Új Tükör, 1978. július-szeptember (15. évfolyam, 27-39. szám)
1978-08-06 / 32. szám
Éppen jött visszafelé az alvégről, Vályiéktól, a Bertók fiú, amikor Margit a Hangya bolt előtt összeszaladt vele. Hazáig elkísérte Margitot, egész délelőtt náluk maradt. Csak ivott, csak beszélt, két üveg bort megivott (törkölyön erjesztett lőrét, mert húsvétra elfogyott az utolsó liter elfalazott boruk is, csak lőre maradt még valamennyi a húszliiteres kis tonnában) — dőlt belőle a panasz a világra. Margit egyedül volt otthon a babával, apja, anyja a szőlőben kapált. Kínálgatta a fiút, kérdezgette Török Sanyiról meg az eltűntekről, meg a hadifoglyokról, mikor engedik őket haza. Nem tudott véglegeset Török Sanyiról a Bertók fiú, és akármit kérdezett tőle Margit, a fronttól is, a hadifogságtól is előbb-utóbb visszatalált a maga keserűségéhez, és már részeg-zagyván ismételgette ugyanazt: milyen igaza lett a rossz előérzetének, amikor megállt ott éjjel az udvar közepén, hogyan világított be a zseblámpával az ablakon, és miket mondott az anyja a feleségére. Margit könnyesen hallgatta a fiút — „Istenem, Istenem”, sóhajtotta néha —, és arra gondolt, hogy ő tisztességgel várja Török Sanyit, pedig meg sem esküdtek. Akárhogyan is, de ki kell szöknie a sarokra. Semeddig sem tart, egy perc az egész. Soha nem tudna megnyugodni, ha nem szerez bizonyosságot. Megvárja, míg pirkad. Rövidek az éjszakák már ilyenkor, három óra körül oszlik a sötét. Utána még alhat, is valamit esetleg — ha ugyan alhat. De most egyáltalán nem álmos, és nem is szabad elaludnia, mert bármi történhet közben odakint. Ki lehet egy éjszakát bírni alvás nélkül. Reggel az ember kicsit fáradtabb, de nap közben az is elfelejtődik. Volt már rá eset, hogy végigdolgozta az átvirrasztott éjszaka után a napot. A Bertók Sándor lagzija után is csak átöltözött reggel, és szedte a markot a határban estig. Pedig akkor egész éjjel táncolt, mégis bírta a marokszedést másnap. Lehet, különben, hogy ott kezdődött az ő szerencsétlensége, azon a lagzin. Török Sanyi is a Bertók fiúval együtt jött haza aratási szabadságra, máskülönben is jó katonacimborák voltak, hát persze, hogy Sanyinak felfűzték a sapkájára a vőfélyszalagot. Margitnak meg Vályi Bözsi volt régi barátnője, iskolás koruk óta együtt jártak, így került ő a koszorúslányok közé. Minden vőfélylegénynek megvolt a párja, csak a Török fiúnak nem volt. Ő egy miskolci ápolónővel levelezett, de húsvétkor férjhez ment az ápolónő egy sebesült katonához, így sodorta őket össze a sors a lagziban, és a fiú egész éjjel táncoltatta Margitot. Hajnalban pedig hazakísérte, megcsókolta a kapuban, és amíg kitelt a szabadsága, minden estéjét náluk töltötte ezután. Hetenként jöttek a levelek, színes borítékban és kissé régies címzéssel: „Szépreményű Parásó Margitkának”. Még a fiú anyja is — Törökné —, ha találkoztak a piacon, a boltban, vasárnap a templom előtt, tőle kérdezősködött, nincs-e valami hír a fiáról. Mert haza, a családbelieknek ritkábban írt Sanyi. Egymáshoz gondolta már őket a falu, és így volt ez rendjén, íratlan törvények szerint való. Ha egy falubeli katona levelezett valamelyik lánnyal, a sűrűn jövőmenő levél gyűrű nélkül is jegyváltásnak számított szinte. Bizony, Vályi Bözsiék sem tartottak kézfogót, vagy fél esztendeig levelezték, s mentek utána toronyiránt a paphoz, mi nyílt, mint a rózsa. Csudálatosan szép szakasza volt ez az életének; a nappalt, az éjjelt, az ébrenlétet, az álmokat valami édes bódulattal átmelegítő örökös boldogságállapot. Lehet, több is volt, mint szerelem. Mert szerelem volt, igaz, de azzal együtt még valami más is. Talán csak annyival több a szerelemnél, de annyival mindenképpen, amennyivel a lányosháznál is több a hatlányos ház. Hiszen ahol egyetlen lány nevelkedik, az az egy is mi mindent magába gyűjt a virágzás idejére. Hát még ahol hatan egy füzérben gyűjtögetnek, ahol egymástól is a lányság mesterségét tanulgatják, és egyikről a másikra is átragadnak a mindenféle várakozások. Boldoggá teheti az embert maga a várakozás is, a teljesülést ígérő. Vagy