Új Tükör, 1983. január-március (20. évfolyam, 1-13. szám)
1983-01-02 / 1. szám
XX. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 1983. JANUÁR 2. TARTALOM A címlapon: A szilveszteri tévéműsorból Tóth György felvétele______________________ A hátlapon: Téli hangulat Balog András felvétele____________________ Heti ajánlat Kaján: Eiffel ___________________________ Fekete Sándor: A munkásosztály nem megy a Paradicsomba_______________5 Hunyady Judit: Korai virág elhervad korábban?________6—8 Jordan Popov: Egy kis melankólia vége______9 Sir Walter Scott (Almássy Tibor)________10-11 Játszani jó (Dolányi Anna felvételei) 12-13 Szentgallay Géza: Moment, bitte! Surányi Endre: Klasszikusok társaságában Horgas Béla verse_____________________14-15 Simor András: Petőfi és a múlt századi magyar szocialisták__________________16-17 Beszélgetés Brassaival (Vinkó József) 18—19 Az első évek felvételei (Kun Miklós)_____20—21 Gödöllői Galéria (Soltész Éva) 22 Tettamanti Béla: És szilveszteri pajzánságok . . .___________23 Gauguin legendája (Harsányi Zoltán) 24—25 A tördelők (Béres Attila)___________________26 Tárgyak, érzelmi háttérrel (Dvorszky Hedvig)_______________________27 Tréfából mérgeződnek (Koltai Tamás) Bűnügy és filozófia (Ökrös László) A színházi muzsikus (Albert Mária) Tündérek (bel)háborúja (Székely Gabriella)__________________28-29 Kis trakta (Melczer Tibor) Mese mindenkinek A fogadtatás adatai (Révész Klára) Tévékrónika (Tamás István)____________30-31 Rádió- és tévéműsor 32—33 Játsszunk mi is (Molnár Károly)_________34-35 Az éjszaka képei_______________________36-37 Nyílt vonalak (Flórián Tibor) Rejtvény__________________________________38 Kántor Zsuzsa: A finnyás hamutartó Bornemisza Endre, Karig Sára, Viktor Szosznora versei__________________39 Világ-Tükör A színészlord önvallomásai (Barabás Tamás) Szerelmem, Piroska (Farkas Katalin) 40-42 Hazai Tükör_______________________________43 Vuksor, kilós bélyeg (Pálffy Judit) Álorvosi üzenetek__________________________44 Levelezés_________________________________45 Mit tehet az egyesület? (Nógrádi Gábor) 46 FEKETE SÁNDOR A munkásosztály nem megy a Paradicsomba Ilyenkor év végén, új esztendő kezdetén, nehéz dolguk van a státusférfiaknak éshölgyeknek szerte a világon: valami jó hírt illik közölniük, vagy legalább megnyugtatót kell mondaniuk a köznapok által meglehetősen elfásított százmillióknak. Szegények, mármint szegény politikusok, alighanem elbliccelnék mostanában e kötelezően mosolyos nyilatkozatokat, mert mindannyiunknál jobban tudják, hogy túl sok árnyék vetül az új esztendőre. De nem tartózkodhatnak a biztató távlatok felrajzolásától, mert a karácsony és szilveszter közötti ígérgetésnek ősi hagyománya van. Néhány esztendő híján immár két évezrede, hogy jó hírt ígértek az emberiségnek, legfelsőbb helyről: megváltást, isten országának eljövetelét, s más, szívderítő égi javakat. De az emberiség hiába várt, isten országa makacsul vonakodott elérkezni, így azután a türelmetlenebb s dacosabb hívők fejében újjá kellett születnie a gondolatnak, hogy mielőtt a mennyei örökkévalóság bekövetkezne, nem ártana előzetesen a földön is egy kis jó világot teremteni, mondjuk legalább ezer (görögül : khilioi) esztendőre. Persze a khiliaszták, e különben kedves kótyagosok is hiába vártak csodára. Tanaik később, némileg módosulva, új erőre kaptak, s az evangéliumból nem jogtalanul kiolvasott kommunisztikus