Új Tükör, 1982. október-december (19. évfolyam, 40-52. szám)
1982-10-24 / 43. szám
Tegnap Oszkárral, a mandrillal társalogtam. Augusztusban érkezett feleségével, gyermekével, azóta a majomház lakója. Pompás példány, ifjú hím. Némiképp zsörtölődős kedvű új asszonyt is kapott a régi mellé, semmi nem hiányzik tehát a boldogsághoz. Kifutójában melegfényű, sárgásbarna ragyogásé az új csempe. A ház patinás, tornyoscsúcsos, szűk, múlt századi építmény — a majmok éjszaka bizonyára tágasabb terekről álmodoznak. Sok a rács, a falak kopottak, de szép és új a csempe. Ragyog. Szemre gyönyörű. Oszkár elégedett, a közönség őt nézi, ő a közönséget. Mindketten a gyönyörű csempét. Oszkár természetesen csak annyit lát ketrecéből, amennyit a közönség. Magam kíváncsi ember lévén, a majomházban sétálgatva jobban körülnéztem. Talán arra gondoltam, mindent egy majom sem tudhat; az ember szabadon sétálgathat, többet lát, hátha érdemes körülnézni. Lehajoltam. Pontosabban: átléptem egy láncot, rajta tábla. Tilos a bemenet! — és lehajoltam. Nem nagyon hajoltam le, csak úgy derékmagasságig, és benéztem a majomketrecek alá. Véletlenül volt nálam fényképezőgép. Mi van a vadonatúj csempe alatt? Trágyadomb. Szó szerint. Valamikor átkozottul rosszul tervezték meg ezt a házat, tetszetős formákat álmodott a mérnök, de feltehetően soha nem látott igazi majomházat. Mert a ketrecek alatt alig egy méter magas, takaríthatatlan üreg maradt, ott találhatók a lefolyócsatornák. Természetesen amíg lefolynak, nincs nagy baj. De ha megreped, eltörik a csatorna, akkor minden szenny, amit a szépen és újonnan kicsempézett gyönyörű ketrecekből a tisztító vízsugár a csatornába mos, az fél méterrel alább kifolyik és szétterül a ketrecek alatt. Szegény Oszkár, ha elmagyaráznám neki, vajon megértené-e, hogy itt csak az fénylik, ami látszik, s házacskája lábai trágyalében állnak? És ha tudná, boldogabb lenne? Igaz, okos majom, talán megmagyarázná az illetékeseknek: előbb a csatornákat kellett volna megjavítani, aztán jöhet az új csempe! De hát Oszkár nemrég érkezett a Fővárosi Állat- és Növénykertbe, még tanulmányoznia kell a helyi körülményeket, ami látszik — fontos, ami nem látszik — nincs. Nem biztos, hogy egy okos majom ezt megérti. Ballagok egy cingár, ápoló formájú fiú után, most már kíváncsi vagyok, mit rejtenek a díszletek. Takaros kis épület a kert végében, falán tábla. Közművelődési Osztály. Az épület másik oldalán apró kapu. Kezében etetőedénnyel eltűnik mögötte az ápoló. Megint a tábla: Tilos a bemenet! Bemegyek. Parányi kamra, ketrecek. «Jó ha egy méter szélesek, mellettük rácsos dobozban három ifjú cerkóf ugrál. Bűz, piszok, levegőtlenség. Fényképeznek. Az ápoló kitessékel. Ide belépni tilos. Kérdezem: veszélyes? Nem. Titok? Valószínűbb. Ez a karantén: itt tartják egészségügyi megfigyelés alatt az újonnan jött állatokat. De hát itt csak megbetegedni lehet — fakadok ki. Igaz, biccent a fiú, takarítani rendesen nem lehet, levegő nincs, ha ezt állat túléli, már nem lehet baj. De hát ekkora ketrecben? — okvetetlenkedem. Kérem, volt ebben a lyukban már gepárd is, az is túlélte. Megint fényképeznék, most már határozottan kitessékelnek. Lehet, hogy az Állatkertben nem szeretik az állatokat? Ballagok. Egy nilgau antilop kétségbeesetten feszegeti a rácsot, egy kis zöldet harapna. Nem tudom sikerül-e, a nyaka most sértetlen marad. Majd legközelebb! S ha véresre horzsolja, megsérti nyakát a nilgau? Az állatorvos — gondolom — behinti sebhintőporral. Csak azt nem értem, miért nem foltozzák meg hetek óta a kerítést? Öt perc munka, parányi figyelem. Ballagok. Fényképezném az ormányos medvét. Nem tudom, tükröz az üveg, jószerivel a korlát előtt állva, nem is látni az ormótlan üveglap mögött az állatokat. Sebaj, már gyakorlatom van a szabályszegésben, átlépek a korláton s oldalról próbálom megpillantani az ormányosokat. Ez végképp lehetetlen. Sok darabból összetákolt drótvacak fedi a ketrec oldalát. Szemben a tetszetős üveglap, oldalt — amit nem nagyon lát a közönség — összetákolt akármi. Rosszkedvűen ballagok a kijárat felé. Miközben búcsút intek Oszkárnak s szemem pillanatra elmereng a barnafényű