Új Tükör, 1988. október-december (25. évfolyam, 40-52. szám)
1988-11-13 / 46. szám
VÉLEMÉNYEK, VITÁK, VÁLASZOK NE LEGYÜNK MAZSOLÁK (1988. 44. szám) Nagy örömmel vettem tudomásul, hogy Verebes István, annyi elfoglaltsága mellett vette a fáradságot, és egyetlen, kiragadott bekezdésemre csaknem egy teljes oldalnyi válasszal tisztelt meg, így kellő nyilvánosság előtt kérhetek tőle ezúttal bocsánatot. Több okból. 1. írónak néztem. Bár egy kritikus tévedhet, mert dolgozik, de azért ekkorát nem hibázhat. Ráadásul összehasonlítottam egy olyan íróval, aki valóban író, s ezt Verebes mindkettejük nevében kikéri. Igaza van. Szerinte ő soha nem volt író, csak én állítom róla, Spiró György pedig világéletében író volt. Én ezzel szemben azt mertem állítani (nem először), hogy számomra Spiró az imposztorral bizonyította, hogy jó és csak a Csirkefejjel, hogy kiváló drámaíró, addig nagyszerű prózaírónak tekintettem, míg Verebes fiatalkori komédiája számomra egy molnári pálya lehetőségét mutatta, mely életmű hiányzik a mai magyar színpadi irodalomból, s mely lehetőség, ha beteljesül, értékesebb életművet eredményez, mint amilyen értékűnek vitapartnerem jelenlegi munkásságát látom. Egy olyan kiváló színházi ember, mint Verebes, tudja, hogy nem véletlenül írtam szerzőt drámaíró helyett, csak elfelejti, hogy e két fogalom a kulisszák vitágában nem ugyanazt jelenti. Ez egyben azt is cáfolja, hogy neki spirói jövőt gondoltam volna bármikor is. Ismétlem, molnárit. 2. A kiváló nem író kikéri magának, hogy én őt erkölcstelenséggel vádolom, és felszólít, nevezzem meg egyetlen, az európai közmorált sértő munkáját. Megnevezem: ez az írása az lenne, ha lenne európai közmorál, de legnagyobb nem írónk figyelmét bizonyára elkerülte, hogy a morál nem kontinentálisan alakul ki, hanem főként vallási és ehhez kapcsoltan etnikai alapon. De tételezzük fel, hogy vannak Grúziától Írországig érvényes szabályok, vagy legalább az európai kulturális közéletben vannak. Ha vannak, az biztosan hozzátartozik, hogy kioktatni, lenézni valakit ellentétes véleményéért nem szabad. Ez vonatkozik minden íróra, Verebes bizonyosan azért nem vette figyelembe, mert nem író, hanem korszakot formáló moralista, az egységes európai közmorál megteremtője, de mindenképpen a magyar vitamorál nagy és méltó folytatója. Lex post factum érv helyett azonban kijelentem: nem Verebes erkölcstelenségére céloztam, ezt ő magyarázza magának. Viszont állítom, hogy morális kérdés az a választás, mely minden tehetséges ember pályáján előjön, s mely nagyrészt meghatározza későbbi munkásságát, azt eldönteni, hogy elmélyülten alkossunk-e, akár évekig írva egyetlen művet, vagy ragadjunk meg minél több lehetőséget a szereplésre, vállalva annak kockázatát, hogy szétforgácsoljuk, minden percben előállítható ügyesség szintjén konzerváljuk képességeinket. Azért olvastam Verebes fejére azt a két mondatot, mert jóval értelmesebb, tehetségesebb embernek tartottam annál, mint amit némely „teljesítménye” (gondolok például Magyar Nemzet-beli dialógusaira) belőle láttatni enged. Azt is vitatom, hogy ennyit vállalva feltöltődhet, továbbfejlődhet valaki. Vitatom, de nem vádolom Verebes Istvánt, sőt még azt is belátom, hogy kabarébeli munkája fontos állomás a műfaj honi történetében akkor is, ha én szerzőjét ennél nehezebb feladatok megoldására is képesnek tartottam. Ennyit a morálról. 