Új Tükör, 1987. április-június (24. évfolyam, 14-26. szám)
1987-06-14 / 24. szám
PÁLYÁN INNEN, PÁLYÁN TÚL ■ Az ötéves Zsófi mosolyogva bár, de nehezen vette tudomásul, hiába a torokfájás és a hőmérőzés, a látogató nem miatta jött. Szerencsére rövid alku után sikerült meggyőzni, hogy számára előnyösebb a televíziót nézni, mint a felnőttek beszélgetését hallgatni. E rövid közjáték után végül is sikerült a Vizafogó lakótelep egyik ötödik emeleti lakásában a közelmúlt ismert sportcsillagával, egy sportág hosszú ideig egyedüli nemzetközi élvonalbeli képviselőjével, Ambrus Mariannal letelepednünk az étkezőhelyiségben, hogy a televízió hangjától és Zsófi kommentárjaitól kísérve elbeszélgessünk sikerekről, múltról, jövőről. Beszélgetésünkkel azt kutattam, hogy él, hogyan tud beilleszkedni a sikerek reflektorfényéhez szokott ember a mindennapok szürke egyhangúságába, milyen segítséget kap egy új életmód kezdéséhez, egyik pályán még innen, egy másik pályán túl. Számtalan magyar bajnoki cím mellett szerzett világbajnokságon ezüstérmet, kétszer harmadik helyet, kétszer volt az év sportolója, döntőse a montreali olimpiának, hőse számos nemzetközi versenynek. Gondolom, sokan felismerik, az ABC- ben szebb húst, kenyeret kap, élvezheti a híres embereket megillető előnyöket. Így van? — Ha arra gondol, hogy népszerű vagyok, felismernek és előnyöm származik tizenhét éves evezősmúltamból, akkor nagyot téved. Amikor a csúcson voltam, akkor is kevesebben ismertek, mint egy focicsapat sokadik tartalékját. Sajnos az evezés itthon nem tartozik a nagy hírverést élvező sportok közé. Külföldön mintha jobban ismernének. — Mikor volt utoljára válogatott? — 1985-ben még kijutottam a világbajnokságra, kétpárevezősben esélyesek is voltunk Cserey Ildivel döntős helyre, így szépen búcsúzhattam volna a címeres meztől, de a világbajnokság helyszínén vírusos torokgyulladást kaptam és az tönkretett mindent. Tavaly még indultam levezetésképpen a bajnokságon. Harmincévesen hagytam abba az aktív sportolást . Ebben a korban általában már kialakul az ember életvitele, szépen haladhat előre választott hivatásában. Sokan megbecsült, befutott emberek szakmájukban. Ön ezzel szemben pályakezdő, bármihez is kezd.Milyen elképzelése van a jövőről? — Keresem a helyemet, még nem tudom igazán, mihez kezdjek. Most végzem a Testnevelési Főiskolán az első évet sportszervezői szakon. Lehet, hogy szervező leszek, ez érdekel Ugyanakkor egyre inkább érzem a múlt és a jelen közötti hatalmas különbséget. Még egy ilyen szép dolgot, mint az evezés, a sport, nem fogok találni. Számomra az tetszett a legjobban, hogy könyöklés- és protekciómentes volt. Ha én voltam a legjobb, akkor én győztem, az én nyakamba akasztották az aranyérmet. Nem lehetett mellébeszélni. — Tizenhét év versenyzőként hatalmas idő.. Rengeteg tapasztalata lehet. Nem gondolt arra, hogy edzőként sokat tehetne sportágáért? — Gondoltam rá. Az igazsághoz tartozik, hogy nem fizikai, hanem lelki fáradtság miatt határoztam el, hogy befejezem az aktív sportolást. Állandó edzőtáborozás, versenyzés, utazás, olyan elfoglaltság, amit gyerek mellett nehéz vállalni. Zsófit az első három évben „levelező” anyaként neveltem. Ahogy ismerem az edzői munkát, időbeosztást, még kevesebb időm lenne a gyerekhez. — Ebben sok igazság van, de: „Ambrus Mariann evezősiskolája” nem