reményeiket az anabaptisták immár erőszakkal akarták megvalósítani itt a földön. „Csak álljon a harc, a győzelem csodálatos leszen ... a zsarnokok elvesznek” — üzente meg a maga evangéliumát, vagyis jó hírét Münzer Tamás, saját korára, a XVI. századra ígérve meg ezt a csodálatos győzelmet: „az idő eljött, a nyár ajtónk előtt áll...” De hamar kiderült, csak a hóhér állt ajtaja előtt, hogy levágja a fejét. Az utolsó vallásos khiliaszták, korunk jehovistái, előbb századunk közeliére, majd a hetvenes évekre időzítették Armagedont, a nagy leszámolást, mikor is nem tudom már hány ezer angyal tüzes karddal lenyiszálja a gonoszokat, s a jóknak, vagyis Jehova tanúinak itt a földön újra berendezi a Paradicsomot. Egy időben, 1960 táján, alkalmam nyílt igen közelről tanulmányoznom e szektát, meg is szerettem őket naiv hitükért, s ezért csak szelíden jeleztem kételyeimet a tekintetben, hogy a hetvenes években valóban megérkeznek-e a kardos angyalok. Ártatlan képpel azt javasoltam egyik főnöküknek, hogy tolják odébb a határidőt — nem illik az Urat sürgetni. Azóta bizonyára már a nyolcvanas évekre helyezték át a tüzes leszámolást, de nem akarom csúfolni őket, hálás vagyok nekik, mert a velük folytatott eszmecserékben értettem meg, mielőtt Mannheimtől csak egy sort is olvastam volna, hogy ifjú koromban magam is khiliasztó voltam, még ha csak világi, sőt pogány módra is. Hiszen mindannyian, akik immár századok óta a tudományos és a politikai forradalomtól várjuk a földi paradicsomot, nem módosítjuk-e szüntelenül határidőinket? Amikor a vallás dogmáinak béklyóiból kiszabadult tudósok, a nagy Bacon meg a többiek, először ígérték meg „az emberi szükség és nyomorúság leküzdését”, nem gondolhatták, hogy az „eredeti tőkefelhalmozás” minden nyomorúságra rálicitáló szörnyűségei milyen csúfot űznek majd optimizmusukból. De a tisztességes értelem bizakodni akar, s jöttek a francia felvilágosítók fényes illúzióikkal, s jött az angyalhajú Saint-Just, Rousseau keresztes vitéze, hogy szakítva a tételes vallásossággal, egy immár világi boldogság Daliás „új eszméjét” valósítsa meg jakobinus elvbarátaival, ám a forradalmi mámor hamar belefulladt a polgárháború vérözönébe. S a magyar költő, ki a francia revalúció kezdetén, 1791-ben lelkesen jövendölte, hogy „megújul a világ, S előbb mint e század végső pontjára hág”, utána jó félszázadon át számkivetésében keserűen figyelhette „a koronás gyilkosok” restaurált uralmát. Ifjan szintén rousseau-iánus reményekben élő társa el is fordult korától, s a magyar hajnal hasadását bizakodva festő 1790- es verséhez öt évvel később ezt a magyarázatot fűzte: „Ezt minap egy magyar jámbor énekelte. S ebben a huszadik századot képzelte ...” (Ha most feltámadna szegény poétánk, vajon eltöltené-e a „kövér reménység?”) Alig telt el félszázad Csokonai halála után, s újra támadt költő, aki nem a messzi jövőbe helyezte reményeit, hanem — legalább is egy ideig — közelinek látta az Ítéletet, mely után „kezdődik az élet, Az örök üdvösség, s érette a mennybe röpülnünk Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni”. Természetesen Petőfit idéztem, a 160 éve Született kamasz-zsenit. ő akaratlanul is Heine szavait ismételgette, de hivatkozhatnék olyanokra is, akik nem költői képzelettel, hanem társadalomtudományi igénnyel közeledtek a valósághoz, olykor mégsem tudták elkerülni a messianizmus kelepcéjét. A fiatal Engels például, az angol