Új Tükör, 1980. április-június (17. évfolyam, 14-26. szám)
1980-06-29 / 26. szám
Albumokat nézegetünk. Az amerikai megrendelők adták Annának ajándékba. A színes fényképeken a jókedvűen mosolygó László Anna tervezőmérnök és „gyermeke”, a karcsú, piros csuklós busz. Hivatalos neve Ikarus 286, de az amerikaiak csak úgy becézték: Anna’s baby. Anna ma már cseppet sem jókedvű, betegállományban van és hosszas, gyötrelmes töprengés után úgy döntött, hogy otthagyja az Ikarust. ( 22 évig dolgoztam ott, az egyetemre is a vállalat küldött, ösztöndíjjal. El sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer elmegyek tőlük. De most nincs más választásom.) Pergessük vissza az eseményeket. 1974 végén az Egyesült Államokból városi közlekedésre alkalmas csuklósbusz iránt érdeklődtek az Ikarusban. Bálint György, a gyártmányfejlesztési főosztály akkori vezetője László Anna gépészmérnököt bízta meg a tervezéssel. (— Rettentő nehéz volt a feladat, ugyanis nem kaptam meg a szükséges műszaki dokumentációkat. Úgy kellett az ottani követelményeknek megfelelő járművet tervezni, hogy egyáltalán nem ismertem az amerikai közlekedés körülményeit. Ráadásul a busz alkatrészeinek a fele — például a motor, a sebességváltó, a futómű, a légkondicionáló berendezés — amerikai gyártmányú, tehát előzetesen ezeket sem ismertem. Az Ikarus 286-os teljesen más, mint az itthoni Ikarusok, csak külsőre hasonlít hozzájuk. Felépítésében és arányaiban is eltér tőlük: 18 méter hosszú, 2,6 SIKER,1980 méter széles, amerikai követelmények és szabványok szerint készült benne minden.) Tehát, ha döcögve is, de haladt a munka. Az importalkatrészeket 1975-től folyamatosan rendelték. És 1976 végén elkezdték gyártani a kísérleti autóbuszt. ( Mivel minden új és ismeretlen volt benne, a szerelőknek a legapróbb részletmunkákhoz is konkrét utasítást kellett adni. A gyártás kezdetétől a délelőttjeimet a kísérleti üzemben töltöttem. Délutánonként pedig, sokszor késő estig rajzoltam, hogy a következő napi munkát le tudjam adni. A részletrajzoknál sokat segített nekem Nagy Ferenc kollégám és néhány lelkes fiatal munkatársam. El nem tudom mondani, milyen keserves volt idegen nyelvű anyagokból dolgozni, nekem akkor még jóval gyengébben ment az angol, inkább csak passzív nyelvtudásom volt. Az adott erőt, hogy a kísérleti■ és egyedi gyártóüzem kollektívája olyan lelkesen dolgozott a buszon, nagyon hittek benne.) 1977 végén elkészült az Ikarus 286-os autóbusz. László Anna — Peresztegi László szerelővel felváltva — maga vezette Hamburgig, ott behajóztak, s Los Angelesben találkoztak vele újra. És megkezdődött az amerikai bemutató körút. Ami napi 15—20 óra kemény munkát jelentett. A bemutatók, próbajáratok egy részét László Anna végezte. Bebizonyította — mint a tévében is láthattuk —, hogy ez a szemre hosszú busz milyen mozgékony és fordulékony.— 1978. február 1-én volt az első bemutató Los Angelesben. Ezen ott volt az összes üzemeltetési vállalat képviselője, a televízió és egy sereg újságíró. Nagyon jó érzés volt, hogy a csatát megnyertük. Azt hiszem, úgy voltak vele az ottaniak, hogy ha egy olyan kis nő, mint én, ilyen könnyedén boldogul egy ekkora jószággal, akkor igazán könnyű lehet vezetni. Persze sok mindent kellett még a helyszínen is változtatni, hiszen én előzetesen nem ismertem a terepet. Nekem egyáltalán nem volt szempont, hogy kijutok-e Amerikába ezzel a busszal, de egy előzetes, rövid tanulmányút nagyon hasznos lett volna. Óriási feladat volt idegen nyelven, idegen emberekkel elfogadtatni, megszerettetni valami újat. Elhoztam magammal azt a füzetet is, amelybe az ottani buszvezetők írták le véleményüket a 286-osról. Mindanynyian dicsérték, többen azt is hozzátették: feltétlenül vegyünk belőle.) Ekkor még hátravolt a versenytárgyalás. Az ellenfél: a MAN cég. Győzött az Ikarus 286-os. Három amerikai város összesen 112 Ikarus 286-ost rendelt. 