Új Tükör, 1979. október-december (16. évfolyam, 40-52. szám)
1979-12-30 / 52. szám
Nem csak a kupa a vízilabdázás: az FTC és a Vasas csapata egymás között döntötte el a Szuper Kupa sorsát. A bravúr értékét akkor érzékelhetjük igazán, ha elábrándozunk azon, milyen elképzelhetetlen történetesen ugyanez a labdarúgásban. A sport nagy öregei, bölcsei szerint nem ajánlatos egyetlen eredmény alapján mérlegre tenni valamelyik sportágat. Kivételt tehetünk azonban a vízilabdával, mert számtalan a kedvező előjelű előzmény. 1979-ben tündökölt a válogatott és csillogtak-villogtak a klubcsapatok is, csupán az Universiadén okozott csalódást a fiatalok együttese, Ljubljana. Tivoli-uszoda. Sokan nem értették, hogy miért éppen ez a létesítmény volt a helyszíne a Szuper Kupa döntőjének. A rendezés nem mindig hálás feladatát ugyanis a jugoszláv Tempo című lap vállalta. — Nem titkoljuk — mondta Darko Serenac —, azt reméltük, hogy valamelyik csapatunk beleszól majd, melyik vitrinbe kerül az értékes trófea. Másként alakult a végküzdelem, de ennek ellenére szívesen bonyolítottuk le a döntőt, amely a sportág népszerűségét csak növelte. Változékony szabályok Gólzápor hullott a ljubljanai Tivoli-uszodában. Hét gólt dobtak a zöld-fehérek, míg hatszor juttatták az ellenfél hálójába a labdát a piros-kékek. Igazi vízilabdaeredmény. Rengetegszer változtatták az elmúlt esztendőkben a sportág szabályait. Az ilyesmi egyébként kockázatos, mert a közönség nem tudja mindig követni a módosításokat. A futball egyik varázsa éppen az, hogy az elmúlt évtizedekben lényegében ugyanaz a szabálykönyv érvényes. A vízilabda annyira más, mint korábban, hogy ha ma a medencébe szállnának a hajdani aranycsapat játékosai, akik 1932-ben Los Angelesben olimpiát nyertek, mint például Bródy György, Halassy Olivér, Ivády Sándor, Keserű Alajos, Keserű Ferenc és társaik, aligha tetszene nekik a jelenlegi küzdőmodor és taktika. Jók a mostani szabályok. Dőreség lenne azt hinni, hogy ilyenek is maradnak. Újabb változtatások várhatók, de természetesen majd csak az olimpia után. A módosítások célja: gyorsabb legyen a játék és hulljanak a gólok, akárcsak a játék fénykorában. Egy hajdani válogatott játékos így emlékezik vissza: 7:1, 7:2, 8:1, 9:3, 10:2, 15:1..., ilyen eredményeket értünk el az ellenfelekkel szemben. Ha már itt tartunk, mi rejlett a hajdani gólzáporos magyar győzelmek mögött? Ugyanez a játékos erről is fellebbentette a fátylat: — Hosszú hónapokon át hivatásunk mellett csak a sportnak éltünk. Minden szabad percünk a vízipólóé volt. Délután csak az uszodában lehetett megtalálni bennünket, az esti, tíz óra utáni Budapest ismeretlen lett előttünk. Az emberek, barátaink fakírnak csúfoltak bennünket, de ez a fakír életmód érlelte a legédesebb gyümölcsöt. Két-három órát egyfolytában vízipólózni nekünk szórakozás volt. Madou és Komjádi A sportág régi szép idői elválaszthatatlanok Komjádi Béla nevétől. Szerepénél érdemes megállni. Jól hangzana, de a sporttörténet megszépítése lenne, ha a vízilabdázást úgy tekintenénk, mint eleve „magyar” sportágat. A piros-fehér-zöld színeket képviselő első aranycsapat kialakításának előzményei az 1924-es párizsi olimpiáig nyúlnak vissza. Itt vált híressé a francia Padou, aki először próbálkozott meg azzal, hogy az első sípszótól az utolsóig ide-oda úszkáljon a medencében, ha lehet, támadja az ellenfél kapuját, ha szükséges, akkor védekezzék. Padou újítása nyilván megmozgatta Komjádi képzelőerejét. Újfajta játékot talált ki: rengeteg mozgás, gyakori helycsere, szellem, ötlet és technikai trükkök jellemezték a magyarokat. Ilyen erények révén sikerült győzni az 1932-es olimpián. A döntő jellegű találkozón a németek 6:2-es vereséget szenvedtek. Egy esztendővel később Komjádi Béla eltávozott az élők sorából, azonban verésének eredményét a sportág magyar képviselői 1936-ban, ha nehezen is, de learathatták, a jelentős siker körülményeit az akkori idők rádióriportere így jegyezte fel: — Az olimpiai napok alatt megismertük a berlini nyár tréfáit. Megszoktuk, hogy naponta nemritkán kétszer is zápor zúdul reánk. Tócsákat kerülgettünk, mikor az úszóstadionba igyekszünk. A nézőtér megtelt ugyan, nemcsak papírkabátra, hanem esőköpenyre, ernyőre is kopog a szüntelen eső, de nincs mosoly, oda az olimpiai vidámság. A fúvószenekar hiába erőlködik. Túllármázza az eső dörömbölése, a medence víztükrét pedig millió tölcsérkére törik a ráhulló, goromba esőcseppek. A magyar—német vízilabdamérkőzés napja ez. A kezdés időpontja már régen elmúlt, a rendezőség az eső csendesedését várja, de hiába. A nézősereg egyre fogy, a várakozás harmadik órájában már félig sem telt a nézőtér. Aztán a rendezőség nem vár tovább. Vízbe szólítja a csapatokat, elkezdődik a mérkőzés, amelynek közvetítése még ma is rossz emlékem. Mert csak 2:2-t értünk el a németek ellen. A győzelem az olimpiai bajnokság sima megnyerését jelentette volna, így azonban ... A két csapat, mielőtt szembekerült volna egymással, minden ellenfelét legyőzte. A tizenhat résztvevő négy négyes csoportban küzdött a továbbjutásért. Csapatunk a selejtezőben Jugoszlávia, Málta és Anglia, az elődöntőben 1932. Los Angeles: Komjádi Béla sikeres együttese 1936. Berlin: a győztes magyar csapat