Új Tükör, 1983. április-június (20. évfolyam, 14-26. szám)
1983-06-26 / 26. szám
I OztJedbt Sz&riasTihbic VÉSZES VÉGLETEK (1983. 21. szám) Fekete Sándor így fejezi be fenti című írását: .. az ördögűzésre következő szentté avatási cécók helyett jobb volna eleve méltányos, történelmileg igazságos ítéletre törekedni.” Bizony jobb volna, ehhez azonban sok minden szükséges. Elsősorban tárgyilagosság. Maradjunk az irodalomnál. Dr. Del Medico Imre Harsány Zsolt műveinek teljes kiadását reklamálja. (Ez bizonyára túlzás, de Harsány! művei közül vannak olyanok, melyeket érdemes lenne újra kiadni. De milyen fórum és kik döntik el, hogy melyek ezek a művek?) Itt van azonban egy még kirívóbb túlzás: Surányi Miklós esete. Minden kommentár nélkül én is az 1965-ben megjelent Magyar Irodalmi Lexikont idézem: „Surányi Miklós ... regényei nagyobbrészt történelmi tárgyúak, a történelmet inkább dekoratív céllal használta fel, a középpontba többnyire az erotikát állítva, ezért könyvei nagyrészt a bestsellerirodalomhoz tartoznak.” És egy mondat az Egyedül vagyunk című regény legújabb kiadásának fülszövegéből: „Az Egyedül vagyunk Széchenyi életének lélektanilag és történelmileg egyaránt nagy távlatú regénye, melyet sokelemű életanyag, kivételes korismeret és művészi érvényű megformálás tesz izgalmassá és időállóvá.” Valahol bajok vannak az ítélettel, az értékeléssel! Az olvasó hirtelen nem tudja, hogy kinek a véleményét fogadja el. Aztán legyint és igyekszik a saját ízlése, műveltsége alapján állást foglalni, dönteni. A közművelődéshez az is hozzátartozna, hogy az olvasót ne tegyék ki ilyen dilemmának. Mert az ilyen végletesen ellentétes vélemények — melyek Fekete Sándor írását igazolják — könnyen szembesíthetők egymással és még könnyebben azt eredményezik, hogy az olvasó egyáltalán nem fogad el semmiféle irodalmi „kinyilatkoztatást”. Tárkányi Imre Bp., Széher út 61. 1021 * Lapjuk 1983. 15. számában Dalos László megemlékezését Harsányi Zsoltról, illetve lapjuk 1983. 19. számában dr. Del Medico Imre ezzel kapcsolatos javaslatait Fekete Sándor a végletek, — méghozzá a vészes végletek közé sorolja. Hol van ez még a végletektől?! Hol van ez még Grassy,tól — Horthytól, fasiszta tömeggyilkosok szentté avatásától?! Egyszerűen az történt, hogy egy íróról, aki a maga idejében sokoldalúan, kultúráltan szolgálta az irodalmat, két ember szólt pár jó szót, és tett egy-két javaslatot, de azt is olyan halkan, hogy csak az hallja meg, aki nagyon akarja. Fekete Sándor már ügyet csinál a dologból, Mignet-t emlegeti, a francia forradalmat, progresszióról, történelmi igazságokról beszél — kétéves gyerek előtt is nyilvánvalóan —, hogy csak a vak gyűlölet, az elfogultság fűti —, emberekkel szemben akiknek más bűnük nincs, mint hogy nem máskor és nem másnak születtek. Fekete Sándor sokoldalúsága, rendkívüli tudása vitathatatlan. De mit ér mindez, ha nem tapasztalunk tőle egy spontán emberi gesztust, ha hiányzikbelőle — feltehetően — a szeretet, megértés, kegyelet, ami jelen esetben különösen indokolt lett volna. Dr. Del Medico Imre és Dalos László emberközelbe hozták Harsányi Zsoltot. De csak annyira, mint amikor azt mondják ivaslakibről, ez is volt egyszer, ez is létezett. Vannak, akik még ezt is sokallják! Előttem van, amint íróasztali lámpája fényénél figyelmesen nézi a 18 éves újságírót, Dalos Lászlót, és átengedi neki a szót, beszéljen ő magáról, amennyit csak akar. Kedves volt, előzékeny, egyszerű, szerény, mégis nagyvonalú, egyenes, komoly, jószándékú ember volt. Vajon Fekete Sándor elgondolkozik-e levelemen, megváltoztatja-e magatartását Harsányi Zsolttal szemben? Egyáltalán nem tartom kizártnak. Ferenczy Magdolna Bp., Villányi u. 22. 