munkásosztály helyzetéről 1845-ben írt ragyogó könyvének végén egészen közelinek látta a szegények „általános és közvetlen” háborúját a gazdagok ellen. Még teóriát is társított jövendöléséhez, így: „A jóslás sehol sem oly könnyű, mint éppen Angliában, mert az itteni társadalomban minden oly világosan kifejlődött ... a forradalomnak be kell következnie...” Később Engels, már öregen, önkritikus iróniával emlegette „ifjúi forró fejjel” elkövetett sok jövendölését (s halhatatlan barátjának egy-két hasonló illúziójáról is beszélhetett volna). Sajnos mások, akik nem éppen ifjan is előszeretettel, de rossz hatásfokkal jósolgattak, az önbírálatban nem követték (abban sem követték) Engels példáját. Amíg azonban Saint-Just és Petőfi, Marx és Engels illúzióit, vagy a világforradalmat túl közelre számító Lenin tévedését menti a tény, hogy a forradalmak sűrűjében önfeláldozó tettre lelkesítette őket a túl kövérre növesztett reménység, nincs mentségük azoknak, akik pusztán a valóság iránti érzéketlenségből, kóros fantáziázási hajlamból ígérgették az aranytojást unokáinknak, sőt „a legfejlettebb kapitalista országok gazdasági színvonalának” túlszárnyalását — a nyolcvanas évek elejére... S mindezt „szigorúan tudományos” alapon! Régóta tudom, hogy a szocializmusnak (legalább is győzelme után ...) meg kell szabadulnia a khiliaszta örökségtől, az utópiás önáltatástól, s még inkább az önmaguk ellen forduló korteskedési szólamoktól. De ha ma erről nyíltan is lehet szólni, annak az az oka, hogy a magyar vezetés immár jó ideje küzd a valóságtól elszakadt fantáziálás politikája ellen. Sőt, világjelenségről van szó: ha Marxék tudományos megközelítése korszakos fordulat volt az utópiák ábrándozásaihoz képest, ma újabb minőségi változásra van kilátás — több országban is vannak olyan pártok, amelyek a khiliaszta ábrándok, voluntarista délibábok, s a valóság által szüntelenül kicsúfolt „beteljesülési dátumok” gyártását azoknak engedik át, akikhez illik az ilyesmi: a mítoszok megszállottainak, Jehova tanúinak, s a hozzájuk hasonló szektáknak. Meg a világon mindenfelé működő, különböző előjelű, de egyformán önáltató kis csoportocskák tagjainak, akik még nem tanulták meg, hogy a valóság nem igazodik vágyálmaikhoz. Ez utóbbiak becsületesebbjei nagyon jó esetben is csak egy távoli jövő előálmodói lehetnek, a történelem valóságos alakításából idő előtti révedezéseikkel kivonják magukat. Ha a magyar vezetés ma nem ígérget csodákat, sőt kimondja, hogy „jövőre sem lesz könnyebb”, ez aligha vigasztalja a kis nyugdíjból tengődő öreget, vagy a család- s lakásalapítás lehangoló nehézségeivel küzdő fiatalt, s mindazokat, akiknek már a viszonyok elnehezülése előtt is kevés jutott a társadalom sokáig oly egyenletes és biztató fejlődéséből. Én mégis arra hajlok, hogy a józan szemlélet, elemzés és értékelés sok érzékelhető jelében egy új fellendülés elsőrendű feltételét lássam. Amíg s ahol a Paradicsomot ígérik a munkásoknak, illúzióval lakatják jól őket. Amikor s ahol az illúziók ködfelhőit eloszlatják, a valóságos haladás útjait tudják kijelölni. A mai világválság — másokhoz csatlakozom e meggyőződésemben — épp ezért is hozzájárulhat ahhoz, hogy a szocializmus végleg szakítson az elavult dogmákkal, vallási eredetű mítoszokkal, s az legyen (legalább is ott, ahol már megszilárdította politikai hatalmát), aminek elve szerint lennie kell: a valóság átalakításának tudománya és gyakorlata. □5