Új Tükör, 1987. április-június (24. évfolyam, 14-26. szám)

1987-06-14 / 24. szám

PÁLYÁN INNEN, PÁLYÁN TÚL ■ Az ötéves Zsófi mosolyogva bár, de nehezen vette tudomásul, hiá­ba a torokfájás és a hőmérőzés, a látogató nem miatta jött. Szerencsé­re rövid alku után sikerült meg­győzni, hogy számára előnyösebb a televíziót nézni, mint a felnőttek beszélgetését hallgatni. E rövid közjáték után végül is si­került a Vizafogó lakótelep egyik ötödik emeleti lakásában a közel­múlt ismert sportcsillagával, egy sportág hosszú ideig egyedüli nem­zetközi élvonalbeli képviselőjével, Ambrus Mariannal letelepednünk az étkezőhelyiségben, hogy a televízió hangjától és Zsófi kommentárjaitól kísérve elbeszélgessünk sikerekről, múltról, jövőről. Beszélgetésünkkel azt kutattam, hogy él, hogyan tud beilleszkedni a sikerek reflektorfé­nyéhez szokott ember a mindenna­pok szürke egyhangúságába, milyen segítséget kap egy új életmód kez­déséhez, egyik pályán még innen, egy másik pályán túl.­­ Számtalan magyar bajnoki cím mellett szerzett világbajnokságon ezüstérmet, kétszer harmadik helyet, kétszer volt az év sportolója, dön­tőse a montreali olimpiának, hőse számos nemzetközi versenynek. Gon­dolom, sokan felismerik, az ABC- ben szebb húst, kenyeret kap, élvez­heti a híres embereket megillető előnyöket. Így van? — Ha arra gondol, hogy népsze­rű vagyok, felismernek és előnyöm származik tizenhét éves evezősmúl­tamból, akkor nagyot téved. Amikor a csúcson voltam, akkor is keveseb­ben ismertek, mint egy focicsapat so­kadik tartalékját. Sajnos az evezés itthon nem tartozik a nagy hírve­rést élvező sportok közé. Külföldön mintha jobban ismernének. — Mikor volt utoljára válogatott? — 1985-ben még kijutottam a vi­lágbajnokságra, kétpárevezősben esélyesek is voltunk Cserey Ildivel döntős helyre, így szépen búcsúzhat­tam volna a címeres meztől, de a vi­lágbajnokság helyszínén vírusos to­rokgyulladást kaptam és az tönkre­tett mindent. Tavaly még indultam levezetésképpen a bajnokságon. Har­mincévesen hagytam abba az aktív sportolást . Ebben a korban általában már kialakul az ember életvitele, szépen haladhat előre választott hivatásá­ban. Sokan megbecsült, befutott em­berek szakmájukban. Ön ezzel szem­ben pályakezdő, bármihez is kezd.­­Milyen elképzelése van a jövőről? — Keresem a helyemet, még nem tudom igazán, mihez kezdjek. Most végzem a Testnevelési Főiskolán az első évet sportszervezői szakon. Le­het, hogy szervező leszek, ez érde­kel Ugyanakkor egyre inkább ér­zem a múlt és a jelen közötti hatal­mas különbséget. Még egy ilyen szép dolgot, mint az evezés, a sport, nem fogok találni. Számomra az tet­szett a legjobban, hogy könyöklés- és protekciómentes volt. Ha én voltam a legjobb, akkor én győztem, az én nyakamba akasztották az aranyér­met. Nem lehetett mellébeszélni. — Tizenhét év versenyzőként ha­talmas idő.. Rengeteg tapasztalata le­het. Nem gondolt arra, hogy edző­ként sokat tehetne sportágáért? — Gondoltam rá. Az igazsághoz tartozik, hogy nem fizikai, hanem lelki fáradtság miatt határoztam el, hogy befejezem az aktív sportolást. Állandó edzőtáborozás, versenyzés, utazás, olyan elfoglaltság, amit gye­rek mellett nehéz vállalni. Zsófit az első három évben „levelező” anya­ként neveltem. Ahogy ismerem az edzői munkát, időbeosztást, még ke­vesebb időm lenne a gyerekhez. — Ebben sok igazság van, de: „Ambrus Mariann evezősiskolája” nem hangzik