Új Tükör, 1987. január-március (24. évfolyam, 1-13. szám)
1987-03-08 / 10. szám
Mediterrán lélek — Nekem úgy tűnt fel, mintha szinte átmenet nélkül került volna a főcímek utolsó helyére, oda, ahol a rendező neve áll. Pedig ez nyilván nem történt előzmények nélkül .. . — Persze, hogy nem — feleli Csenterics Ágnes —, és nagyon is sok főcímen szerepeltem asszisztensként, mindenféle ügyes-bajos feladatok felelőseként, amíg eljutottam oda, hogy rendezőként jegyezzek, csak a rokonokon kívül senki nem figyeli a főcím hosszú stáblistáját mindaddig, amíg az operatőrhöz meg a rendezőhöz el nem érkezik a feliratozás. Kívánja, hogy elmondjam röviden az előtörténetet? — Szeretném. — Pécsi lány vagyok, de kiskorom óta Pesten élek. Tizenkét évig tanultam gyermekoromban zongorázni; ez egész életemet meghatározó tevékenység lett. Érettségi után mind az ELTÉ-re, mind a Színház- és Filmművészeti Főiskolára jelentkeztem, ám az utóbbi helyen azt mondták, menjek vissza majd valamilyen (másutt) megszerzett diplomával. Egyébként akkor még nem is tudtam egészen pontosan, balett-táncosnő akarok-e lenni vagy színésznő, esetleg rendező. Mindenesetre megszereztem a magyar—orosz szakos tanári diplomát, de közben, egyetemi éveim alatt kezdtem el külddide-viddoda mindenesként dolgozni a tévében. És aztán már ELTE-diplomával felvételiztem újra a főiskolán, s az esti hallgatók osztályába kerültem. Keleti Márton volt a professzorunk, osztálytársaim közül kívülem Málnay Leventéből, meg Horváth Z. Gergelyből lett tévérendező. — Keleti Márton volt talán a legprofibb filmrendező, akit valaha ismertem. De milyen lehetett mint tanár, mint órákon magyarázó, elméleti ember? — Akkor és ott sem volt elméleti ember soha, a teóriát nem szerette. Csupa gyakorlatot tanított nekünk az óráin, meg munkája végzése közben is, mert ott lehettünk filmjei forgatásán. Úgy érzem, amit manuálisan és technikailag meg lehet tanulni, a legkülönbözőbb gépmozgásoktól kezdve a világítás ezernyi változatán át a sminkelés variációinak tudományáig, arra Marci bácsi megtanított minket. Mert egyszerűen nem létezett olyasmi ebben a szakmában (technikailag, szakmailag, manuálisan), ami neki ne lett volna a kisujjában. — Tehát Keleti volt a nagy mestere? — És Várkonyi Zoltán! A televízióban az ő asszisztense lehettem. Egészen másfajta egyéniség volt, mint Keleti, különbözött a kultúrájuk, a temperamentumuk, olykor az ízlésük is, de ez a tanítványnak csak jó volt, hiszen más oldalról, másfajta megközelítésben és más módszerrel tanulhattam sokszor ugyanazt Várkonyitól, mint amit Keletitől. A leglényegesebb, amiben mindkét iskola megegyezett persze az, hogy a rendezőnek a mű egészét csakúgy kell ismernie, mint annak legkisebb részletét, s ha a színész lebénul, mert olykor előfordul ez a legnagyobb színészekkel is, a rendezőnek kell átsegítenie őt a krízisen. Igaz, hogy a közönség elsősorban a színészért (ritkán az íróért s még ritkábban a rendezőért) nézi a filmet, tévéjátékot, színdarabot vagy bármit, de a színész tehetsége, ha mégoly zseniális is, egymagában nem elegendő. Kell irányítás neki is, olyasvalakitől, aki nemcsak az aktor pillanatnyi szituációját és szövegét látja át, hanem azt is, hogy mindaz hogyan helyezkedik el majd a mű egészében. Sokan mondták annak idején: könnyű Keletinek, ő mindig sztárszereposztással dolgozik, azok megcsinálják neki . . . Évekig kuktáskodva Marci bácsi mellett láttam, hogy ez nem ilyen egyszerű, a legpompásabb színésznek is szüksége van instrukcióra, irányításra. — Gondolom, Várkonyinál, aki szintén szerette a nagy nevekből álló szereposztást, ugyanezt látta . . . — Igen, csak ő, mint színész, olykor még elő is játszott, meg is mutatta, hogyan képzeli, amit Keleti sose tett, mert ismerte önnön korlátait. Azt is szerettem bennük, hogy munka közben mindkettő valósággal az apja volt az egész stábnak, atyaian gondoskodtak mindenről és mindenkiről és ez jó hangulatot, tehát remek munkalégkört teremtett