Új Tükör, 1982. október-december (19. évfolyam, 40-52. szám)

1982-10-24 / 43. szám

T­egnap Oszkárral, a mandrillal társalogtam. Augusztusban érkezett feleségével, gyermekével, az­óta a majomház lakója. Pompás példány, ifjú hím. Némiképp zsörtölődős kedvű új asszonyt is kapott a régi mellé, semmi nem hiányzik tehát a boldogsághoz. Kifu­tójában melegfényű, sárgás­barna ragyogásé az új csem­pe. A ház patinás, tornyos­­csúcsos, szűk, múlt századi építmény — a majmok éjsza­ka bizonyára tágasabb terek­ről álmodoznak. Sok a rács, a falak kopottak, de szép és új a csempe. Ragyog. Szemre gyönyörű. Oszkár elégedett, a közönség őt nézi, ő a kö­zönséget. Mindketten a gyö­nyörű csempét. Oszkár természetesen csak annyit lát ketrecéből, amen­­­nyit a közönség. Magam kí­váncsi ember lévén, a ma­jomházban sétálgatva jobban körülnéztem. Talán arra gon­doltam, mindent egy majom sem tudhat; az ember szaba­don sétálgathat, többet lát, hátha érdemes körülnézni. Lehajoltam. Pontosabban: át­léptem egy láncot, rajta táb­la. Tilos a bemenet! — és lehajoltam. Nem nagyon ha­joltam le, csak úgy derék­­magasságig, és benéztem a majomketrecek alá. Véletlenül volt nálam fényképezőgép. Mi van a vadonatúj csem­pe alatt? Trágyadomb. Szó szerint. Valamikor átkozot­tul rosszul tervezték meg ezt a házat, tetszetős formákat álmodott a mérnök, de felte­hetően soha nem látott igazi majomházat. Mert a ketrecek alatt alig egy méter magas, takaríthatatlan üreg maradt, ott találhatók a lefolyócsa­tornák. Természetesen amíg lefolynak, nincs nagy baj. De ha megreped, eltörik a csa­torna, akkor minden szenny, amit a szépen és újonnan ki­­csempézett gyönyörű ketre­cekből a tisztító vízsugár a csatornába mos, az fél méter­rel alább kifolyik és szétte­rül a ketrecek alatt. Szegény Oszkár, ha elma­gyaráznám neki, vajon meg­értené-e, hogy itt csak az fénylik, ami látszik, s házacs­kája lábai trágyalében áll­nak? És ha tudná, boldogabb lenne? Igaz, okos majom, talán megmagyarázná az illetéke­seknek: előbb a csatornákat kellett volna megjavítani, az­tán jöhet az új csempe! De hát Oszkár nemrég ér­kezett a Fővárosi Állat- és Növénykertbe, még tanulmá­nyoznia kell a helyi körül­ményeket, ami látszik — fontos, ami nem látszik — nincs. Nem biztos, hogy egy okos majom ezt megérti. Ballagok egy cingár, ápoló formájú fiú után, most már kíváncsi vagyok, mit rejte­nek a díszletek. Takaros kis épület a kert végében, falán tábla. Köz­művel­ődési Osztály. Az épü­let másik oldalán apró kapu. Kezében etetőedénnyel eltű­nik mögötte az ápoló. Megint a tábla: Tilos a bemenet! Bemegyek. Parányi kamra, ketrecek. «Jó ha egy méter szélesek, mellettük rácsos dobozban három ifjú cerkóf ugrál. Bűz, piszok, levegőt­­lenség. Fényképeznek. Az ápoló kitessékel. Ide belépni tilos. Kérdezem: veszélyes? Nem. Titok? Valószínűbb. Ez a karantén: itt tartják egész­ségügyi megfigyelés alatt az újonnan jött állatokat. De hát itt csak megbetegedni le­het — fakadok ki. Igaz, bic­cent a fiú, takarítani rende­sen nem lehet, levegő nincs, ha ezt állat túléli, már nem lehet baj. De hát ekkora ket­recben? — okvetetlenkedem. Kérem, volt ebben a lyuk­ban már gepárd is, az is túl­élte. Megint fényképeznék, most már határozottan kites­sékelnek. Lehet, hogy az Állatkert­ben nem szeretik az állato­kat? Ballagok. Egy nilgau anti­lop kétségbeesetten feszegeti a rácsot, egy kis zöldet ha­rapna. Nem tudom sikerül-e, a nyaka most sértetlen ma­rad. Majd legközelebb! S ha véresre horzsolja, megsérti nyakát a nilgau? Az állatorvos — gondolom — behinti sebhintőporral. Csak azt nem értem, miért nem foltozzák meg hetek óta a kerítést? Öt perc munka, parányi figyelem. Ballagok. Fényképezném az ormányos medvét. Nem tudom, tükröz az üveg, jó­szerivel a korlát előtt állva, nem is látni az ormótlan üveglap mögött az állatokat. Sebaj, már gyakorlatom van a szabályszegésben, átlépek a korláton s oldalról próbá­lom megpillantani az ormá­nyosokat. Ez végképp lehetet­len. Sok darabból összetákolt drótvacak fedi a ketrec olda­lát. Szemben a tetszetős üveglap, oldalt — amit nem nagyon lát a közönség — összetákolt akármi. Rosszkedvűen ballagok a kijárat felé. Miközben bú­csút intek Oszkárnak s sze­mem pillanatra elmereng a barnafényű