rosszul. — Furcsa, hogy ezt hozza fel pél­dának, mert ehhez hasonló ötlet ne­kem is eszembe jutott. Úgy érzem, ehhez nem lenne partner. Ez nem labdarúgás. — A sikereken túl mit adott a sport? — Olyan állóképességet, amit ta­lán a civil életemben is haszno­síthatok. Ha becsuknak előttem egy ajtót, van erőm újra kinyitni. Sok megpróbáltatást okoz a sport, de nö­veli és növeli a tűrőképességet. Egyesületem egy ideig még munka­társként alkalmaz, amíg megfelelő munkát találok, de a pénzem sok­kal kevesebb, mint versenyző ko­romban. Azért, hogy kiegészíthes­sem jövedelmemet , megszoktam a sport nyújtotta életszínvonalat —, minden r­eggel négykor kelek és al­kalmi munkával keresek pénzt. A sportnak köszönhetően fizikailag ezt is jól bírom. Más kérdés, hogy ezt azért hosszú ideig nem lehet csinál­ni. — Majd két évtizeden keresztül sok örömet szerzett a sportszerető embereknek, hírnevet hazánknak. Megbecsüli ezért a sporttársada­lom? — Úgy érzem, nem mindenhol és nem mindenki. Az előbb már emlí­tettem egyesületem segítségét, ezen túl edzői állást is kínált az MTK­­VM. Ezt a már említett okok miatt nem vállaltam. Ugyanakkor nemré­giben az Evezős Szövetségben jár­tam és segítséget kértem sportbeli elhelyezkedésemhez, szervezői mun­kához. Ehelyett tanácsot kaptam, hogy ne a sportban akarjak elhelyez­kedni, keressek valami más munkát és ha kitanultam egy civil szakmát, jöjjek vissza. — Sokszor szerepelt újságokban, televízióban pályája során, búcsú­zását még a rádió Sportvilág adása Ambrus Mariann és Cserey Ildikó is emlékezetessé tette köszöntő mű­sorával. Azután beállt a csend. Ki­hunytak a reflektorok, az előadás véget ért. Hogyan viseli ezt a csen­det? — Nagyon rossz. Persze nem ar­ra gondolok, hogy nem cseng a tele­fon állandóan és nem állnak sor­ban az újságírók interjúért, mert nem vagyok már téma, hanem arra, hogy az igazi rossz érzést a minden­napos sikerélmények hiánya okozza. Ezt nemcsak a hírnév, de a jól vég­zett edzések is jelentették. Jó volt edzés után úgy a tükörbe nézni, hogy ma is teljesítettem valamit. A versenyzés, az utazás nem hiányzik, csak a győzelem íze. Az utazást so­kan irígylik tőlünk, sportolóktól, pe­dig valójában semmit sem láttam a városokból. Mindig ugyanaz volt, csak az utazás, a szálló, a pálya. Ha nagy ritkán a vendéglátók elvittek valahova, akkor is csak a verseny foglalkoztatott. Verseny után jó lett volna egy-két napot maradni, néze­lődni, de akkor már jöttünk haza. Ha jól számolom, voltam tízszer a svájci Luzernben, de még igazából nem ismerem ezt a várost sem. — Beszélgetésünk alatt végig a megszokott vidám hangon mesélt a múltról, beszélt tervekről, vágyak­ról. Mégis a mosoly mögött szoron­gást érzek. Mintha nem tudná, hol is van a helye a világban. Tévedek? — Sajnos jól érzi. Valóban kere­sem a helyem. Nem is tudom, talán a „nagyhal”-ra várok, talán valami­lyen útmutatásra, segítségre. Tanu­lok, igyekszem megszerezni a diplo­mát, de ha minden jól megy, akkor is harmincnégy éves leszek, mire végzek. Akkor és annyi évesen le­szek pályakezdő. Másban nem lenne szorongás? Igenlő válaszommal természetesen mit sem változtatok a helyzeten. El kell gondolkodnunk azon, hogy a sportsikerek nemzeti értékeink ré­sze, azok létrehozóit meg kell be­csülni. Még akkor is, ha — ilyen a sport — fiatalon visszavonulnak és már nem egészen fiatalon újra kez­dők lesznek. MÁTÉ G. PÉTER 34 □

Next