3. Nem írónk olyan kifejezéseket használ, mint „aljább”, „pofátlanság”, „locsog”, mindez szerinte sértő ítéletem kapcsán tör fel belőle, azt bizonyítandó, én nem vagyok alkalmas mások megítélésére, ehhez sem tehetségem, sem erkölcsi hátterem nincs. Verebes nyelvi szegénysége bizonyára onnan ered, hogy rengeteg munkája mellett viszonylag kevés ideje marad az olvasásra. Ezt is megértem, a szavai, bár értelmes emberek vitájában meglehetősen primitíven hatnak, a fő célt elérik: értem őket. És ezúton kérek bocsánatot Spirótól, hogy egy csupán hatvannégy oldalnyi kiadványban kettejüket együtt emlegettem (melynek okát egy Fiatalok rivaldája című kötet szolgáltatta, mely két részben mutatta be, egy évtizede, az akkor feltűntek darabjait). 4. Verebes kikéri magának, hogy virilistának (tehát a fogalom mai értelme szerint, magas jövedelmű polgárnak neveztem. Belevörösödve bizonygatja, neki ennyi pénzre van szüksége, és ő becsületesen adózik, tehát ismételten nincs igazam, mit akarok én ezzel? Semmit, csupán kijelentettem, hogy Verebes megdolgozott, megérdemelt, de magas jövedelemhez jut, azaz ő e vonatkozásban emelkedett ki társai közül. Honnan tudom? Verebes maga állította (még rádióműsorban is), hogy neki nagyon sokat kell keresnie, és igazságtalannak tartja, hogy mekkora adót vonnak tőle. Tehát maga ismeri el, hogy kiemelkedő jövedelemben részesül. Mivel vele ellentétben én amorálisnak tartom, hogy fülem hallatára tett ilyetén kijelentéseit idézzem, maradjunk annyiban, a szellemi élet tarifáinak ismeretében hadd tekintsem szónoki fordulatnak azt a kérdését, hogy hátha Spiró alkuszik jobban? Nem Verebes, hanem az olvasók tájékoztatására szeretném közölni, hogy néhány hónapja még egy kétórás színdarab megírási előlege (ez körülbelül kilencven oldal) mindössze háromszor annyi volt, mint egy kétoldalas vidám jelenet megírási díja. Akkor nem írónk szerint Spiró mire alkudott? Nem csalónak aposztrofáltam Verebest, hanem magas jövedelmű embernek. Maga ismeri el, hogy az. Akkor mi a baj? 5. Verebes a tőle elvárható szellemességgel úgy zárja le önnön nyomorúságáról való eszmefuttatását, hogy azt állítja, én havi huszonötezer forintot kapok a Thália Színháztól. Egy korszakos jelentőségű színházi ember biztosan tudja, hogy ilyen szerződés nincs, én egy bizonyos,százalékot kapok a színház bevételéből, melyet ráadásul további jogdíjak is terhelnek. Én bizonyítani tudom, hogy mi van a szerződésemben, sőt azt is, hogy ezt a darabot Dávid Sándor színésznek, az ő kérésére írtam, s egy békéscsabai bemutatóról volt szó, s csak utána jelentkezett a darabért a Thália Színház. Hogy ez nem régi, elhivatottságból táplálkozó vágyam volt, azt több helyen (újságban, rádióban) elmondtam, mint ahogy azt is, hogy a bemutató után ugyanazt az utat folytatom, melyről ezen egyetlen esetben letértem, s mely letérésem egy nagy sikerű bemutatót eredményezett, mely siker, ha Verebes szerint talmi, akkor egész saját ténykedését kérdőjelezi meg, hiszen saját jogos sikereit nem társadalmi tragédiákkal vívta ki. Verebes azon panaszkodik, hogy vájkálunk életében? Akkor szerinte az mi, amikor egy általunk soha sem hallott kijelentést mint tényt továbbadunk egy másik ember jövedelméről? Természetesen közérdekű bejelentés, helyes tömegtájékoztatás, mellyel mélységesen egyet kell értsek. Első olvasásra csak az zavart meg, hogy mind ez idáig nem tudtam, jövedelmem nemzeti ügy, és a nyíltság nevében erről illik tájékoztatni az olvasókat. Nos, tájékoztatom. Valóban beszélgettem Bálint Andrással (ami nem teljesen felel meg a „füle hallatára” kifejezésnek), mivel tárgyalunk egy esetleges bemutatóról, ő említette meg, biztosan pénzért írtam Szécsiről darabot. S miután nem tiltakoztam, arról beszélgettünk, hogy milyen jó lenne, ha egy szép, de nehéz drámával nem kétezer-ötszázat lehetne keresni havonta (tájékoztatási kötelezettségemnek megfelelően kijelentem, hogy ennyi volt első színházi jogdíjam), hanem a