1118 * Egy színházi jegyzetben szívesen dicsértem Harsányi Zsolt dalszövegeit. Azután jelentkezett kiváló kollégám, Dalos László, hogy ő meg más tekintetben is méltatná az író érdemeit, biztattam, tegye meg — meg is tette. De amikor ez sem volt elég, s néhány olvasónk dicsfénybe akarta vonni az érdemes, s mint írtam, sok mai írónál műveltebb, de nem nagy formátumú szerzőt, ezt az esetet is besoroltam ama példák közé, melyek szerintem jelzik, hogy nálunk az egyik egyoldalúságból milyen hamar lendülünk át az ellenkező igazságtalanságba. Ha lett volna egy kicsinyke kételyem igazamat illetően (szokott lenni, de ez esetben nem volt), akkor most fenti olvasónk heves fellépése végleg megnyugtatott volna ,ugyanis Harsányival és sok mással szembeni „vak gyűlöletet” vélt felfedezni bennem, valamint általános szeretetkegyelethiányt, épp bennem, aki a Harsányi iránti méltányosabb megítélést kezdeményeztem a saját cikkemmel és Dalos László írásának leadásával... S emlékeztessek arra, hogy negyedszáz könyvem és sokszáz cikkem javát olyan magyaroknak szenteltem, akik iránt egy életen át szeretetet és kegyeletet érzek, például Balassi, Vörösmarty, Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Vasvári, Jókai, Deák, Arany, Mikszáth, József Attila, Ady, Illyés és még sokan mások? Nem védekezem, készséggel elismerem, hogy Harsányit nem sorolom e listára. Ezért ne is várja kedves levélírónk, hogy írása hatására véleményt változtatok, a „vak gyűlölködők” egyébként sem szokták korrigálni nézeteiket. Viszonzásul, én sem várom tőle Harsányi tárgyilagos megítélését, mert tudom, hogy a nosztalgiák gyógyíthatatlanok. Fekete Sándor ról kettő (Kármán és Szilárd), soha nem kapta meg ezt az elismerést, bár vitathatatlanul megérdemelték volna. Egy megfelelő lexikon vagy kézikönyv fellapozásával az is kiderült volna, hogy Békésy György nem i-vel, hanem y-nal írta nevét. Békésyről azt sem árt tudni, hogy három említett tudóstársától eltérően nem a második világháború előtti években, hanem a felszabadulása után hagyta el Magyarországot. Nem sokkal azután, hogy Lukács Györgynek, mint Ungvári írja, „lehetősége nyílott, hogy szabadon válasszon hazát és tóját, Magyarországon telepedett le”. Így Békésy és Lukács nem lehet ugyanarra példa. Jéki László Bp., Remete u. 10. 1121. * „A tudománynak nincs hazája, de a tudósnak kell hogy hazája legyen” mondat, amit egyik tanítványa és a cikkíró GOLDZIHER-nek tulajdonít, PASTEUR-től származik (Orvosi Hetilap 32, 1554, 1888.), s a következőképpen hangzik: „Ha a tudománynak nincs is hazája, a tudósnak kell hazájának lennie, s ennek tartozik felajánlani azon befolyását, melyet munkái a világ tudományára gyakorolhatnak.” Ehhez kapcsolódva írja Ungvári Tamás, hogy „ez az ige éppen Magyarországról hangzott el, s éppen olyan kor hajnalán, mely a legkiválóbbakat űzte el hazánkból”. Ez lehetséges, de nemcsak arra az időre vonatkozik. Petri Gábort idézem (Orvosképzés 50, 3—13, 1975.): „Nekünk sohasem az volt a bajunk a szellemi élet terén, hogy híjával voltunk a tehetségnek, hanem az, hogy nem tudtuk eljuttatni őket a végső érettség állapotába, hogy szellemi gyarmat módjára a tehetséget nyersanyag vagy félkész áru alakjában exportáltuk vagy késztettük rá, hogy kiszakadjon belőlünk, hogy aztán máshol szakasszák le az érett gyümölcsöt. Jövő szellemi és erre épülő anyagi fejlődésünk érdekében meg kell teremtenünk a tehetségeink teljes kibontakozásához