Új Tükör, 1981. április-június (18. évfolyam, 14-26. szám)

1981-04-26 / 17. szám

TARTALOM A címlapon: Havannai karneválon Székely Tamás felvétele (összeállításunk a 36-37. oldalon) A hátlapon:­Illyés Kinga Farkas Tamás felvétele (Cikkünk a 28. oldalon) Heti ajánlat Kaján: Spray 2-4 Székely András: A türelmetlenség inkább csak tövist terem. R. Székely Julianna: (Köröspataki Kiss Sándor) Rolf Hochhut a Tháliában (Barabás Tamás) Csehov Platonovja a Pesti Színházban (Mészáros Tamás) 28-29 Nem mindegy, miért üresek (Balog János) Zenei ízlés, türelem, arány (Deme Tamás) A költészet napján (Melczer Tibor) Angol Bovaryné (Tamás István) 30-31 Rádió- és tévéműsor 32-33 God dag, Kocsis (Molnár Károly) 34-35 Bienvenido a Cuba (Csenterics Ágnes) 36-37 A gyalogos ereje (Flórián Tibor) Rejtvény 38 Fecske Csaba, Galambosi László, Keresztury Dezső, Szabó Csaba, Gyárfás Endre versei 39 Világ-Tükör A nő nemcsak modell (Székely András) Capote: Zseni vagyok (Barabás Tamás) 40-42 Levelezés E héten válaszol: Fekete Sándor 45 A göcseji császár unokái 6-8 H. C. Artmann: Megnyúlnak az árnyak­ Szakonyi Károly: Talán egy délután Gyurkovics Tibor: Tassy Klára Száz év magány című gobelinjére Fenyvesi Félix Lajos, Bényei József, Dávid Lajos versei 10-11 Vásársirató (Nógrádi Gábor) 12-13 Katherine Mansfield: Egy csésze tea A novellát Palotai Boris mutatja be 14-15 Iszlai Zoltán: Bizánci ügyletek 16-17 ,,A kék madár és hasonló blődlik" (Sombor Judit) 18-19 Félelem (Nógrádi Gábor) 20-21 Egy „bicskás” Csíkból (Sárosi Bálint) 22 A másfelé bámuló isten (Gáli István) Fekete Gyula: Tengercsepp 23 Bálint Endre: Ibizától Szentendréig (Mazányi Judit) 24-25 Nagyszentmiklós, 1981 (Balogh P. László képriportja) 26 Szélvészkisasszony (Koltai Tamás) 27 Beszélgetés Tímár Sándorral (Fuchs Lívia) „Az kútba belehajtottam” Hazai Tükör 43 Szállj ki és gyalogolj! (Pálffy Judit) Orvosi üzenetek 44 A­mikor az amerikai űrhajó­sok leszálltak a Holdra, és őket nézendő, kora hajnalban a tévé előtt kuporogtunk, kimá­szott az ágyból leányom, akko­riban nagycsopis bölcsődei pol­gár, szemügyre vette a képer­nyőt, majd megkérdezte: „Hol mászkál a bácsi?” „A Holdon” — feleltük. „Aha” — mondta Judit, akinek, beleszületvén a modern technikába, a világ leg­­természtesebb dolga volt, hogy a Holdon bácsi mászkál, és visszatért ágyacskájába. Körülbelül ennyi idős lehet­tem, amikor 1944 őszén egy né­met alakulat rossz néven vette, hogy egyesek fegyvert rejteget­tek a házunkban — kissé idege­sek voltak már akkoriban —, és kivégzés céljából emiatt fel­sorakoztatták a ház lakóit né­hány géppuska előtt. Ott álltunk felemelt kézzel. Anyám egyik kezével engem fogott, csak a másikat kellett felemelnie, én viszont mindkettőt felemeltem, ahogy illik. Mert nekem akkor az volt a természetes, hogy az ember felemelt kézzel áll egy fegyver előtt. (A tettes jelent­kezett, a kollektív kivégzés el­maradt ...) Amint később természetes lett, hogy két szem citrom ko­moly ajándéknak számít. Vagy hogy fel kéne jelentenünk taní­tónőnket, lévén szegényke reak­ciós. (Talán tényleg jobban is érezte magát egy rendszerrel korábban . . .) És még sok min­dent egészen természetes