Új Tükör, 1980. április-június (17. évfolyam, 14-26. szám)
1980-06-29 / 26. szám
283 Múltkori írásomba két hiba (keresztnév és vezetéknév elírása) csúszott. A magyarázatok túlságosan hosszúak lennének, a mentségek aligha érdekelnék a közvéleményt. A felelősségben sokan osztozunk. Abban is, hogy legközelebb még többen és még jobban vigyázunk. (Medgyessy Ferencről és a Dobránszky Zsuzsává keresztelt Moldován Stefániáról van szó; természetes, hogy ismerjük, láttuk már őket.) (A. B.) A gammasugarak hatása a százszorszépekre Az újvidéki magyar színtársulat május 24-én mutatta be Zindel színművét. A stúdió-előadáson a közönség is a színpadon helyezkedik el az emelvényekből összeállított nézőtéren, mely körbefogja a játszóteret. A főszerepet, Bettyt, Ábrahám Irén játssza, nagy sikerrel. A színésznő a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát végezte el, majd hazatért és Újvidékre szerződött, ahol sok és jelentős feladatot kap mind a színházban, mind a helyi rádió és tv magyar adásaiban. A darabot a most diplomázó rendező, Nevena Nastasic állította színpadra. Képünkön jelenet az előadásból. K. K. — Rigoletto OPERALEVÉL Kötve hiszem, hogy Giuseppe Verdi összes levelét olvastam volna, tán nem is a dolgom. Még azt sem hiszem, hogy azok végigolvasták volna, akiknek ez a feladatuk. Annyi azonban műkedvelő böngészőkedésemből is kiderül, hogy a legtöbb levél Rigoletto című operájával kapcsolatos. Izgatott, fenyegető, könyörgő, haragvó, indulatos; áthágja a becsületsértés határait; boldog és türelmetlen. Meglehet, hogy egy lélekbúvár megállapíthatná : ez a szokatlan magasfeszültség magyarázza a mű indulati töltését, harsányságát, s a korai Verdi-operák között irányító, terelő, a művész ars poeticáját lármásan meghirdető feladatát. Sokan írtakmár róla. E „modern” locsogások helyett tanulságosabb lesz a korabeli Gazetta di Venezia recenziójának egy töredéke: „ .. . valósággal letepert bennünket az újdonság; a téma újszerűsége, vagy inkább különössége; a zenének, a stílusnak, az egyes számok megformálásának újszerűsége... Bámulatos, csodálatos a hangszerelés, ez a zenekar beszél, sír, átönti a szenvedélyt a hallgatóba.” Legfeljebb annyit mernék a korabeli értő gondolatmenetéhez fűzni, immár a későbbi Verdi-operák ismeretében, amelyeket a recenzista már természetszerűen nem igen ismerhetett: a mű egyesíti az összefoglalás és az újrakezdés elemeit: megkezdődött Verdi harca Verdi ellen; kétfajta mondanivaló, kétfajta hangulat. Többet erről a szereplők elemzése ürügyén. Rigolettót Patricio Mendez alakította. Nehéz szerep? Könnyű szerep? Is-is, Granforte, Schlusnus, sőt a mi Svéd Sándorunk életük legkönnyebb és leghálásabb feladatának tartották. Titta Ruffo éppenséggel a legnehezebbnek. További információim, sajna, nincsenek. De gyanakszom, hogy fenti népszavazás felsorolásával is csak a papírt pocsékoltam: minden énekes hangképző szerveinek s alkata természetes mimikájának más felel meg. Rigoletto: hanggyilkos produkció, de Verdi — sokadmagával — azt is tudta, hogy a bohóc lélektani megfejtése pofonegyszerű, s az excentrikus, hasadt, szélsőséges, atipikus figurák mindig jól hatnak. (Úgy látszik, a „házi Biblia” Shakespeare volt, jóbanrosszban ő súgott.) Mindez jó volt, nem önmagán felülemelkedő, s a lélek bányájában új nemesfémre lelő, de következetes, pontos, a budapesti Rigolettohagyományokhoz hű. Szép, nem túlméretezett, de színes, kivált a „majdnem a cappella” részletekben megrendítő. Hajlékony hangja főképpen az első képekben győzte (a figura nyitány alatti nyíltszíni exponálásáról nem tehet: igen régi „új” ötlet, kritikus már vagy tizenöt éve Prágában látta, s ott is mint átvételt). A Si vendetta végén az asz nem kötelező, de ha már egyszer megfúnák, szóljon. Legjobb emlékünk a