hangzik rosszul. — Furcsa, hogy ezt hozza fel példának, mert ehhez hasonló ötlet nekem is eszembe jutott. Úgy érzem, ehhez nem lenne partner. Ez nem labdarúgás. — A sikereken túl mit adott a sport? — Olyan állóképességet, amit talán a civil életemben is hasznosíthatok. Ha becsuknak előttem egy ajtót, van erőm újra kinyitni. Sok megpróbáltatást okoz a sport, de növeli és növeli a tűrőképességet. Egyesületem egy ideig még munkatársként alkalmaz, amíg megfelelő munkát találok, de a pénzem sokkal kevesebb, mint versenyző koromban. Azért, hogy kiegészíthessem jövedelmemet , megszoktam a sport nyújtotta életszínvonalat —, minden reggel négykor kelek és alkalmi munkával keresek pénzt. A sportnak köszönhetően fizikailag ezt is jól bírom. Más kérdés, hogy ezt azért hosszú ideig nem lehet csinálni. — Majd két évtizeden keresztül sok örömet szerzett a sportszerető embereknek, hírnevet hazánknak. Megbecsüli ezért a sporttársadalom? — Úgy érzem, nem mindenhol és nem mindenki. Az előbb már említettem egyesületem segítségét, ezen túl edzői állást is kínált az MTKVM. Ezt a már említett okok miatt nem vállaltam. Ugyanakkor nemrégiben az Evezős Szövetségben jártam és segítséget kértem sportbeli elhelyezkedésemhez, szervezői munkához. Ehelyett tanácsot kaptam, hogy ne a sportban akarjak elhelyezkedni, keressek valami más munkát és ha kitanultam egy civil szakmát, jöjjek vissza. — Sokszor szerepelt újságokban, televízióban pályája során, búcsúzását még a rádió Sportvilág adása Ambrus Mariann és Cserey Ildikó is emlékezetessé tette köszöntő műsorával. Azután beállt a csend. Kihunytak a reflektorok, az előadás véget ért. Hogyan viseli ezt a csendet? — Nagyon rossz. Persze nem arra gondolok, hogy nem cseng a telefon állandóan és nem állnak sorban az újságírók interjúért, mert nem vagyok már téma, hanem arra, hogy az igazi rossz érzést a mindennapos sikerélmények hiánya okozza. Ezt nemcsak a hírnév, de a jól végzett edzések is jelentették. Jó volt edzés után úgy a tükörbe nézni, hogy ma is teljesítettem valamit. A versenyzés, az utazás nem hiányzik, csak a győzelem íze. Az utazást sokan irígylik tőlünk, sportolóktól, pedig valójában semmit sem láttam a városokból. Mindig ugyanaz volt, csak az utazás, a szálló, a pálya. Ha nagy ritkán a vendéglátók elvittek valahova, akkor is csak a verseny foglalkoztatott. Verseny után jó lett volna egy-két napot maradni, nézelődni, de akkor már jöttünk haza. Ha jól számolom, voltam tízszer a svájci Luzernben, de még igazából nem ismerem ezt a várost sem. — Beszélgetésünk alatt végig a megszokott vidám hangon mesélt a múltról, beszélt tervekről, vágyakról. Mégis a mosoly mögött szorongást érzek. Mintha nem tudná, hol is van a helye a világban. Tévedek? — Sajnos jól érzi. Valóban keresem a helyem. Nem is tudom, talán a „nagyhal”-ra várok, talán valamilyen útmutatásra, segítségre. Tanulok, igyekszem megszerezni a diplomát, de ha minden jól megy, akkor is harmincnégy éves leszek, mire végzek. Akkor és annyi évesen leszek pályakezdő. Másban nem lenne szorongás? Igenlő válaszommal természetesen mit sem változtatok a helyzeten. El kell gondolkodnunk azon, hogy a sportsikerek nemzeti értékeink része, azok létrehozóit meg kell becsülni. Még akkor is, ha — ilyen a sport — fiatalon visszavonulnak és már nem egészen fiatalon újra kezdők lesznek. MÁTÉ G. PÉTER 34 □