do­lognak tartottunk, az ipari ta­nulók riasztó fekete egyenruhá­jától a sorban állások szertartá­sáig. Talán az ilyen emlékek tesznek türelmesebbé sok min­dennel szemben, ami nem tet­szik. A mai húsz és harminc közöt­ti nemzedék számára — amely­nek szintén megvan a maga ba­ja — ebből semmi sem termé­szetes. Azt viszont természetes­nek tartják, hogy már rég nem lehet valakit csak úgy „elvitet­ni”, s hogy sok szempontból olyannak tűnik ez az ország, mint valami „pluralista” de­mokrácia. Bár nem az, és nem is ígérte senki, hogy az lesz a szónak nyugati lapokban hasz­nált értelme szerint. Csak éppen rendszere elég erősnek érzi ma­gát ahhoz, hogy tág határok közt engedélyezze vélemények kifejtését — mellesleg, a plura­lista demokráciákban is csak addig visel kesztyűs kezet a ha­talom, amíg valaki nem kezd valamit csinálni is. Sokat jár a fejemben egy nemrég olvasott, kitűnő peda­gógiai tanulmány. Az új ember kovácsa óta nem találkoztam hasonlóan friss nézőpontú, iro­­nikus-vitázó neveléstudományi írásművel. Sokkal teljesen iga­zat kell adnom neki, és mégis, úgy érzem, ennek a hasznos írásnak tanulságos hibái is van­nak. Hogy melyik adat kétes. Vagy mit nem vett a szerző fi­gyelembe, azon nálam tudósab­­baknak kellene vitatkozni. Azt például gyanítom, hogy az ok­tatás kiszélesedésével az isme­retek kevésbé mélyek lesznek, s ez világjelenség. Holland isko­laigazgatótól hallottam: amikor egy jól fizetett állásra több száz diplomás jelentkezett, a váloga­tást oly módon egyszerűsítették, hogy csak azokkal tárgyaltak, akiknek hibátlan volt a helyes­írásuk. Pedig ott igazán magas színvonalú és modern az oktatás. A kitűnő stílusú cikket stílu­sának harapóssága teszi szá­momra célt tévesztetté. Ez ugyanis nem egyszerűen a fű­­részporízű tanáros unalom anti­­tézise, s ha igen, akkor olyan antitézis, amely a szintézist in­kább nehezíti. A tanulmányból végső soron az tűnik ki, hogy a magyar közoktatás ügyét 1945 óta vagy hülyék, vagy gazembe­rek intézték. „Ehhez persze — jó szokás szerint — megint csak egy feltétel volt meg — a hatá­rozat” — írja a szerző egy in­tézkedésről­. Könnyen lehet, hogy az intézkedés valóban nem volt előkészítve — de miért persze? Azt hiszem, érthető, hogy fontos ez a latin jövevény­­szócska. Apám egyike volt azoknak, akik 1948-ban államo­sították az iskolákat, és néhá­nyat ismerhettem személyesen az államosítók közül. Tudom, hogy jócskán voltak szakmai hiányaik, emberi gyengéik, de hogy hibás intézkedésekkel is használni akartak, s nem cini­kus karrieristaként vagy „őrült költőként” hozták őket, az bizo­nyos. Még talán azokat is vala­mi hitféle vezérelte, akik 1951- ben apámat kidobták állásából (galád módon együtt kávézott egy „pedológus”-sal, vagyis az ördöggel cimboráit.) Ha min­dent, ami eddig történt, csak kritizálunk, fölöttébb megnehe­zíti azt a párbeszédet, amelyből a helyes szintézis kialakulhat­na ... S így, sajnos, elsikkadhat a tanulmány megannyi rendkí­vül értékes része is, amely igen kézzelfoghatóan dokumentálja, mekkora öncsalás a tévedéseket és kijavítási kísérletüket „re­mek ötletet követő még reme­­kebb ötletté” kozmetikázni. A­z a gyanúm, a szerző alap­vetően