csempén, azon töprengek, vajon hogyan s miként lehetséges, hogy itt senki nem gondol arra: előbb kell a szennyvizet elvezetni a majomház alól, aztán kigyönyörűzni a ketreceket; előbb kell állatszabású karantént építeni, aztán állatokat vásárolni; friss zöldről kell gondoskodni, hogy ne törjék össze magukat az állatok, s ha csupán arról van szó, jóllakott, de kíváncsi a nilgau, akkor időben kell befoltozni a dróthálón a lyukat, nehogy baja essék az antilopnak. Azon gondolkodom: itt mintha kiállítási tárgyak lennének az állatok; mintha a díszlet fontosabb lenne, mint az eleven és érzékeny állat. Vadonatúj, mutatós csempe. alul folyik a trágyalé. Lehet, hogy az Állatkertben nem szeretik az állatokat? Ballagok. Új látvány: megdermedek. Szép rendben egymás mellett parányi tenyészketrecek sorakoznak, bennük vörös róka, ezüstróka, görény, vadmacska, szkunk. A táblán is olvasom: tenyészketrec. Alig akarok hinni a szememnek: tenyészketrec állatkertben? Eltévedtem? A tenyészketrec nyulak, baromfiak tartására használatos, hogy gyorsan hízzanak, szaporodjanak. Ezüstrókát is tartanak benne tenyésztelepeken, hogy a szűk helyen gyorsabban fejlődjön s jobban eladhatóvá szépüljön a prémje. Haszonállatok tartásánál, mezőgazdasági és kísérleti telepeken, állattenyésztésben használatos a tenyészketrec, nem állatkertben ! Állattenyésztési szakembernek juthat ilyen eszébe, nem zoológusnak, állatkerti szakembernek! S ha már valamely hozzá nem értő kishatalmas kitalálta s idehozatta ezeket a ketreceket, hogyhogy az Állatkert vezetői — nyilván zoológusok, állatkerti szakemberek — nem intézkedtek eltávolításukról azonnal? És az ápolók? Ha szeretik az állatokat — ha ápoló, szeretnie kell —, miért nem rohantak azonnal a főigazgatóhoz s tiltakoztak, jajongtak, panaszkodtak, hogy méltatlan és felháborító dolog állatokat állatkertben ilyen körülmények között tartani, bemutatni? Nem vagyok érzékeny lelkű állatbarát. Amikor hajdan nagyanyám térde közé fogta a libát s naponta megtömte, nem bámultam ugyan a liba fuldoklását, de azért a libamájat, libacombot jóízűen megettem. Tudomásul vettem, hogy libát, kacsát, nyulat azért tenyészt az ember, hogy legyen ennivalója. De tenyészketrecekbe meghatározott időre zárják az állatokat rendeltetésszerű céllal. Ám a Fővárosi Állat- és Növénykertben kiállítási tárgyként ezekben a drótlyukakban mutogatják őket. Eleinte abban bíztam, csak jár arra az állatkerti szakemberek, vezetők közül valaki s a főigazgató még azt is kipenderíti a kertből, aki e szakszerűtlen, állatkínzó eszközök idehozatalát kitalálta. Úgy látszik, nem járnak arra: már hosszú ideje ott díszelegnek az állatkínzókamrák a rágcsálóház mellett. A szomszédos, tenyérnyi mókusketrecben hol nutriákat tartanak víz nélkül, hol sünöket árnyék, föld és búvóhely nélkül. A sivár gepárdkifutóban parányi fedett hely sincs. A páviánok medencéjében poshadt lötty, a csapból — takarékosság? — nem folyik víz. Az Afrika-ház kifutójában betongyűrűk (hátha eltörik karcsú lábukat a zebrák?), közöttük szépen nő a fű: az állatok egész nyáron deszkapalánkkal elkerített szűk helyen zsúfolódtak. Már semmin nem csodálkozom. Lehet, hogy az Állatkertben nem szeretik az állatokat? Csak bemutatják? Felháborodom, úgy érzem tennem kell valamit: levelet írok az Állatvédő Egyesület elnökének s felhívom figyelmét a tenyészketrecekre, hogy az Állatkertben állatkínzással is foglalkoznak. Érdeklődöm, kinek címezzem a levelet. Mondják: az Állatvédő Egyesület elnöke és a Fővárosi Állat- és Növénykert főigazgatója ugyanaz a személy. Aki egyébként a mezőgazdasági tudományok doktora és kiváló nyúltenyésztési szakember. Most aztán törhetik a fejüket a szkunkok, rókák, vadmacskák, görények: kihez menjenek panaszra! Tenyészketreceik körül mindennap szépen fölgereblyézik a homokot. Hogy kellemes és esztétikus körülményeket biztosítsanak a Fővárosi Állat- és Növénykertben az állatkínzás szakszerű bemutatásához?" Az állatok nem tudnak panaszkodni. És nincs kinek. SZIGETHY GÁBOR az Állatkertben Mandril a rács mögött A SZERZŐ FELVÉTELEI Vágyakozás Ezüstróka — tenyészketrecben „Csendélet” a csimpánzketrec alatt □ 21