már ez maga a teljesülés, ha hétről hétre megjön a levél? Még sohasem kapott azelőtt fiútól levelet. Volt rá eset, hogy képeslapot küldött valaki, de levelet — szerelmeslevelet — még senki, soha. Már maga az is nagyon jó érzés: hozza a postás Lidi a színes borítékot, messziről süt róla az öröm. Ő ne tudná, milyen boldogság ez egy lánynak! Minden kedden vagy szerdán hozza a levelet, amely az ő nevére van megcímezve, amelyet valahol a kaszárnyában csakis neki írt az a fiú. Róla gondolkozik, róla képzelődik napközben is néha, de este, a takarodó után biztosan. De hát mitől is számít szerelmeslevélnek egy levél? Mert azért azt sem lehet mondani hogy teljességgel mindegy, mik vannak benne írva. Mert igaz, hogy akármit írt az a fiú a lánynak, ha az a fiú katona, méghozzá így címezi: „szépreményű”, a világ szemében az már mindenhogyan szerelmeslevél. A falu, az ismerősök, a család szemében. Sanyi épp hogy a katonaéletről nem írhatott semmit, ezt szigorúan tiltották. Vagyis semmiről, ami a kaszárnyában történt, mit lehessen tudni, ha cenzúrázzák esetleg a postát, nem lesz-e belőle kellemetlenség. így aztán ő is a falubeliekről írt leginkább, ha ismerős katonával, civillel találkozott, arról mindig részletesen beszámolt. Meg a moziban milyen filmet látott. Ha megtetszett neki egy magyar nóta vagy valami új táncdal, beleírta a levelébe a szövegét. És minden levelében volt néhány olyan sor, amelytől átforrósodott a Margit szíve tája, és ezeknél a soroknál időzött legtovább, mikor újra meg újra elővette a levelet. És ezekre gondolt vissza leggyakrabban, hetek, hónapok múlva is. „Nagyon sokat gondolok Magára .. „Nagyon sokszor eszembe jut az az éjszaka, amikor a Sándor lagzijában annyit táncoltunk együtt...” „Nagyon kedves emlék az nekem, Margitka, amikor elbúcsúztunk az állomáson, nagyon sokszor azzal alszom el. ..” Nem volt ezekben a szívmelegítő sorokban semmivel sem több annál, ami a rövid ismeretség után az ő helyzetükhöz illett, de ez a kevés is olyan sok boldogságot adott, hogy vágyaiból sem telt volna többre. Török Sanyi igazán rendes levélíró volt. Minden áldott vasárnap megírta a levelet, és bedobta még aznap a ládába, vagy ha nem kapott kimenőt, rábízta valamelyik cimborára. Egyik falubeli katona sem írt olyan rendszeresen, mint Török Sanyi — ezt a postás Lidi súgta meg. A Bertók fiútól sem jött olyan rendszeresen a levél, pedig ők már férj-feleség voltak. Margit egy idő után úgy érezte: ő nem bírná elviselni, hogy csak két-három hetenként kapjon levelet, bár a front, az más, onnan hónapokig elakad a levél néha, azután meg jön egyszerre öthat.De az rettenetes lehet, ha valaki csak várja, csak várja, és nem jön a levél. Már az is nagyon rossz érzés volt, ha kedden nem hozta a postás Lidi. Akkor már nem tudott másra gondolni, csak arra az egyre, nem jött-e valami közbe (valaki, inkább, egy szagos városi lány a vasárnapi kimenőn, katonánál könnyen megy az ilyesmi). Akkor már nem lelte a helyét egész nap, egész este, de még éjjel is csak forgolódott álmatlanul. Ilyen rossz éjszakákon szinte hihetetlen volt az egész, hogy ez a fiú éppen őt szereti, senki mást, csakis őt. Az meg különösképp hihetetlen volt, hogy a távolban is kitartson mellette. Miért éppen mellette tartson ki, amikor annyi mama a lány és a magára maradt fiatalasszony, s az mind katonára éhes? Amióta a hozzájuk való férfinép pusztul a fronton, csordában járják a korzót, kelletik, mutogatják magukat, kivágva a blúzuk mélyén, átlátni a szoknyán a lábuk közt. Viháncolnak, kikezdenek a katonával. Persze, ezek mindenre kaphatók. Mi kell a katonának? Leginkább épp az, amire ezek kaphatók. De szerdán megjött a levél. Azt az érzést semmihez sem lehet hasonlítani. Ahogy elfogta a szívdobogás, már akkor, amikor megpillantotta a postás Lidit. Ahogy elbújt a levéllel, és olvasta, olvasta, nem tudni, hányszor — ötször? tízszer? — egymásután. Egyáltalán: hogy bírják ki azok a lányok, akiknek esetleg hetekig kell várniuk a levélre? Ő nem bírná ki, nem létezik. FEKETE GYULA HiányZIK EGY FÉRFI a. 14E3