Új Tükör, 1980. április-június (17. évfolyam, 14-26. szám)

1980-06-29 / 26. szám

28­3 Múltkori írásomba két hiba (ke­resztnév és vezetéknév elírása) csúszott. A magyarázatok túl­ságosan hosszúak lennének, a mentségek aligha érdekelnék a közvéleményt. A felelősségben sokan osztozunk. Abban is, hogy legközelebb még többen és még jobban vigyázunk. (Medgyessy Ferencről és a Dobránszky Zsu­zsává keresztelt Moldován Stefá­niáról van szó; természetes, hogy ismerjük, láttuk már őket.) (A. B.) A gammasugarak hatása a százszorszépekre Az újvidéki magyar színtársulat május 24-én mutatta be Zindel színművét. A stúdió-előadáson a közönség is a színpadon helyez­kedik el az emelvényekből összeállított nézőtéren, mely körbefogja a játszóteret. A főszerepet, Bettyt, Ábrahám Irén játssza, nagy si­kerrel. A színésznő a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát végezte el, majd haza­tért és Újvidékre szerződött, ahol sok és jelentős fel­adatot kap mind a színházban, mind a helyi rádió és tv magyar adásaiban. A darabot a most diplomázó rendező, Nevena Nas­­tasic állította színpadra. Képünkön jelenet az előadásból. K. K. — Rigoletto OPERALEVÉL K­ötve hiszem, hogy Giu­seppe Verdi összes le­­­­velét olvastam volna, tán nem is a dolgom. Még azt sem hiszem, hogy azok végigolvasták volna, akiknek ez a feladatuk. Annyi azon­ban műkedvelő böngészőkedé­­semből is kiderül, hogy a legtöbb levél­ Rigoletto című operájával kapcsolatos. Izga­tott, fenyegető, könyörgő, ha­­ragvó, indulatos; áthágja a becsületsértés határait; bol­dog és türelmetlen. Megle­het, hogy egy lélekbúvár megállapíthatná : ez a szo­katlan magasfeszültség ma­gyarázza a mű indulati tölté­sét, harsányságát, s a korai Verdi-operák között irányí­tó, terelő, a művész ars poe­ticáját lármásan meghirdető feladatát. Sokan írtak­­már róla. E „modern” locsogások helyett tanulságosabb lesz a korabe­li Gazetta di Venezia recen­ziójának egy töredéke: „ .. . valósággal letepert ben­nünket az újdonság; a téma újszerűsége, vagy inkább kü­lönössége; a zenének, a stí­lusnak, az egyes számok megformálásának újszerűsé­ge... Bámulatos, csodálatos a hangszerelés, ez a zenekar beszél, sír, átönti a szenve­délyt a hallgatóba.” Legfeljebb annyit mernék a korabeli értő gondolatme­netéhez fűzni, immár a ké­sőbbi Verdi-operák ismereté­ben, amelyeket a recen­zista már természetszerűen nem igen ismerhetett: a mű egye­síti az összefoglalás és az új­rakezdés elemeit: megkezdő­dött Verdi harca Verdi el­len; kétfajta mondanivaló, kétfajta hangulat. Többet er­ről a szereplők elemzése ürü­gyén. Rigolettót Patricio Mendez alakította. Nehéz szerep? Könnyű sze­rep? Is-is, Granforte, Schlusnus, sőt a mi Svéd Sándorunk életük legkönnyebb és leghálásabb feladatának tartották. Titta Ruffo éppenséggel a legnehe­­zebbnek. További információim, saj­na, nincsenek. De gyanak­szom, hogy fenti népszavazás felsorolásával is csak a pa­pírt pocsékoltam: minden énekes hangképző szerveinek s alkata természetes mimiká­jának más felel meg. Rigo­letto: hanggyilkos produkció, de Verdi — sokadmagával — azt is tudta, hogy a bohóc lélektani megfejtése pofon­­egyszerű, s az excentrikus, hasadt, szélsőséges, atipikus figurák mindig jól hatnak. (Úgy látszik, a „házi Biblia” Shakespeare volt, jóban­­rosszban ő súgott.) Mindez jó volt, nem ön­magán felülemelkedő, s a lé­lek bányájában új nemesfém­re lelő, de következetes, pon­tos, a budapesti Rigoletto­­hagyományokhoz hű. Szép, nem túlméretezett, de színes, kivált a „majdnem a cappel­la” részletekben megrendítő. Hajlékony hangja főképpen az első képekben győzte (a figura nyitány alatti nyíltszí­ni exponálásáról nem tehet: igen régi „új” ötlet, kritikus már vagy tizenöt éve Prágá­ban látta, s ott is mint átvé­telt). A Si vendetta végén az asz nem kötelező, de ha már egyszer megfún­ák, szóljon. Legjobb emlékünk a