Új Tükör, 1978. április-június (15. évfolyam, 14-26. szám)
1978-04-02 / 14. szám
A sikerhez csak az kellett volna, hogy minden közreműködő valamivel jobban tegye a dolgát. Hogy Gáspár Margit keményebben védelmezze Pirandellót és Gáspár Margitot; hogy Tamássy Zdenkó karakteresebb, emlékezetesebb zenét, Erdődy János stílusosabb, szellemesebb verseket írjon; hogy Várady György, a rendező az operett, a zenés vígjáték, a házi stílus és a musical lehetőségei közül szigorúbban kötelezze el magát az utóbbinak. Az eredeti mű — Nem komoly dolog a címe — egész estét betöltő vígjáték, zene nélkül. Bármi került belőle húzásra, mindenképp inkább a helyén lett volna, mint a szerző egyik novellájából iderángatott epizód a settatorénak becsmérelt nyomorult kisemberről, ami körülbelül úgy hat, mintha az őrült naplóját felszabdalva és kuplékkal dúsítva dolgozzák be a Revizor operettváltozatába. Kár volt továbbá, mint műfajhoz nem illőt, szemérmesen elkenni a dráma igazi fordulatát: a kihasznált és szerelmes Gasparina lázadását és bosszúját. A modern musical ennél sokkal komorabb fordulatoktól sem kíméli nézőjét, aki mostanság már kibír néhány akadályt a többszörös gyermekáldással dúsított andalító hepiendig. A műsorválasztás, a rendezői törekvések hiába jelzik a színház igyekezetét, hogy kibújjon szűknek érzett bőréből, a színészek nem érzik szűknek ezt a bőrt. Elégedettségük a legfőbb akadálya nem is a korszerű színjátszásnak, hanem egyszerűen a színpadi emberábrázolásnak. Üdítő kivétel Zana József friss, robbanékony, ha nem is pirandellós, de emberi és némiképp olaszos játéka. (Képünkön: GyurkovicsZsuzsa és Csákányi László) Szántó Judit Annál szembetűnőbb, hogy a szituációkat máskor oly gondosan elemző, s a színpadi mozgásokat oly pontosan kidolgozó rendező most fontos mozzanatokat elnagyol, s nem eléggé szigorú és következetes a kórus mozgatásában sem. Szabó László dirigálása általában precíz és jól kézbentartott, de — legalábbis a bemutató estéjén — hiányolhattuk a nagy drámai ívek erőteljesebb megrajzolását, a kettősök felfűtöttebb, szikrázóbb légkörét. Megragadott viszont néhány énekesi teljesítmény. Elsőnek Mészöly Katalin igen stílusosan „verdis”, karakteres Ebolija említendő; szép, tömör hanganyag (bár a magasságokban néha elvékonyul) és illúziót keltő színészi játék jellemzi alakítását. Tréfás György II. Fülöpjében megvan a figura komor súlyossága és tragikuma, kár, hogy éneklése nem mindig elég gazdag dinamikai árnyalatokban. Börcsök István megnyerő hősbaritoni erényeket csillogtatott Posa márkiként. Carlost Horváth Bálint énekelte, magvas hőstenorjának értékeit csökkentik játékának korszerűtlen operaszínpadi manírjai, melyek sajnos már más alakításban is zavarólag hatottak. (Képünkön: Tréfás György, Marsay Magda és Mészöly Katalin.) Takács István DON CARLOS Debreceni Csokonai Színház Kertész Gyula, a debreceni Don Carlos-felújítás rendezője, ezúttal elsősorban a színpadi látvány szépségével törődött. A barokk építészet súlyos pompáját idéző díszletek (a vendég Varga Mátyás tervei), és a cselekmény idejének, a XVI. századnak fényűző szépségű viseleteit felelevenítő jelmezek (Márk Tivadar m. v.) igazán nagyvonalú, díszítő keretet és hátteret adnak az infáns és zsarnoki apja történetének. CIRKUSZVILÁG Fővárosi Nagycirkusz Csupa elegancia és izgalom ez a műsor. Ha valaki úgy emel föl egy széket, hogy közben azt érezzük, még másik hármat is könnyedén a levegőbe lendíthetne, azt mondjuk rá, elegáns, az erőfeszítést nem látjuk. Ebben a műsorban — bár a vége felé kissé elfárad — jóformán minden ilyen. A hat Sallay elegánsan egyensúlyoz a hatalmas golyókon, akárcsak a bolgár Dobrics-csoport a bambuszon, a négy Helikon a hintán vagy a román Forte trió a levegőben. Amit látunk, már-már hihetetlen. Ám az egész olyan könnyed és virtuóz, hogy folytonosan azt gondoljuk, ezek az artisták többre is képesek. Hogy nemcsak hárman tudnak szaltózva egymás nyakába ugrani, hanem többen, öten-hatan is talán, vagy ahányan csak akarnak, egészen föl, ameddig lehet, a sátor magasáig. A cirkuszban minden elegáns. A vidámság is. A csetlő-botló bohócok — Maximovék — mulatságos attrakciói, a magyar Paprika-duó szatirikus számai. S mégis — a műfaj furcsa ellentmondása ez — a cirkusz- izgalommal is eltölt bennünket. A műfaj szinte a lehetetlenre tör. Arra, amiről könnyedsége ellenére azt