Új Tükör, 1977. július-szeptember (14. évfolyam, 27-39. szám)
1977-09-25 / 39. szám
ILLÉS ENDRE VÁLOGATÁSA Szegénynek lenni, alul lenni, kifosztottnak lenni, a pusztulást lázadozva s mégis tehetetlenül várni — annak a minden kortársától különböző hangnak, egyéni és sajátos skálának, amit a magyar elbeszélők között Révész Béla életműve jelez, kétségtelenül ez az alaphangja. Legalábbis a lezárt életmű kétharmadában, a férfiévekben. Szegénynek lenni — sóhajtás? indulat? Mind a kettő. Mennyire ismerte Révész ennek az orgonának minden sípját. Erősödő bugással és elhalkuló jajongásokkal hintáztatta kis lélekvesztőkön ég és föld között hőseit, és velük olvasóit is. Munkásnovellái ma is fontos dokumentumok. Írójuk ismerte a titokzatos rúnákat: az ólomgőzben elpetyhüdt férfiarcokat, a gyufagyári munkáslány kihullott fogait, a szegénység és a szenvedés zarándokait, jutahalmok, papírboglyák, kén és foszforgőzök rabjait, a kohók piros és fehér tüzét szolgálók seregét, „a robot megbélyegesedett jelöltjeit”, az író szavával. Mindez már történelem. De Révész Béla megélte mint jelenidőt: a fiatal, kegyetlen, mohó magyar ipari kapitalizmust. Megélte s úgy ábrázolta: ezt az életet nem lehet elviselni. Révész hősei mind belerokkannak a munkába, belebetegednek, belepusztulnak a sorsukba, kivel a robot végez, kivel a betegség, kivel a kenyértelenség, kivel a rendőrkard. Valami valaki feltétlenül végez velük. A rémeket ideig-óráig csak kijátszani lehet, kis ravaszságokkal, szánalmas cselvetésekkel, szomorú esettséggel, tetszhalott lárvával. Kijátszani nemcsak az életet, de azt az irányító, belső hatalmat is, az egyetlent, amit ezek a hősök írójuktól s a társadalmi berendezésüktől kaptak: a lelkiismeretüket. Révész Béla világa egyre tágult. A nyomor szomszédságában megismerte a takart nyomort is. Halk, áruló lélegzetvételeit. A talajtalanul bolygó, szegény kispolgári rétegeket. Naturalista lett volna? Inkább egy álomvilág írója. Figurái — amint belépnek egy-egy elbeszélésében azon nyomban tiszta, makulátlan hősökké válnak, testiségükkel fogyatékosságaikat is levető héroszok. Szocializmusnak kissé bizonytalan, érzelmes szocializmus ez — emberiességnek annál fénylőbb és sugarasabb szívdobbanás. Hívebben alig kívánta valaki idézni az életet, a „natúrát”, mint legjelentősebb novelláskötetének, a ,,Proletárok -nak írója. De a megrendítő sorsok sokszor panoptikumi viaszhalmozássá váltak, s az író és a valóság jelenlétét csak az anyagtalan felfokozás, a szavakat áttüzesítő fehér izzás jelezte. Révész Béla egyre gyakrabban prózaverseket írt, egyre zsúfoltabb, lázasabb, szaggatottabb stílusa buktatta el sok írását. Mentségéül: stílusa a kényszerűség útja volt, az erőszakolt, heves szembefordulás a jelenvaló világgal. „Újra és mindig” ismételte makacsul, konok hűséggel. S a költészet múzsája végül is megsegítette: fényt tudott belopni a sötétbe. A valóság és a fehéren izzó szó egymáshoz közelítésében nem egyszer sikerült valamilyen súlyos, bonyolult, hármas,zenei, szín- és szófonat” illúzióját keltenie, ő maga „megszőtt emlék"-nek nevezte utolsó köteteit. A választott novella, a „Tündérek” is az enyhület óráiban született, a zene és az izgalom csillagképei alatt. Ady Endre a barátjának vallotta, ő írta róla: „...itt járt egyszer egy különös, fényes és jóságos ember”. KÉTHÁBORÚ s nasgyerekek a kalitkában, az aprócska szobában nyugovóra készülődtek, de előbb a segéd urak és a főnöki család cipőit fényesgették. A gyerekek ezt a műveletet glancolásnak nevezték. Nem könnyű feladat, ha a fénymáz jófajta is volt, és a fekete tükör csakhamar csillogott is a kis cipőkön, nagy cipőkön, csak a svungot kellett legyőzni a szakállas kefékkel, és igyekeztek is nagyon, alvás előtt, a kis inasok. Apró öklükre rákanyarították a lábbelit, öten fiatan ültek, álltak egymással szemben, versenyeztek. Neszettek a kefék, fürgélkedő inasgyerekek magukra maradottan