mindig. Aztán arról beszélgetünk, mi volt az első önálló munkája a tévében Csenterics Ágnesnek (műsor Török Erzsi népdalénekesnőről, ez volt a vizsgafilmje), s hogyan ment tovább? — Úgy gondolom, nem érdemes „összes műveim” teljes listáját felsorolnom, hiszen nem lexikont szerkesztünk. Annak örülök, hogy sokféle esélyt kaptam, széles skálán dolgozhattam, amibe balettfilm és dokumentumfilm, zenés revü és zenés portréfilm egyaránt belefért. Hogy alkalmam volt magyar óriásokkal dolgozni Ruttkai Évától Darvas Ivánig és világsztárokkal is, Nyesztyerenkótól Marton Éváig. Hogy még Székely Istvántól is megtudhattam és elleshettem egyet-mást, amikor másodjára rendezte meg a Lila akácot és ott lehettem a forgatáson, például a Hyppolit hajdani őstitkairól és Fényes Szabolccsal is partnerei lehettünk egymásnak. — Eszembe jut a Látta-e már Budapestet, vagy az Egy Fényes-est, Fényes Szabolcs show-ja, amelyre a veszprémi tévétalálkozón több díjat is kapott és azt gondolom, az ilyen látványos, remek ritmusú, elegáns vezérlésű és kiállítású műsorok állnak magához a legközelebb, nem? A show-műsorok. A könnyű műfaj? — Említettem már, hogy tizenkét évig tanultam zongorázni, meg ami ezzel jár (szolfézs), stb . talán ennek köszönhető, hogy minden zenei műfajt egyformán szeretek. Fényes Szabolcsot éppúgy, mint Pressert, vagy Bartókot, vagy Beethovent, bárkit és bármit, csak a maga műfajában igazi és színvonalas legyen. A Kalmár Magdáról vagy Miller Lajosról szóló műsoraim ugyanúgy kedvesek nekem, mint azok, amelyekben a könynyű műfaj nagyságai szerepeltek. — És Kuba? Nem azt szereti a legjobban? — Hú, de váratlanul ugrott át a karib-tengeri világba! Lehet, hogy igaza van, legalábbis: nagyon-nagyon szeretem Kubát, amit az is bizonyít, hogy 1979, azaz amióta a magyar és a kubai televízió egyezményt kötött egymással, tizenötször (!) jártam ott. Tizennégyszer forgattam a legkülönbözőbb műsorokat, filmeket és csak egyetlenegyszer voltam kint vendégként, egy film- és televíziós fesztiválon. — Mi vonzza ott annyira? — Talán az, hogy mediterrán alkat vagyok, imádom a napfényt, a tiszta levegőt, a meleget, a tengert, mindazt, ami ott töményen megtalálható. Tetszik nekem, hogy a kubaiak olyan, szinte a naivságig menően nyíltak, kedvesek, természetesek, a többi embert, például bennünket, európaiakat is szeretőek. — Mit tud még felhozni mentségére, Csenterics Ágnes? — Hogy az egész szakmában a profizmust szeretem a legjobban (bizonyára ez a legdöntőbb a Keleti- és Várkonyi-hatásban), s a legjobban utálom a trehányságot, az oda nem figyelést, a szervezetlenséget, mindazt, aminek következtében sokszor dupla mértékben kell pazarolni az energiáinkat, gyakran feleslegesen. — Legközelebbi tervei? — Engedtessék meg, hogy előbb egy legutóbbival büszkélkedjem el. Éppen túl vagyok ugyanis életem első színházi rendezésén. Januári premier volt a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. A Fekete Péter című zenés játék színpadra állítására kértek fel. Igen, ilyen egyszerűen történt, minden előzetes tárgyalás nélkül, egy szép napon felhívott Léner Péter, a nyíregyházi igazgató és megkérdezte, nem volna-e kedvem rendezni nála? Gondoltam, ő is tudta, hogy kérdése szónoki, hiszen semmihez sem lett volna nagyobb kedvem! A Fekete Pétert, amit 1943 tavaszutáján mutatott be a Vígszínház, ahol annak idején szokás volt zenés vígjátékkal zárni az évadot. Olyan örökzöld Eisemann-slágerek maradtak fenn ebből a darabból, mint a Holdvilágos éjszakán, mint a Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott, mint a Csak egy cö betű van a decemberben .. . — Sikerült a nyíregyházi előadás? — Azt mondják, igen, nem az én dolgom megítélni. Kérdezte a következő munkámat. Nos, a Budapestshow után egy csak jellegében hasonló Balaton-show előkészületein dolgozom. Még egy balettfilmet is forgatok majd az idén, a csodálatos szovjet táncossal, Vlagyimir Vasziljevel. BARABÁS TAMÁS Csenterics Ágnes KELETI ÉVA FELVÉTELE □ 27