csempén, azon töprengek, vajon hogyan s miként lehetséges, hogy itt senki nem gondol arra: előbb kell a szennyvizet elvezetni a majomház alól, aztán ki­­gyönyörűzni a ketreceket; előbb kell állatszabású ka­rantént építeni, aztán állato­kat vásárolni; friss zöldről kell gondoskodni, hogy ne törjék össze magukat az ál­latok, s ha csupán arról van szó, jóllakott, de kíváncsi a nilgau, akkor időben kell be­foltozni a dróthálón a lyukat, nehogy baja essék az anti­lopnak. Azon gondolkodom: itt mintha kiállítási tárgyak lennének az állatok; mintha a díszlet fontosabb lenne, mint az eleven és érzékeny állat. Vadonatúj, mutatós csem­pe. alul folyik a trágyalé. Lehet, hogy az Állatkert­ben nem szeretik az állato­kat? Ballagok. Új látvány: meg­dermedek. Szép rendben egy­más mellett parányi tenyész­­ketrecek sorakoznak, bennük vörös róka, ezüstróka, görény, vadmacska, szkunk. A táblán is olvasom: te­­nyészketrec. Alig akarok hin­ni a szememnek: tenyészket­­rec állatkertben? Eltéved­tem? A tenyészketrec nyu­­lak, baromfiak tartására használatos, hogy gyorsan hízzanak, szaporodjanak. Ezüstrókát is tartanak ben­ne tenyésztelepeken, hogy a szűk helyen gyorsabban fej­lődjön s jobban eladhatóvá szépüljön a prémje. Haszon­állatok tartásánál, mezőgaz­dasági és kísérleti telepeken, állattenyésztésben használa­tos a tenyészketrec, nem ál­latkertben ! Állattenyésztési szakembernek juthat ilyen eszébe, nem zoológusnak, ál­latkerti szakembernek! S ha már valamely hozzá nem értő kishatalmas kitalálta s ide­hozatta ezeket a ketreceket, hogyhogy az Állatkert ve­zetői — nyilván zoológusok, állatkerti szakemberek — nem intézkedtek eltávolítá­sukról azonnal? És az ápolók? Ha szeretik az állatokat — ha ápoló, sze­retnie kell —, miért nem ro­hantak azonnal a főigazga­tóhoz s tiltakoztak, jajongtak, panaszkodtak, hogy méltat­lan és felháborító dolog ál­latokat állatkertben ilyen kö­rülmények között tartani, bemutatni? Nem vagyok érzékeny lel­kű állatbarát. Amikor hajdan nagyanyám térde közé fogta a libát s naponta megtömte, nem bámultam ugyan a liba fuldoklását, de azért a liba­májat, libacombot jóízűen megettem. Tudomásul vet­tem, hogy libát, kacsát, nyu­­lat azért tenyészt az ember, hogy legyen ennivalója. De tenyészketrecekbe meghatáro­zott időre zárják az állato­kat rendeltetésszerű céllal. Ám a Fővárosi Állat- és Nö­vénykertben kiállítási tárgy­ként ezekben a drótlyukak­ban mutogatják őket. Eleinte abban bíztam, csak jár arra az állatkerti szak­emberek, vezetők közül vala­ki s a főigazgató még azt is kipenderíti a kertből, aki e szakszerűtlen, állatkínzó esz­közök idehozatalát kitalálta. Úgy látszik, nem járnak ar­ra: már hosszú ideje ott dí­szelegnek az állatkínzókam­rák a rágcsálóház mellett. A szomszédos, tenyérnyi mó­kusketrecben hol nutriákat tartanak víz nélkül, hol sü­nöket árnyék, föld és búvó­hely nélkül. A sivár gepárd­kifutóban parányi fedett hely sincs. A páviánok medencé­jében poshadt lötty, a csap­ból — takarékosság? — nem folyik víz. Az Afrika-ház ki­futójában betongyűrűk (hát­ha eltörik karcsú lábukat a zebrák?), közöttük szépen nő a fű: az állatok egész nyáron deszkapalánkkal elkerített szűk helyen zsúfolódtak. Már semmin nem csodál­kozom. Lehet, hogy az Állat­kertben nem szeretik az ál­latokat? Csak bemutatják? Felháborodom, úgy érzem tennem kell valamit: levelet írok az Állatvédő Egyesület elnökének s felhívom figyel­mét a tenyészketrecekre, hogy az Állatkertben állat­kínzással is foglalkoznak. Érdeklődöm, kinek címez­zem a levelet. Mondják: az Állatvédő Egyesület elnöke és a Fővárosi Állat- és Nö­vénykert főigazgatója ugyan­az a személy. Aki egyébként a mezőgazdasági tudományok doktora és kiváló nyúlte­­nyésztési szakember. Most aztán törhetik a fe­jüket a szkunkok, rókák, vadmacskák, görények: kihez menjenek panaszra! Tenyészketreceik körül mindennap szépen fölgereb­lyézik a homokot. Hogy kelle­mes és esztétikus körülmé­nyeket biztosítsanak a Fővá­rosi Állat- és Növénykertben az állatkínzás szakszerű be­mutatásához?" Az állatok nem tudnak pa­naszkodni. És nincs kinek. SZIGETHY GÁBOR az Állatkertben Mandril a rács mögött A SZERZŐ FELVÉTELEI Vágyakozás Ezüstróka — tenyészketrecben „Csendélet” a csimpánzketrec alatt □ 21

Next