Új Tükör, 1988. július-szeptember (25. évfolyam, 27-39. szám)
1988-07-10 / 28. szám
Az újságíró sok mindennel számol, de azért őt is érhetik meglepetések. Például akkor, amikor ezt a kérdést kénytelen nekiszegezni Váczi Ernő szövetségi kapitánynak, miért gyengélkednek a magyar fogathajtók? Meglepődik, hiszen amióta az eszét tudja, hasonló kérdést nem kellett föltennie. A magyar fogathajtók mindeddig szelíd egyhangúsággal gyűjtötték az érmeket, főképpen az aranyakat. 1971 óta (ekkor rendezték az első Európa-bajnokságot) a magyar fogathajtósport harmincnégy érmet szerzett világversenyeken, ebből tizenkilenc alkalommal a dobogó legfelső fokára álltak föl. Ezzel szemben az 1986-os világbajnokságon mindkét aranyat a hollandok nyerték, s bár tavaly a kettesfogathajtó-vb-n Kecskeméti László nyert, ma már oda az abszolút elsőségünk. — Mi estünk vissza, vagy az ellenfelek lettek jobbak? — Nehéz erre röviden válaszolni — mondja Váczi Ernő. — Mi semmiképpen sem estünk vissza, az ellenfelek javultak ugyan, de nem ez a lényeg. Arról van szó, hogy a nemzetközi szövetség hosszú évek óta olyan szabályokat léptet életbe, amelyek kifejezetten bennünket, magyarokat sújtanak. Ez nem magyarázkodás, ezek tények. Szándékosan formálják úgy a szabályokat, hogy azok ellenünk legyenek. Ez ugyanis a sportág érdeke. A fogathajtás népszerűségének nem tesz jót, ha másfél évtizeden keresztül szinte megszakítás nélkül ugyanaz az ország viszi haza az elsőséget. Ez egyszerűen akadályozza a fogathajtás elterjedését, az újabb nemzetek bekapcsolódását. — Például milyen döntést hoztak ellenünk? — Bevezették a terepversenyen a kötelező lépésszakaszt. Ez a döntés kifejezetten ellenünk szólt. A kis lépésű magyar lovak ugyanis csak nagy erőfeszítések árán tudják teljesíteni az előírt időt. Vagyis, míg az ellenfelek lovai gyakorlatilag kipihenhetik magukat a lépésszakaszon, addig a magyar lovak valósággal kimé- KI ÜLe rülnek itt. De ez csak egy példa, mondhatnék még néhányat. — Hány magyar tagja van a Nemzetközi Lovas Szövetség fogathajtó-bizottságának? — Egy sincs. — Nem meglepő ez egy olyan sportágban, ahol meghatározó a szerepünk? A logika éppen azt diktálná, hogy nemcsak a bakon, hanem a szakág ülésein is vezető szerepet játsszunk. — Sajnos, a sportdiplomáciánk nem a legjobb. Ennek az a legfőbb oka, hogy a magyar szakemberek sem angolul, sem franciául nem beszélnek, holott a fogathajtásban ez a két nyelv a meghatározó. Szerencsére a közelmúltban dr. Bródy Tibor személyében találtunk egy megfelelő embert, olyat, aki öt nyelvet beszél, s a szakmai ismeretek dolgában is eléri a kívánt szintet. Mellesleg azért vannak diplomáciai sikereink is, például az, hogy jövőre itt lesz a kettes-világbajnokság. — A gyengélkedésünknek tehát pusztán az az oka, hogy ellenünk igazítják a szabályokat? — Nemcsak az. Megváltozott a mezőny is. Míg régebben külföldön, főképp Nyugaton, elsősorban idősebb, műkedvelő urak hajtottak, ma már ott is tudatosan kiválasztott fiatalokkal kell felvennünk a versenyt. A világ felfigyelt a fogathajtásra. Technikailag is előreléptek az ellenfelek. Ma már egyre gyakrabban előfordul, hogy a legmagyarabbnak tartott szakágban, a maratonimtásban is megelőznek bennünket. Az akadályokhoz berobbanó „betyáros” magyar stílus helyett azt a módszert választották, hogy a fogat első két lovát, az ostorhegyest és a gyeplőst gyakorlatilag kiiktatják a szűk fordulóknál, s csak a nyergessel és a rudassal irányítják a kocsit. Ez megkönnyíti a fordulatokat csökkenti a hibázási lehetőségeket. — Mi miért nem így csináljuk? — Ma már mi is próbálkozunk ezzel a módszerrel, de hát az az igazság, hogy bizonyos lépéshátrányba kerültünk. BAKON? — Van, aki azt mondja, a fogathajtásban is lejárt a sikeres kalandozások kora. A külföld megtalálta a fergeteges magyar győzelmek ellenszerét. A történelem megismétlődik. — Nemcsak az ellenfelek sikeréről van itt szó, hanem arról is, hogy a magunk háza táján sem megy minden rendben. Elkövettük például azt a komoly szakmai hibát, hogy a legnagyobb sikerek idején túlfuttattuk az élmezőnyt, s közben nem figyeltünk eléggé arra, hogy mekkora szakadék képződik a legjobbak és az utánpótlás közé. Sok tehetséges fiatal azért hagyta abba, mert reménytelennek ítélte meg a felzárkózás lehetőségét. Nyilván egyébként sem tökéletes a kiválasztás ebben a sportágban, hiszen mi a biztosíték arra, hogy a legtehetségesebbek eljussanak addig, hogy fölfigyeljenek rájuk a szakemberek. Melyik klub győzi ezt lovakkal, kocsikkal. Ez az egész egy kicsit az autóversenyzéshez hasonlít, ott is csak az viszi