ott téved, amikor azt hiszi: az ideális nevelés célja „a mindenkori hatalommal szembeni alkotó intolerancia”. Igaz, hogy a hatalom gyakran próbára teszi az ember türel­mét — de mégis: a mindenkori hatalom? És mi az az „alkotó intoleran­cia”? Bírálat? Az intolerancia türelmetlenséget, el nem foga­dást jelent. Vagy épp harcol va­lamely nézet ellen (Griffith amerikai rendező Türelmetlen­ség című filmje, az Intolerance a keresztények, a hugenották, a tőkések elleni harcról szól!). A bírálat viszont egy rendszer megmaradásának és működésé­nek szerves része; az, ami a ki­bernetikában a „visszacsatolás”. Épp ezért, aki a problémajelző bírálatot elfojtja, annak lehet bármilyen dicséretes a szándé­ka — párthűség, nemzeti büsz­keség, tapintat —, ténylegesen a rendszer ellensége. Ha viszont bírálatommal erősítek egy rend­szert, akkor merő hiúság önma­gam előtt azzal kérkedni, hogy szemben állok vele. Az ilyen szembenállás legfeljebb arra jó, hogy általa megszerezhetjük a mártíromság glóriáját. Erre a fejdíszre a válogatott baráti körtől kiváló külföldi írókig so­kan felfigyelnek. De hogy ezt a glóriát viszonylag olcsón adják, az elsősorban annak a rend­szernek az érdeme, amellyel manapság sokak szemében ele­gáns dolog szembeszállni. Nem is életveszélyes, mert az állam tűrni látszik a csípéseket, amit csak üdvözölni tudok, hisz a múlt tapasztalatai szerint biva­lyoknál is sokkal célravezetőbb eszköz bögölycsípés ellen a vas­tag bőr, mint az összevissza va­ló csapkodás. Csöppet sem bá­nom, hogy olcsón adják a gló­riát, viszont úgy vélem, érdem­telenül. M­ert a szándékok és a tény­leges következmények itt is eltérhetnek egymástól­. Ugye, immár lassan negyedszázados nálunk a „kétfrontos harc” fo­galma. Kétfrontos harcot vív a jelek szerint a spanyol király körül tömörülő liberális-polgári réteg is. A hírekből úgy tűnik, az anarchisták bombái a fran­­cóista vonal híveit erősítik. Fel­teszek egy találós kérdést: ha egy tehetséges magyar értelmi­ségi, csup­a jó szándéktól vezé­reltetve, nem hajlandó kiböj­­tölni-kiverekedni egy írása meg­jelenését, hanem Nyugaton pub­likálja olyan sorozatban, amely „a szabad magyar gondolkodás fórumának” nevezi magát — nos, akkor ezzel a tettével va­jon melyik ellentábort erősíti a kétfrontos harcban ? Szabad gondolkozni! A „kötelező” intolerancia esz­ménye mögött alighanem az az elterjedt nézet rejlik, hogy a ha­talom mindenkit megront, s bir­tokosait jobb messziről elkerül­ni. Valóban: volt már eset a tör­ténelemben, hogy derék és okos emberek méltatlan rendszert tá­mogattak. De később megtalál­ták annak a módját is, hogyan forduljanak szembe azokkal, aki­ket nem kellett volna támogat­niuk. Viszont, ha a művész, az író, az értelmiségi — vagy bármely más, alkotni, dolgozni vágyó ember — netán olyan hatalom­mal találkozik, amelyet (akár morogva-bírálva, fenntartások­kal, akár türelmetlenkedve, de végső soron mégiscsak) érdemes támogatni, és ezt a hatalmat nem támogatja, akkor ezt a hibát — amely, ellentétben Talleyrand cinikus bölcsességével, több mint hiba: bűn —, nos, ezt a hi­bát soha nem lehet jóvátenni. SZÉKELY ANDRÁS A türelmetlenség csak tövist terem

Next