zene­kartól és partnerektől alig vagy nem zavart pari siamo maradt, igen tiszta és dinami­kus a-vel ékítve. S a mozgás volt hatásos és újszerű, ki­vált az első képben. Sok örömmel szolgált Pász­thy Júlia Gildája. Hiteles Verdi-álom. Vonalvezetése okos és érzelmes, de sohasem érzelgős. A külvilágtól óvott, eleven Altchen-porcelán. Na­gyon lehet szeretni, tehát el­csábítása kétszeres haragot ébreszt. Hangja megint fejlő­dött, kivált a szűzi tisztaságú magasságok, trillák, játékok vidékén. Talán csak az ária valamiféle „formalista”, vagyis bravúrosabb megoldá­sa jönne jól, hogy a szépen festő, vonzó figurát­­megko­ronázza, s több súly oda­lent. Nem sportújságot írunk, tehát a helyezésekről, a „ver­senyzők” sorrendjéről nem beszélünk, ha nem muszáj. Ennyi ellentétes szempont nem vállalható. Nagy János, a herceg alakítója azonban ezen a késő délutánon való­ban herceg volt, s nem dra­maturgiai trükkökkel, hanem hangjával uralkodott. A ma­gas forték példátlanul gaz­dag birtokosa, a hangerővel gondja nincs, mintha állan­dóan egy kifogástalanul mű­ködő hangszóróba énekelne. (Ritka erény mifelénk.) Fi­gyelemre méltó, hogy szóla­mának legnehezebb, regdú­­sabb változatát énekelte, sok­sok okkal és oktalanul világ­hírű olasznál, fából faragott, művi úton előállított világ­sztárnál jobban. Ezútal a kö­zönség sem volt szűkmarkú. A művész megkapta jutalmát azoktól, akiknek éneke szólt, s szokatlanul gavallérosan vi­szonozta az ismétléssel. Hantos Balázs három-négy év alatt óriásit fejlődött: most már nem énekel, hanem él. Basszusa is a kívánatos irányban fejlődik, a „profon­­do” tájaira. Egyedül a ro­konszenves, máskor a pro­dukció­kat szép epizódszí­­nekkel tarkító Takács Tama­ra nem illett ebbe a társa­ságba, a vokálisok gondos elhelyezésére s a kotta pa­rancsaira ügyelt; emberi építkezésre, mondanivalója átütő tolmácsolására (kivált belépésekor) nem maradt ideje és türelme. Említeni kell azonban Monterone sze­repében Tóth Lászlót. Egyre türelmetlenebbül : ideje len­ne, ha a tehetségéhez­­méltó repertoárt birtokba venné. Itt is egy csöpp vízből fakasztott tengert. A karnagy Medveczky Ádám volt. Róla már sok jót összeírtak és mindig okkal: jelző­gyűjteményével versen­geni nem tudok. Talán egy gondolattal még­is, ami nemcsak neki szól. Medveczky újrateremtette a művet, ami ilyenformán előt­tünk született meg, és nyílt­tá tette a jellemek sorsát, az alaphelyzet megszületésétől a balsorsú végig. Érződött, hogy hisz a vadregényes rém­históriában, sőt meggyőzte a racionálisabb művészeket és a közönséget is. Tette ezt egy korántsem elegáns délutáni, ifjúsági előadáson. Nagy si­kert aratott, és megérdemel­te: a tapsokat azoktól kapta, akiket még érdemes meg­nyerni és embernek tekin­teni. ABODY BÉLA jobb változás az állan­dóan változó szegedi színházban: szeptem­bertől­­ egy évadra Ruszt József a művészeti ta­nácsadó. A funkció nem azo­nos a megfigyelőével, aki időnként megjelenik és taná­csokat osztogat, hanem szín­házaink mai — el kell is­merni, kissé körülményes — szóhasználata szerint nagyon is belső embert, tényleges vezetőt, irányítót, voltakép­pen főrendezőt jelent. — A szegedi színház köz­ismerten nehézségekkel küzd. Miért vállalta mégis ezt a se könnyűnek, se nagyon sike­resnek nem ígérkező felada­tot? — kérdezem a Várszín­ház főrendezői irodájában Ruszt Józsefet. — Elsősorban azért, mert szegedi tárgyalásaim közben úgy láttam, a színház gazdái olyan tervekben, elképzelé­sekben gondolkodnak, ame­lyek alkalmasak arra, hogy kivezessék a jelenlegi nehéz helyzetből. Erre lehet építeni. — És tényleg kivezetnek? — Ebben — bármennyire erős az elhatározásunk — egyelőre csak reménykedni lehet. Mindenesetre úgy ér­zem, sikerült egy olyan évadtervet összeállítani, amely első lépcsője lehet egy esetleges megújhodásnak.­­ Patricio Mendez és Pászthy Júlia HORVÁT ÉVA (MTI) FELVÉTELE

Next