valamire, aki — legalábbis eleinte, míg amatőr — győzi anyagilag. — Ez nagyjából így van. Éppen ezért fektettünk nagy súlyt a kettesfogat-hajtásra. Az itt fölbukkanó tehetségeket aztán átültetjük négyes fogatra, bár a ketteshajtás önmagában is remek sportág. — Anyagiakban nyilván nem dúskál a sportág. Hogyan osztja meg a Magyar Lovas Szövetség a szakágak között a központi támogatást? — Ez nekünk szinte mindegy, ugyanis az a pénz legföljebb ha tíz százalékát teszi ki a szükségesnek. Ezt a sportágat gyakorlatilag a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok tartják el. — Az utóbbi években fogathajtásban is rendeznek pénzdíjas versenyeket. Ez nyilván ösztönzi a magyar hajtókat is. — Természetesen, bár itt akkorák a különféle szállítási költségek, hogy az esetleges nyeremények jelentős részét elviszik. A pénzdíjak megjelenése inkább csak azt jelenti, hogy az ország nehéz gazdasági helyzete ellenére is ki tudunk utazni a versenyekre. Díjugratóktól, díjlovasoktól gyakran hallani, hogy könnyű a fogathajtók dolga, mert ebben a szakágban még kicsi a rivalizálás, alig néhány ország vesz részt a világversenyeken. Bezzeg az ő nagy múltú szakágaikban ... — Igazuk van. A fogathajtásban könnyebb sikereket elérni, mint mondjuk, a világszerte ismert díjugratásban. Bár egyre kevésbé, mert, mint mondtam, a világ odafigyelt erre a szakágra is. De nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a magyar adottságokhoz, mentalitáshoz ez a szakág áll a legközelebb, vagyis mindenképpen itt van a legtöbb keresnivalónk. A magyar ember a bakra termett. Bár azt be kell látnunk, hogy ez ma már önmagában kevés. PILHÁL GYÖRGY KÍMÉLETESEBBEN! Első idézet: „ ... meglehetősen széles körben erősödött föl a kíméletlen ... ragadozó ösztön, amely a jogtalan, mások kárára folytatott haszonszerzés annyi változatát tálalta fel. ..” Második idézet: „ ... életem legnehezebb kilencven perce .. . nem lehetett kevés a beígért prémium,... s a játékosok szinte elhomályosult tekintettel futballoztak.” Az első idézet az Új Tükör 1988. április 24-i vezércikkéből való, a második egy Varga László nevű játékvezető nyilatkozatából, amely a Foci 1988. április 22-i számában jelent meg a Veszprém—Dunaújváros NB II-es „szuperrangadó”-ról. Az utóbbi szó is a Fociból idéztetett. Az effajta felértékelés persze egyben a „szuper” megjelölés leértékelése, lejáratása, mert ha a Veszprém—Dunaújváros mérkőzés „szuper”, akkor ugyan milyen szóval illessük példának okáért a Milan—Internazionale, Roma —Napoli, Real Madrid—Barcelona vagy Liverpool—Everton meccseket? De térjünk vissza a fenti két idézethez. Hogyan kerülnek egymás alá? Nem véletlenül. Az Új Tükör is megírta, idén februárban, hogy a szociológia egy kanadai professzora közvetlen összefüggést lát egyrészt a thatcheri gazdaságpolitika, a korlátlan verseny propagálása, másrészt az angol focihuliganizmus erősödése között. Három évvel ezelőtt, 1985. májusában az említett futballhuliganizmus harmincnyolc ember halálát okozta a brüsszeli Heysel-stadionban. Előkerestem a katasztrófával kapcsolatos cikkgyűjteményemből a Párizsban megjelenő amerikai napilap, az International Herald Tribune egyik írását (1985. június 7-én jelent meg). Nem minden labdarúgó-mérkőzésen tobzódik az erőszak, fejtegeti a cikkíró, de az erőszakos cselekmények gyakorisága az élet szinte minden szférájában arra mutat, hogy a mindenáron való győzelemre törés logikus következményével állunk szemben. „Ha valamely társadalom úgy van berendezve, hogy a siker egyenlő a mások megverésével, akkor már csak két kérdés vetődik fel: Mikor fordul elő a következő ilyen esemény? És milyen súlyos lesz? Lehet, hogy az amerikai újságíró kissé túloz. De annyi bizonyos, hogy a különféle labdarúgó-kupaküzdelmek nagy presztízs- és üzleti tétje már oda vezetett, hogy egy holland játékos nyilatkozata szerint jó néhány csapatnak van egy olyan „kemény fickója”, akinek fő feladata az ellenfél legjobbjának lerágása, letaglózása. Meglehet, ez is túlzás. Annyi azonban bizonyos, hogy az idézett kanadai és USA-beli megnyilatkozások sokallják a verseny dicsőítését. Minálunk sokan hajlamosak mostanában az efféle túlmagasztalásra. Igaz, a versenyszellem fejlesztése fontos a reform szempontjából idehaza, szükség van rá gazdasági helyzetünkben. Csak ne lihegjük túl! Már megint és ezt is... És összpontosuljon a versenyszellem a jobb teljesítmények elérésére — kultúrában, sportban, egyebütt —, a termelékenység fokozására, s ne a sztárolásra, a kíméletlen érvényesülésre, a másik, az embertársa kifúrására, tönkretételére. BALABÁN PÉTER