1979 márciusában hazahívták László Annát. Ugyanis el kellett kezdeni a szériadokumentáiót, és senki nem ismerte úgy a buszt, mint ő. Mielőtt munkához látott volna, először ki akarta pihenni magát — 1973 óta nem volt szabadságon —, de nem engedték el. Végül mégis sikerült, orvosi javaslattal. Aztán amikor visszament a gyárba, s nekilátott, hogy a kint szívós munkával összeszedett, pontos, és most már bőséges műszaki információk alapján kidolgozza a szériagyártás dokumentációját, furcsa dolgokat tapasztalt.— Munkámhoz — ismétlem, ezért hívtak haza! — nem kaptam megfelelő segítséget, nem adtak mellém elegendő embert, valahogy minden fontosabb volt ennél. Szükségem lett volna tervezőkre, szerkesztőkre, rajzolókra, hiszen a kísérleti buszokhoz csak a legszükségesebb dokumentáció készült el. Megfelelő apparátussal, folyamatos munkával akár el is készülhettünk volna addigra, amikorra én megbetegedtem.) László Anna 1979. december 3-án kórházba került. Több mint három hónapig volt betegállományban. Az alapos felfázást s az ebből adódó gyulladásos szövődményeket a busz szerelési munkáinál „szedte össze”. De feltehetően az idegállapotának sem tett túl jót, hogy a várt elismerés helyett csak halogatták-tologatták az — egyébként határidős — munkát. Az amerikaiak azt jósolták Annának, hogy ezzel a tervével és univerzális szakértelmével egész jövőjét megalapozta. Nem egészen így történt...— Mivel én beteg voltam, a főosztály másra bízta a busz szériadokumentációjának elkészítését. Becsületszavamra, semmilyen rossz érzés nem volt bennem emiatt, hiszen nem tehettek mást. Én úgy gondoltam, hogy akkor már teljes egészében és teljes felelősséggel a kollégám intézze ezt a munkát, én pedig belefogok egy másikba. Erre nem adták meg a lehetőséget, azt mondták, hogy csináljam én az amerikai üzlet egy részét, a portlandi megrendelést. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Mert ha én voltam a busz vezető tervezője, akkor talán érthető, hogy nem akartam hetedrangú feladattal foglalkozni ugyanebben a munkában. Ők valahogy úgy gondolták, hogy én dolgozgatok valamilyen részfeladaton, aztán, ha megakadnak, majd előhívnak, és megoldom a problémát. De ha én az egész szériásítást nem tudom kézben tartani, átlátni, a felelősséget sem vállalhatom; nem akarok bűnbak lenni. Rengeteget gondolkodtam, töprengtem, hogy talán én vagyok túl érzékeny. Soha nem állítottam, hogy ez a busz egyedül csak az én érdemem: sokan segítettek és biztattak. A gyártó üzemben például nem tudtam olyat kérni, amit készséggel meg ne csináltak volna. De azt hiszem, a sikerben nekem is részem van. Jólesett volna, ha elismerik, megbecsülik a munkámat, vagy legalább hagynak dolgozni. Nem így történt. Ezért nincs más választásom, mint hogy 22 év után elmenjek az Ikarusból. Még nem tudom, hová. De úgy vagyok vele, hogy mindent, csak buszt ne lássak többet.) TANCSIK MARIA Az Ikarus 286-os győzött... RÉVESZ TAMÁS FELVÉTELEI — A délelőttjeimet a kísérleti üzemben töltöttem — Csak buszt ne lássak többet