Új Tükör, 1977. április-június (14. évolyam, 14-26. szám)
1977-05-15 / 20. szám
tenni? A tónak két lehetséges jövője volt: meghagyni érintetlen, egy-két ezer ember kedves nádi világának, vagy százezer magyar városlakó üdülését, hétvégi megújulását szolgálva változtatni rajta. A tavat meg kell fiatalítani — ez a kívülálló, a laikus előtt is világos, az érvek és a tudományos felmérések alapján. De milyen mértékű, milyen ütemű legyen a beavatkozás? Erre a kérdésre már sokkal nehezebb válaszolni. Mert — tapasztalatból tudjuk — a túlzott beavatkozás beláthatatlan következményekkel járhat. Negyven esztendeje úgy elapadt a tó vize, hogy a part 2—300 méterrel beljebb került azon a nyáron. Gárdonyi, pákozdi parasztok szekérrel hordták a fövenyt a mederből, építkezéshez. Szájhagyomány szerint egy évszázada a tó teljesen kiszáradt, medrébe kukoricát vetettek, s száraz lábbal hajtották keresztül Agárd és Pákozd közt a csikókat. Erdős Imre nyugdíjas gárdonyi tanító életének utóbbi két évtizedét a Velencei-tó múltja kutatásának szentelte. Az ő kéziratos tanulmányából tudtam meg: 1866 volt az az esztendő, amikor bekövetkezett a tó tetszhalála. Az 1865—1866-os aszályokra ismét csapadékos évek következtek, a meder megint feltöltődött. A kiszáradással járó biológiai károsodások megszűnéséhez nyilván évtizedek kellettek. Horváth Zoltán és Scheffer Ferenc egykori velencei halászokkal beszélgettem tavaszi csónakfestés közben a gárdonyi kikötőben. Itt hallottam annak az apáról fiúra szálló hiedelemnek a hírét, amelynek tudomása máig él Sukorótól Dinnyésig a tóparti községekben: 170 évenként ki szokott száradni a Velencei-tó. Megbízható írásos forrásokat nem találtam a szájhagyomány bizonyítékául. A legelső hiteles bizonyság a már említett 1792-es felmérés. Ekkor még több mint 32 négyzetkilométer volt a tó. A múlt század elején 28 négyzetkilométerre csökkent a területe. A régi Fertő (ahogyan eredetileg FIATALÍTÁS KÉKESDY KÁROLY felvétele»