zenekartól és partnerektől alig vagy nem zavart pari siamo maradt, igen tiszta és dinamikus a-vel ékítve. S a mozgás volt hatásos és újszerű, kivált az első képben. Sok örömmel szolgált Pászthy Júlia Gildája. Hiteles Verdi-álom. Vonalvezetése okos és érzelmes, de sohasem érzelgős. A külvilágtól óvott, eleven Altchen-porcelán. Nagyon lehet szeretni, tehát elcsábítása kétszeres haragot ébreszt. Hangja megint fejlődött, kivált a szűzi tisztaságú magasságok, trillák, játékok vidékén. Talán csak az ária valamiféle „formalista”, vagyis bravúrosabb megoldása jönne jól, hogy a szépen festő, vonzó figurátmegkoronázza, s több súly odalent. Nem sportújságot írunk, tehát a helyezésekről, a „versenyzők” sorrendjéről nem beszélünk, ha nem muszáj. Ennyi ellentétes szempont nem vállalható. Nagy János, a herceg alakítója azonban ezen a késő délutánon valóban herceg volt, s nem dramaturgiai trükkökkel, hanem hangjával uralkodott. A magas forték példátlanul gazdag birtokosa, a hangerővel gondja nincs, mintha állandóan egy kifogástalanul működő hangszóróba énekelne. (Ritka erény mifelénk.) Figyelemre méltó, hogy szólamának legnehezebb, regdúsabb változatát énekelte, soksok okkal és oktalanul világhírű olasznál, fából faragott, művi úton előállított világsztárnál jobban. Ezútal a közönség sem volt szűkmarkú. A művész megkapta jutalmát azoktól, akiknek éneke szólt, s szokatlanul gavallérosan viszonozta az ismétléssel. Hantos Balázs három-négy év alatt óriásit fejlődött: most már nem énekel, hanem él. Basszusa is a kívánatos irányban fejlődik, a „profondo” tájaira. Egyedül a rokonszenves, máskor a produkciókat szép epizódszínekkel tarkító Takács Tamara nem illett ebbe a társaságba, a vokálisok gondos elhelyezésére s a kotta parancsaira ügyelt; emberi építkezésre, mondanivalója átütő tolmácsolására (kivált belépésekor) nem maradt ideje és türelme. Említeni kell azonban Monterone szerepében Tóth Lászlót. Egyre türelmetlenebbül : ideje lenne, ha a tehetségéhezméltó repertoárt birtokba venné. Itt is egy csöpp vízből fakasztott tengert. A karnagy Medveczky Ádám volt. Róla már sok jót összeírtak és mindig okkal: jelzőgyűjteményével versengeni nem tudok. Talán egy gondolattal mégis, ami nemcsak neki szól. Medveczky újrateremtette a művet, ami ilyenformán előttünk született meg, és nyílttá tette a jellemek sorsát, az alaphelyzet megszületésétől a balsorsú végig. Érződött, hogy hisz a vadregényes rémhistóriában, sőt meggyőzte a racionálisabb művészeket és a közönséget is. Tette ezt egy korántsem elegáns délutáni, ifjúsági előadáson. Nagy sikert aratott, és megérdemelte: a tapsokat azoktól kapta, akiket még érdemes megnyerni és embernek tekinteni. ABODY BÉLA jobb változás az állandóan változó szegedi színházban: szeptembertől egy évadra Ruszt József a művészeti tanácsadó. A funkció nem azonos a megfigyelőével, aki időnként megjelenik és tanácsokat osztogat, hanem színházaink mai — el kell ismerni, kissé körülményes — szóhasználata szerint nagyon is belső embert, tényleges vezetőt, irányítót, voltaképpen főrendezőt jelent. — A szegedi színház közismerten nehézségekkel küzd. Miért vállalta mégis ezt a se könnyűnek, se nagyon sikeresnek nem ígérkező feladatot? — kérdezem a Várszínház főrendezői irodájában Ruszt Józsefet. — Elsősorban azért, mert szegedi tárgyalásaim közben úgy láttam, a színház gazdái olyan tervekben, elképzelésekben gondolkodnak, amelyek alkalmasak arra, hogy kivezessék a jelenlegi nehéz helyzetből. Erre lehet építeni. — És tényleg kivezetnek? — Ebben — bármennyire erős az elhatározásunk — egyelőre csak reménykedni lehet. Mindenesetre úgy érzem, sikerült egy olyan évadtervet összeállítani, amely első lépcsője lehet egy esetleges megújhodásnak. Patricio Mendez és Pászthy Júlia HORVÁT ÉVA (MTI) FELVÉTELE