beszélgettek. Az elmúlt napról, amit legyűrtek, a borravalókról, amiket összeszedtek, a pofonról, amit segéd úr elcsettintett, az inastársak fölszabadulásáról, amiért érdemes söpörni, cepelni, gyerekeket dajkálni . . . A szakállas kefék azért föl-alá, szabályosan glancoltak, a cúgos cipőt az egyik gyerek megforgatta az öklén, és fölmutatta . .. — Ez a csámpás Hirsché ... Itt ni, a bütykeit is látni. . . Ráköpött, svungolva ráütött, gyulladt a fény; a gyerek kapta a pofont Hirschtől. . . Fecsegtek, glancoltak, a nyálas, fekete, nagy skatulyából fölpárázott a fénymáz édes szaga. A csörgedező terefere el-elapadt, bóbiskás csönd keletkezett, csak a szakállas kefék neszettek. Elcsöndesedve hullott a szó a linóleumtekercsről, amit cepelni keresztül a városon oly nehéz, a kisasszonyka lábáról, aki lakktopánkát próbált, a főnökkel alkudozott, és a kisasszonyka meleg, pirinyó lábacskája benne maradt a gyerek tenyerében ... A bocskoros, sáros cipők csak nem fogytak, némuló sietséggel a kis inasok csak köpködtek, glancoltak. Lendültek a kefék, a gyerekek feje velük ingott, riadva erősködtek. A suvik személyes íze megnehezítette a levegőt. Álom lengett az éjszakában. Dülöngélő cipőkkel, botorkáló kefékkel az inasok éberkedtek. Valamelyikük beledobta a csöndbe a szót: — Ki megy le kinyitni a boltot? . . . Az egyik gyerek nyomban jelentkezett: — Én nem. Társai megélénkültek, kezükön a cipőt meglóbálták és úgy gesztikuláltak : — Te már egy hete nem nyitottad a boltot... Te vagy a soros . . . — G Géza megy le a boltba .. . Punktum . . . Géza a köréje támadó gyűrűben elkeseredetten védekezett: —■ Nem adtam oda Jenőnek a radírgumit, Pistának a noteszemet, és azt mondta, lemegy helyettem? . . . Most meg a penicilusomat kéri . . . A glancoló iram lassúdott, a szikrázó lábbelik sorakoztak a glédában, a gyerekek áradó sóhajtgatással ásítoztak. Jenő és Géza lusakodtak, a gyöngyházfényes, fúróval is éhes penicilus sorsa bizonytalankodott. Géza küzdött érte: — Nem adom ... Nem adom ... — Azt hiszed tán, hogy én nem szeretek aludni? . . . Sötétbe lemenni, spriccelni, söpörni, mindent fölrámolni... Az ám . .. Spekuláns kis arcát Jenő támadva emelte társára, de a szája megrándult, föltárult, és gusztussal ásítgatott. Géza tehetetlenül, a piros füléig eltorzultan ráásított. A bütykös, lúdtalpas cipők fogytak, a gyerekek gúnyát, kapcát elhajítva, a vaságyakra dűltek, a lámpát eloltották, nyekeregtek a tábori ágyak, boldog testű emberkék, erre-arra forgatták magukat, olvadó szóval valamicskét még beszélgettek: — Ha fölszabadulok, azt a Hirschet én pofon vágom . . . Az altató, dajkáló éjszakában a lelkek még egy ideig csatáztak: — A penicilust!.. . Tusázó viadalmak megtalált öble volt a gyerekek éjszakája, ahová befutott a nappal, szaladgálás szüntelenségeivel, pultok között sokszor síró mosással, vásznak, súlyok cipelésével, gyönge vállon a kemény istránggá, minek horgán megtetézett kocsi nyikordul.. . Fáradt kis inasok elébe mentek az éjszakába, ami mögött már fölrémült a hajnali boltnyitás, a roskasztó fölcikelődés, így hozta a teli nappal az estét, a glancoló bóbiskolást, üzér harcokat, párbajos tereferéket. Viadal volt ez . .. A bolti raktáriban, ahol szortíroztak, az udvaron, ahol fát vágtak, a lakásban, ahol dajkáltak, mosogattak, glancoltak, az alvásról sefteltek a kis inasok. A féltett, vágyakkal elszerzett ingóságok csereberéledtek egymás között. A notesz, a piros nyakkendő, a tokos ceruza gazdát cserélt a törvényszerűséggel, aszerint, mint lepte meg hajró este a gyerekeket a csiklandós borzongás, eszükön a glancolás után következő káprázattal, a fölkomorló boltnyitással. . . Vad, viszályos, szitkos, néha majdnem síró csaták közben, ekkor lett a piros nyakkendőből, a noteszekből, a tokkal való ceruzából álomnyoszolya, és kíméletlenül, de viharzó egzekválással elcsaklizták egymástól jószágaikat a gyerekek. Kévés: Ma TÜNDÉREK 14.