Új Tükör, 1984. október-december (21. évfolyam, 41-53. szám)
1984-11-11 / 46. szám
civdtapalyaM E GY0VILA tflY/iM. Még mindig, nagyon közel a hatvanadik életévemhez, mint „civil” a pályáról jelentkezem, mert a játék, a mozgás kitörölhetetlen élmény, beépült a személyiségembe, csakis így vagyok „önmagam”, az értékelhető, a teljes ember. A vita személyes ügy, a meggyőzés eszköze, hogy érveink hatására a partner véleménye, az aktuális témáról, megváltozzék. A vitában az egyes szám első személyben való értekezés nemcsak indokolt, de kötelező is. Éppen ezért a tévedés veszélyével együtt vállalom. A SPORT ÉS A VERSENY A vitaindító Keszthelyi Tibor szerint „A sportolást kezdtük összetéveszteni a versenyzéssel”. Pedig ez a két tevékenység egymástól elválaszthatatlan. Még akkor is, ha magányosan futkározunk a Duna-parton. Mert a teljesítmény önértékelése óhatatlanul bekövetkezik. A futó, miközben sportol, önmagával versenyez, pontosan tudja-érzi, hogy gyengébb vagy jobb formában futja-e végig az előírt vagy megszokott kilométereket. James F. Fixx, akinek „lételeme, vallása, célja” volt a futás, a Futók, kocogók könyvében is erről beszél, és ez teszi — többek között — az írást oly izgalmas olvasmánnyá. Ahogy a pocakosodó hivatalnok figyeli a saját fejlődését, az már verseny „is”, míg eljut Bostonba, és részt vehet a „nagy futáson”, a maratonin. Még nem tartok a „szuperembereknél”, az „izompacsirtáknál”, de megnyugtathatom Pihál Györgyöt, hogy az általa hiányolt „szellem” együtt él a testtel, a futó a „fejével” is fut, érzelmei, gondolatai felszabadulnak, és a jellem, szoros kapcsolatban az akarattal, kiteljesedik. Aki nemcsak beszél a sportról, de műveli is, annak a görög modell, a test és a szellem harmóniája, magától értetődő és átélt valóság. MARADJUNK A FELNŐTTEKNÉL Mikor ezeket a sorokat írom, már két vitacikk megjelent. Így könnyű dolgom van, mert egyetérthetek Serényi Péterrel: „aki akar, az talál magának mozgási, edzési lehetőséget”. Talál bizony, ha szükséglete a mozgás, objektív igény, és az erre épülő hiányérzet, ami kielégülést kíván. Inkább követel, én mozgáséhségnek hívom. De ez olyasféle érzés, amit nem lehet elővarázsolni a bűvész kalapjából. Nincs bűvészkedés, csak folyamatos és minden akadályt leküzdő határozottság, hogy — csinálni kell! Mert az organizmus működése másképp nem optimális, és előbb-utóbb fölborul az egyensúly. Az én vérnyomásom — elégszer kontrolláltam — terhelés után a legjobb, mondhatnám úgy is, „felülmúlja” az életkoromat. Nyafogó láblógatással semmire se mennék, évtizedek munkája „öszszegeződik” a szervezetben. És, ha „nem jutok pályához”, vár az utca, a tér, a Margitsziget, otthon a súlyzók, helybenfutás az előszobában, hogy ne zavarjam a lakótársakat. A FIATALOK ÉS AZ ÉLSPORT A vitaindító írás hatására kényszerülök „összehozni” a fiatalokat az élsporttal, mert elvárják, hogy „akibe pénzt fektettünk, 16—18 évesen Európa- vagy világbajnok legyen”. És még ijesztőbb a számomra az a megállapítás, amely szerint: „Nem testileg, szellemileg sokoldalúan fejlett fiatalok aratják a babérokat, hanem . . . finoman beállított biológiai gépek, akik egyetlen dolgot tudnak jól csinálni”. Szerencsés vagyok, mert Serényi Péter tisztázza az élsport és a szabadidősport kapcsolatát, és ezen belül a gyerekek (a fiatalok) helyzetét is. Úgy gondolom, hathatós érveinek ismételgetésétől eltekint az olvasó. Megmaradhatok — miután sok mindenben „lelőtt” — a magaméinál. Tudomásul kell vennünk, hogy befektetés nélkül nincs haszon. Mivel az élsport elsorvasztása gondjainkat nem oldaná meg, sőt, növelné azt, nincs más feladat, mint lépést tartani az általános fejlődéssel. Ez pedig sok időt, energiát és pénzt kivár. A feltételek megteremtését, a korszerű eszközök használatát, sőt fejlesztését. Máskülönben a „pofozógép” szerepére kényszerülünk. Végre megtanultuk, hogy a gazdasági életben sincs ez másképpen. Ott is az emberektől várjuk a minélnagyobb teljesítményeket. A gép csak eszköz, az ember alkotó tevékenységének eredménye. És a befektetéstől nem lemaradást és bukást várunk, de hasznot és emelkedő életszínvonalat. Más. Testileg és szellemileg fejletlen fiatalokat, enyhén szólva, nemcsak a sportolók között találunk. Erre vonatkozóan Pihál György közöl elrettentő adatokat általános iskolás, gimnáziumban tanuló és szakközépiskolás diákok fizikai állapotáról. Közöttük még kevesebb az esély, hogy „összhangban éljünk (éljenek) emberközpontú elveinkkel” (én inkább gyakorlatot mondanék). A babérok aratásáról ne is beszéljek, hogy minden babér idővel elhervadt az természetes, ha nem is oly mértékben és formában, ahogy azt Keszthelyi Tibor állítja. A kivételek felsorolása igencsak hosszú listát követelne, és teljes joggal. Menjünk tovább. Az embert, mint akármilyen finoman is beállított biológiai gépezetet, nehéz elképzelni. Pontosabban: az elképzelés alapvetően ellentmond az ember fogalmának. Ugyanis az adott környezethez való alkalmazkodás, a cselekvés, a testi-lelki mechanizmusok együttműködésének az eredménye. Az érzékeléstől az ingerek feldolgozásáig vezető folyamat bonyolult, az irányítást a központi idegrendszer végzi, az agyi kéreg, a pszichikum, a maga tulajdonságaival, jelenségeivel, mint például a képesség, az érdeklődés, az akarat, az érzelem, a jellem. Hogy a motívumok, az értékrend „belső világát” ne is említsem. E törvényszerűség alól a sportoló sem kivétel. Embervoltától fosztanánk meg, ha csak biológiai vagy fiziológiai rendszernek tekintenénk. És hogy csak egyetlen dolgot tud jól csinálni — az sem lehet vád. A domináns képességek kifejlesztése a más kategóriába tartozó embereknél is előfordul. Van, aki „csak” kiváló esztergályos. És ettől még nagyon is értékes tagja lehet a társadalomnak. A LABDARÚGÁS VÉDELMÉBEN Ha jól sejtem, Keszthelyi Tibor nem kedveli a labdarúgást. Én, aki az „aranylábú gyerekek” nemzedékéhez tartozom, és negyvenöt éve vagyok labdarúgó, ha csak „bronz” lábakkal is, felveszem a kesztyűt. „A nemzeti felemelkedés politikai bizonyítéka... a látványos sportsikerekben”, bevallom őszintén, engem aligha érdekelt. És így voltak ezzel ők is, mert elsősorban játszani szerettek, akárcsak én; a grundokról ezt a szenvedélyt hozták magukkal. Ez volt minden vagyonuk. Én máig is ebből élek. Lejátszottam sok száz mérkőzést „kedéllyel és barátsággal”, de rohamsisakos rendőrökre nem emlékszem, és gépfegyveres katonák sem rohangásztak a pályán. Az sajnálatos esemény, és előfordul, hogy a rendzavarok brutalitása a lelátókon megdöbbenti a becsületes szurkolókat és a közvéleményt, de ezért a labdarúgást elítélni nem célszerű, mivel a világon több millió aktív művelője van, akiknek a játék öröm és nem passzív látványosság. De nem kapnak elismerést az ökölvívók, a salakpályák motorosai, a síelők, és az alpinisták sem, akik „megmásszák a Himalája valamelyik isten háta mögötti csúcsát, nem is elsőnek, hanem százhuszonhatodiknak”. Serényi Péterrel szemben is állítom, hogy az emberre, amióta csak létezik, jellemző ez a magatartás, ami a csúcsok meghódításában saját teljesítőképességét vizsgáztatja — ha mások megelőzték, akkor is — a személyiség kibontakozásának szüntelen vágyától vezérelve. És végezetül — némi tapasztalat birtokában — az a véleményem, hogy a sporttal az foglalkozzék, aki érdek nélkül és megértéssel tudja szeretni. KAUTZKY NORBERT Talán megbocsátható, ha egy kicsit szarkasztikus stílusban kezdem ezt a cikket ... Arról van ugyanis szó, hogy nemcsak azért volt szükségem — persze képletesen — nagyítóra az idei úszó-világranglisták böngészéséhez, mert apró betűvel nyomtatták, hanem azért is, mert valahogy nagyon nehezen sikerült a rajta szereplő 700 név között egy-egy magyart felfedezni ! Gyorsan úrrá lett rajtam a pánik: ennyire gyengék lennénk? Nos, ha pánikra nincs is ok, sietve leszögezem: igen, ez a szomorú valóság. Azt már nagyon régen sejtem, hogy amúgy egészében magyar úszósport mintha nem is nagyon létezne (az 1979-es Európa Kupa óta egyszerűen képtelenek vagyunk egy válogatott csapatot összeállítani!), de a korábbi esztendőkben örvendetes tényként könyvelhettük el, hogy legalább van néhány világszínvonalon tempózó versenyzőnk. Hogy ne a levegőbe beszéljek: minimum másfél évtizede minden esztendő végén szerepelt magyar úszó a világ legjobbjainak éppen időszerű listáján az első tíz között. Néha több is ... Most — egy sem! Hogy miért, hogy hol követtük el a hibát, hogy mikor léptünk arra az útra, ami ide vezetett, azt — állítom — senki sem tudná egy ilyen cikkben sem megfogalmazni, sem megmagyarázni. Regénytéma... És különben sem lehet célunk, ha még a szakemberek is értetlenül állnak a problémákkal szemben. Azt mindenesetre nem hallgathatjuk el, hogy Wladár Sándor, Darnyi Tamás, Gyúró Mónika és Virágh Katalin neve szerepel a 25-ös listákon, de csak valahol a