szükséges feltételeket, hogy ne csak vessünk, de arathassunk is.” Mindehhez még annyit, hogy a leírtakon nem árt elgondolkozni! Még egy ponthoz szólok hozzá. Bizonyos véleménykülönbség van Goldziher és a cikkíró között. Az előbbi írja: „A tudományok nem ott mondhatók virágzóknak, ahol állami vagy társadalmi pártfogás jómódba helyezi a tudósokat, és könnyűvé teszi munkájuk teljesítését.” Az utóbbi ezt kétségbe vonja. Goldzihernek adok igazat. Ha ugyanis nagyfokú állami vagy társadalmi támogatás van, félő, hogy nem azok részesülnek belőle, akik előbbre viszik a tudományt. Nikodemusz István Bp., Bakáts u. 5. 1033 * Ha ketten csinálják ugyanazt, az még nem ugyanaz (műveltebbül: si duo faciunt idem, non est idem), figyelmeztet levélben Jéki László a a Nobel-díjasok listáját is korrigáló levelében. Igaza van, úgy általában. Ha Pasteur, egy nagy nép sikeres feltalálója hirdeti meg, hogy a tudósnak kell hogy hazája legyen, korántsem jelenti tartalmilag is azt, amit Goldziher Ignác szájából, akit hazája, kulturális miniszterek ígéretei után is, évtizedekre holmi hitközségi anyakönyvvezetővé degradált. Pasteur egy valóságos, Goldziher egy szellemi haza iránti hűség kifejezésére használt olyan mondatot, amely logikailag sohasem igazolható, csupán abból a drámai szituációból, történelmi helyzetből, amelyben elhangzik. Ha ketten nem csinálják ugyanazt, az még ugyanarra is példa lehet, válaszolom Jéki Lászlónak. A tudósnak kell hogy hazája legyen, németes szófűzésével rávall igazi eredetére. Nem Pasteurnél, még csak nem is Goldzihernél keresendő a forrás, hanem a Sollen, azaz a kellés filozófusainál, akik az etikum parancsát vetítették rá a világra. A haza nem mindig volt tudósaink valóságos otthona. Lukácsot kiűzték abból a hatalmas társadalmi laboratóriumból, amely számára egykor a magyar forradalom volt. Békésy elment, amikor egy újabb társadalmi átalakulás Lukácsnak már méltó terepet, ám a biofizikusnak csupán gyarló feltételeket biztosított. A tudósnak így kell hogy hazája legyen, csak éppen ezt a kellést nem minden tudományágban, és nem minden korban váltja be a történelmi, a valóságos haza. Nikodemusz doktort a mai hazában rossz tapasztalatok érhették, amikor a tudomány elvileg bizonyíthatóan szükséges állami támogatását azzal a gyakorlati érvvel utasítja el, hogy nem mindig azok részesülnek benne, akik megérdemelnék. A megoldás kézenfekvő: nem az állami támogatás szüntetendő meg ezért, csupán rossz felhasználása. Attól tartok, hogy apró vitánk elindításában cikkem abban ludas, hogy nem tisztázta, milyen hazáról szólt egyáltalán. Nem arról a földrajzi fogalomról, amelyet a térképészek rögzítenek, s határok bástyáznak körül. Hanem arról a szellemi hazáról, amelynek a mellőzött Goldziher, a Nobel-díjból kiszorult Lukács és a díjat elnyerő emigráns Békésy egyaránt tagja volt. Ungvári Tamás : A TUDÓS HAZÁJA (1983. 21. szám) Az Ungvári Tamás által felsorolt négy Nobel-díjas természettudós kö MEGÁLLÓ EGY HEGYOLDANÁL (1983. 19. és 24. szám) örvendetes jelenség, ha olvasóik a magyar nyelv jövevényszavaival foglalkoznak. A digó szó valóban megtalálható az Értelmező Szótárban, de még inkább felvilágosítást nyújt A magyar nyelv történeti etimológiai szótára, amely 1967-ben jelent meg, és a harmadik kötet 633—634. oldalán kb. 50 sorban tájékoztatja az érdeklődőket arról, hogy mind Szabó Györgynek, mind Latin Györgynek igaza lehet. A fratres (fráter többes száma) szónak csupán első jelentése: fiútestvérek, a második jelentése barátok (szerzetesrend tagjai értelemben is). Drégely Johanna □45