Új Tükör, 1988. január-március (25. évfolyam, 1-13. szám)
1988-03-13 / 11. szám
tanárát, Szabó Sándort ábrázoló aprócska vásznát mutatjuk be itt. A fej megformálása biztos, térbelisége határozott, színhasználata érzékeny és érzékletes. A képecske jelzése hihetetlenül apró és szép betűkkel: „Jóskay 1843.” Naivabb ábrázolat az Asztalos Etelka arcképe, melyen ez olvasható: „1845. Fest. Jókai Mór.” A kissé merevre sikeredett figurát finoman ellensúlyozza a fehér változataival megfestett ruha és a háttérben ábrázolt táj, melyet kis vízesés is gazdagít. Ugyanebben az évben lett sikeres íróember a Hétköznapok című művével Jókai. Festői igyekezete ettől kezdve alábbhagyott. Nem lett hűtlen az ecsethez, de nem forgatta rendszeresen, szívesebben „szántotta a sok csúnya fekete betűt”, és megalkotta a magyar irodalom máig legkedveltebb regényeit. „Kedves és mosolygó festékeit” csak alkalmanként vette elő, hogy rajzolóceruzáját is csak akkor működtette, ha a szónál a kép alkalmatosabbnak tetszett élményei kifejezésére. Erdélyi útjai során adódtak ilyen alkalmiak, a haza sok nevezetességét örökítette meg, melyek aztán — más által — fába metszve kerültek nyilvánosságra a sajtóban. Petőfi kiskőrösi szülőházát is az ő hű ábrázolatában ismerjük 1863-ból. Szatirikus hajlandósága azokban a rajzokban kapott formát, melyeket Kakas Márton álnéven az Üstökös című lap számára készített. Balatoni táj című vízfestménye már abból az időből való, mikor Balatonfüred vált kedvelt nyaralóhelyévé. A kis kép hátán ezt olvashatjuk: „Igazolom, hogy Jókai Mór ezt az aquarellt Balaton Füreden festette a saját vilája teraszán, ez. Feszty Árpádiné.” Azaz Jókai Róza, azaz az író nevelt lányának ugyancsak „apátián” leánykája ... A legkülönösebb és festői tekintetben is a legértékesebb az a vízfestmény, melynek fölső szegélyén tollal írottan ezt olvashatjuk: „Az én édes Bellám. Rajzoltam Siófokon 1903. június 14. Jókai Móricz s. k.” A fiatal hölgy, aki kereveten pihenve szeretetteljesen tekint festőjére, a 74 éves korában másodjára őt választó íróra, Nagy Bella volt, a koros író ifjú arája. Oltárhoz vezetése idején egy ország háborgott és képedt el, de mindez falra hányt borsó volt, nem ártott a hajlott korú férfiú boldogságának, amire e képnél hathatósabb bizonyítékot hiábavalóság keresnünk. Képzőművész volt hát Jókai Mór? Az ő képeit nézvén helyesebb talán nemzeti ereklyéket emlegetnünk. Nem mérhetők a korabeli képzett festők munkáihoz, a hazai történelmi festészetet megalapozó Orlaiéhoz, pedig különösen nem. Műkedvelő volt Jókai a festészet terein, akinek van érzéke színhez, formához, de munkáiban nem kora képzőművészeti színvonala jelenik meg. Erre nem is vágyott. Rajzoló-festő kezét gyermekien befolyásolatlan érzés és értelem vezette. Szemén át szerzett élményeit átírás nélkül, józan tárgyiassággal vitte át papírra. Hogy nagy ügyekről, mély szenvedélyekről és merész elszánásokról írásban tud hathatósabban szólni, korán felismerte, ám az ifjúkori szerelem, a festészet élete végéig elkísérte. Kiránduló volt ezen a mezőn, az elhivatott piktorok nagy küzdelmeit nem ismerte. De amit ecsettel alkotott, az is szorosan hozzá tartozik emberi és művészi arcképéhez. Színesebbé és hitelesebbé teszi. HEITLER LÁSZLÓ Az én édes Bellám ...