hisszük, nem lehet, ember nem képes megcsinálni. De az artistáknak estéről estére sikerül. A két Kuznyecovnak például a lélegzetelállító, szenzációs mutatvány, fönn a kupolában a tra HETI AJÁNLAT FILM ILYENEK VOLTUNK Színes amerikai film Az emlékezéstől könnybe lábadt szemmel idézi fel Sydney Pollack ha nem is a saját, de talán a bátyjának, vagy idősebb barátainak viharos ifjúságát. Pollack kisfiú lehetett akkor, amikor filmjének egyetemista hősei: a gyűléseket szervező, röpcédulákat osztogató, kommunista hite mellett agitáló Katie és a futásban, úszásban évfolyamelső aranyifjú Hubbell megismerkednek egymással, valamikor a harmincas évek végén New Yorkban. S ugye, a végletek vonzzák egymást, egy amerikai filmben egészen bizonyosan, és a csúnyácska, szenvedélyesen politikus lelkű lány, meg a kisportolt izmú, amerikai mosolyú fiú felfedezik egymást. A szerelem persze csak néhány év után, a háború alatt lobban fel közöttük, addigra — egy hollywoodi filmnek megfelelően — Katie is megszépül a varázslatos átváltozóművész, Barbra Streisand jóvoltából, s a háború szorításában Robert Redford arcán is megkeményedik a mosoly. Sydney Pollack a mai amerikai értelmiség középgenerációjának mozgalmas fiatalságát, kényszerű felnőtté válását kíséri végig a történelem egyre nagyobb erőpróbákat állító akadályversenyében. Katie és Hubbell egy ideig együtt ugorják az akadályokat, de a film dramaturgiája, mely két jellegzetes értelmiségi sorsot választott témájául, elszakítja egymástól a szerelmeseket. Pollack tudja, hogy a titkárnők és vezérigazgatók házasságtörténeteinek modernebb változatai sem végződhetnek hepienddel. De talán ha kevésbé hatódna meg ettől a szomorú felismeréstől, egyébként gusztusos filmje külsőségeiben sem emlékeztetne az álomgyár meséire. Székely Gabriella lakodalmakon, az ugyancsak kortárs Heltai Gáspár szerint, „hegedő, lant, dob és síp járja”, s elmarasztalja a zeneszónál (részegen) mulatozókat. Volt azonban a lantnak másfajta kultusza is. Képzett muzsikusok játszottak rajta, amilyen Bakfark Bálint is volt, a népszerű hangszer Európa-szerte ismert művésze. Előadó és komponista egy személyben. Bakfark megbecsült mester, fejedelmi udvarok szívesen látott vendége, korának legelső muzsikusai közül való. Életműve egyrészt önálló darabokból, másrészt átiratokból áll. A zeneszerző műveit bemutató sorozat harmadik lemeze lantfantáziákat és néhány motetta-, illetve madrigál-feldolgozást tartalmaz. Bakfark Bálint sokáig elfeledett zenéje ma egyre népszerűbb, s ebben Benkő Dánielt, a lantművészet hazai specialistáját, e lemez előadóját illeti az érdem. Benkő sokoldalú muzsikus, szólista és a Bakfark- Consort vezetője, zenetudós és tanár. Legszebb erénye: visszafogott játékával is életet visz a sok száz éves dallamokba. (Hungaroton) Szepesi Attila pozon. Sikerülhet-e mindig? A teljesítőképesség végső határán járva nem történik-e egyszer valami váratlan, kiszámíthatatlan? A veszély állandóan jelen van. Ne szégyelljük izgalmunkat, gyerekes odaadásunkat. Ezért járunk cirkuszba. (Képünkön az NDK-beli Coldam kettős okos oroszlánjainak mutatványából.V Ökrös László HANGLEMEZ BAKFARK BÁLINT ÖSSZES LANTMŰVEI 3. Madách Gáspár, a XVI. századi költő említi egy dalában: „Hárfa, lant zengése gyönyörűséget hoz”. A KIÁLLÍTÁS MIHÁLTZ PÁL KIÁLLÍTÁSA Csók István Galéria Vaszary János és Révész Imre tanítványaként kezdte Miháltz. Később maga is tanította a fiatalokat a Műegyetemen és az Iparművészeti Főiskolán; jó fél évszázada kiállító művész. Jelenlegi kiállításán nagyrészt az utóbbi két év termését láthatjuk. A sajátosan szentendrei világú festő erősen kötődik a városhoz, témáit leginkább innen meríti. Az Ikonok városa című képén például szerepelnek a Kálvária, a Tanács épülete, a templomtornyok, s mindezek felett a szerb ikonok lebegő szentjei. Miháltz Pál képei szerkesztettek, dekoratív foltjai különös színkultúrával párosulnak. Tiszta, keveretlen színeket nem is használ. Az eget több képen is a sárgák változataival festi, különös ragyogást teremtve ezzel. Kedvelt napraforgói nyomasztó feketéjükkel az elmúlásra emlékeztetik; jellegzetes fái görcsösen, vészjóslóan csavarodnak. Miháltz önarcképei nagyon őszintén vallanak a művész emberségéről. Az a fajta, csöndben dolgozó mester ő, akinek festői mondanivalója, művészi tartása jelentős értéke képzőművészetünknek. Balla Erzsébet □ 3