Új Tükör, 1978. október-december (15. évfolyam, 40-53. szám)
1978-10-22 / 43. szám
Az utóbbi években megfogyatkoztak a művészeti hetek balettprogramjai. Négy-öt évvel ezelőtt kulturális életünk ezen eseménysorozata táncéletünkbe is igazi „balettművészeti heteket” hozott, sok csemegével. Azóta a mérleg nyelve egyre inkább a zene és a színház javára billent, a tánc ezúttal is jobbára a néptánccal és egy tágabb értelemben vett ágazattal, a pantomimmal képviseltette magát. A mexikói hét rendezvényeihez is kapcsolódóan került sor Sonja Aimelio szólóestjére az Állami Népi Együttes Székiházában. A középkorú mexikói táncosnő táncfeldolgozásai részben a múlt századi romantikus karakterbalett, részben a XX. századi modern tánc, különösen a mozdulatművészet elamerikaisodott német ágára emlékeztettek. Mendelssohn Rondo Capriccioso- jának, vagy Vivaldi D-dúr koncertjének romantikusan spanyol feldolgozása a világhírű múlt századi balerina, Fanny Elssler stílusát idézte, az Ahuahilco-népdal visszafogott mexikói szertartásából viszont már-már az idős Martha Graham ünnepélyessége is átsugárzik. Hogy akkor miiért nem fogadtuk műsorát mégis fenntartások nélkül? Hite, megszállottsága, jó lábtechnikája, sőt a kasztanyettek pergő-pattogó hangjának kemény tisztasága sem tudta ellensúlyozni — rossz alkati adottságain túl — az átélés mesterkéltségét, a túlméretezett, gyakran édeskés színészi játékot. Az eredeti mexikói néptáncokkal és népszokásokkal a Miguel Velez Aroeo néptánckutató vezette, három éve működő Ballet Folclorico de Veracruz műsorát látva ismerkedhettünk meg. Az első részben inkább az ősi indián és spanyol eredetre valló tánccsokrot mutattak be, a második részben három falusi ünnep elevenedik meg. Számunkra legértékesebb és szakmailag is legtöbb érdekes információt hordozó a Lakodalmas (afféle mexikói „ecseri lakodalmas”). A jobbnál jobb csoport- és páros táncok itt ugyanúgy „kötelezően” vannak jelen, mint nálunk, de a rokonság nemcsak a „ikomatálat” hozza, hanem kardot, seprőt és egy óriási „tulipános ládát” is, mexikói módra; a nők nem üveggel járják, hanem pohárral a fejükön. A veracruzi egyetem diákjaiból álló, számunkra mostanáig ismeretlen, amatőr együttes, természetességgel, méltósággal és tartózkodó kedvességével meghódította a közönséget. A pantomim világában évtizedek óta elismert, világshírű Fiialka-együttes műsora viszont — pedig érthető várakozás előzte meg — csalódást okozott. Ladislav Fialka a cseh származású Jan Kaspar Debureau, a francia pantomim múlt századi atyjának és megteremtőjének emlékére készített műsorát hozta most Budapestre. Debureau keltette életre Pulcinella figurájának párizsias változatát, a lisztes képű, holdkóros-szentimentális lelkű bohócot, Pierrot-t, és húsz éven át alakította Párizsban a Funambules Színházban. Fialka legújabb műsora, a Funambules 77 a mélységesen tisztelt és nagyra tartott példakép tiszteletére, az ő korának négy jellegzetes némajátékát állította színpadra. (A Pierrot Afrikában című Debureau egyik különösen híres darabja volt.) Hiába azonban a frissítő szándékú feldolgozás, hiába a történetecsikéket összefogó és jól átkötő közjátéksorozat, hiába az időt korunkból visszapergető, s a nagy mestertől mintegy örökre búcsúzó, filozofikus tartalmú keretjáték, ha éppen a négy kiválasztott darab a ,,Fialka-iskolából”, annak klasszikus mozgástechnikájából nem mutat eleget. Amit ehelyett látunk, nem igazi tánc, nem is igazi cirkusz, inkább mindkettő, pantomimikus mozgásokkal, legfeljebb részletekkel keverve. Úgy látszik, korunk Pierrot-jának nincs már szüksége hajdani társaira, a „krajcáros színház” témái és figurái, bizony, megkoptak mára. A fehér arcú bohóc csak századunk magányruhájába bújtatva, vagy legfeljebb mai társak közötti „társas magányban” lehet Debureau mai képviselője. A művészeti hetek egyetlen tánceseményét övezheti fenntartás nélküli elismerés: ez a Mojszejev Együttes Erkel Színházbeli fellépése. Igor Mojszejev és száznál több tagú együttese gyakori vendége hazánknak, valamennyi vendégjátékát elsöprő siker követte. Mojszejevék most is elkápráztatóan jóik, jók a fantasztikus technikai bravúrokért, a félelmetes akrobatikus ugrásokért, a kitörő jókedvért, lendületért, felkészültségért, és még folytathatnám tovább. Az Út a tánchoz című, most látott műsorukban azonban megjelent egy új vonás, ennélfogva minden nézőnek és minden szakembernek egyet kell értenie a párizsi kritikus szavaival: „Mojszejevék megújultak!” Mégpedig nem egyszerűen attól, hogy nagyon fiatalok a táncosaik. A jól ismert, jellegzetes, guruló, pörgő, lábat váltogató „ugorva forgások” és „forogva ugrások" nélkül is remek, amit csinálnak. Gondoljunk csak a három férfi argentin táncára vagy az első részt záró gyönyörű aragóniai táncra. Mojszejev nagyszerű szerkesztő, ötletekben kifogyhatatlan, humorában finom és igényes (Üzbég tálastánc, Labritint polka). A műsorzáró Polovec táncok nagyszabású jelenetében, az együttes valamennyi előadói és technikai erényét sikerült összefoglalni. KAÁN ZSUZSA is BUDAPESTI MŰVE Az Ukrán táncból A Polovec táncok női kara Az Orosz táncgyakorlatokból BENKŐ IMRE (MTI) FELVÉTELEI 28 □