tarthassunk. — Mint több vidéki színházunkban, itt is művészi frissülés tapasztalható. Az erjedés törvényeinek megfelelően, nem születhet eredmény egyik napról a másikra. Igazságtalanok lennénk, ha ezt már most számonkérnénk, hisz a megújulás itt néhány évvel később is kezdődött, mint például Kaposvárott, avagy Szolnokon. De már az útkeresés időszakában is láttunk néhány érdekes és ígéretes produkciót. Csehov előadásokat, Hacks Amphitryonját és néhány magyar ősbemutatót. A színháznak 1974 óta új főrendezője van Illés István személyében, akiről némi túlzással azt mondhatjuk, hogy egyenesen a főiskola padjából került a főrendezői székbe. Azóta a társulat megfiatalodott, az új ízlést, játékstílust képviselő fiatalokat kellett együttessé kovácsolni a színház régi gárdájával. A természetszerű egyenetlenségek, belső művészi forrongások helyi visszhangja nem volt mindig a legtárgyilagosabb. A múlt évadban például izgatott sajtócsatározások folytak a Három nővér előadása körül. Ez azonban tünete volt annak, hogy a helyi visszhang és a színház nincs mindig harmóniában. Mi erről az igazgató véleménye? — Mi nem himnikus hangú írásokat várunk. Csak azt szeretnénk, ha a helyi sajtó jobban magáénak érezné problémáinkat, nevezetesen éppen a nálunk folyó megújulást. Nem példálózni kellene, hogy „bezzeg más színházak”, hanem előbb tájékozódni arról, hogy mit is csinálnak a többi színházak, s azután viszonyítani a mi munkánkat az övékéhez. A kapcsolatok elromlásába talán a mi „érzékenységünk” is belejátszott. Mindazonáltal nagyon szeretnénk, ha a sajtó sokkal nyitottabb lenne irántunk. Szívesen közelednénk, de mi is közeledést várunk. Csehov: Három nővér. Gyöngyösi Katalin Szakonyi Károly: A honkongi paróka. Simon György és Máté Éva Társulat — bérlet — közönség — A múlt évadban tapasztalható ingerlékenység, viták csillapodása után, milyen érzésekkel kezdte el az új évadot a fiatal főrendező, Illés István? — A tavalyi türelmetlenség nagyon rosszul esett. Nem a kritikusokkal van bajom, ők nem kényeztettek el, de elemzéseiket mindig tanulságosnak éreztem. A tavalyi sajtócsatározás akörül, hogy kell-e a városnak ez a Három nővér, főként azért volt