tízszeresét, s nagy, busa fejemet leszegve szomorkodtam neki egy kicsit arról, hogy ez a tízszeres pénz manapság szinte kizárólag csak zenés előadásoknak dukál. Majd megvigasztalt, hogy amit így keresek, az arra jó, hogy nyugodtan írhassak újra esténkénti száz bölcsészhallgatónak. Az irodalomtörténészek számára adalékul: a beszélgetés a rádió 13-as stúdiójában hangzott el szeptember első keddjén. Verebes azt állítja, ő ennyiért nem adja magát. Megértem, a ritka gyémántok drágák, de miért nem nézi el nekem, szegény, nálánál tíz évvel fiatalabb magyar állampolgárnak, hogy szerinte beérem kortársaim jövedelmének háromszorosával. Nagyon szomorú vagyok, hogy saját nagyságához hasonlítja az én kicsinységemet. Állítottam én valaha is, hogy méltó társa lehetnék szellemének? Soha. Azt sem mondom, hogy kiforgatta szavaim, hisz ott fenn olyan új objektív összefüggések láthatók, amelyek bizonyára átértékelik az emberi kommunikáció olyan egységeit is, mint a mondat. 6. Őszintén sajnálom, hogy nem lehetek partnere Verebesnek a „tisztességes ember szolgálatában”, de szurkolok neki. Kell korunkban egy önmagát soha fel nem adó és el nem adó ember, aki ugyan kétségek között él, hogy meddig lesz képes hat számjegyű összeget előteremteni adóra, de közben eszébe sem jutnak semmilyen anyagiak, csupán a cél, az erkölcsös élet propagálása. Soha nagyszerűbb propagátort! Maga Jézus Krisztus nem lett volna képes arra, hogy ha kell, naponta többször is propagálja az eszmét, váltakozó helyszínen, változatlan színvonalon. Igaz, őt nem adóztatták progresszíven, neki más konfliktusa lett a vitággal. Anyagiasnak és kisszerűnek tartasz, Mester, de ígérem megjavulok, és talán még konferálni is megtanulok egyszer, hogy bizonyíthassam Neked, ha az író névre nem is, de a személyi igazolványra méltó vagyok e hazában, melyben Te vagy a tisztességes emberek szolgálója, melynek hatása oly gyakran látható életünkben! 7. Tudom, hogy nálunk úgy szokás vitatkozni, hogy bizonyítjuk a másikról, szüzek vérét vedelő nyugalmazott nyilas-ávós-besúgó. Ez mindenkinek megjár, miért én lennék kivétel? Ha Verebes úgy gondolja, nincs semmi morális, szakmai hátterem, igaza van. Egyszer sem léptem fel az Operettszínházban, és csak csekély számú kabaréjelenettel szórakoztattam a „tisztességes” embert, mert abban a tévhitben éltem, hogy ha József Attiláról, Viszockijról vagy éppen egy mai magyar sztrájkról szólok, azzal is szolgálhatom őket. Kinyílt a szemem, melyet eddig azért hagytam csukva, mert azt hittem, ha egy telt házas előadáson felállva éljeneznek, az is a tisztességes ember reakciója. De ők bizonyára félrevezetettek, akiket megmételyezett a kufárszellem, de csak azért, mert hitvány színdarabjaim helyett nem magát az igét hallhatták, így ezentúl nem a hivatást vállaló ember hitével dolgozom egy Rajk-darab befejezésén, s azon a másikon, mely színházi életünk egyetlen 56 után áldozatul esett tagját idézné meg, hanem saját hitványságom tudatában, ami talán segít a szervezett hitványság ábrázolásában, mint ahogy ígérem, hogy ha ezután kritikát mernék írni, mint már annyiszor tettem, előtte tanulmányozom legfőbb tanítóm életművét (melybe színészi és rendezői munkáját azért nem sorolom, mert eredeti kitételemben sem mint életművet, hanem mint alkotó művészt idéztem meg), s csak, ha minőségre, tehetségre, mint szerinte önmagát magyarázó attribútumra, önmagáért létező állapotra bukkanok, akkor merek írógéphez ülni, figyelembe véve, hogy az általános és különös helyett a nagy Monászt, a Verebes szerinti lényeget konkretizáljam. Sajnálom, hogy többéves, a magaslatról nem látható kritikusi működés után jutottam csak ilyen fontos igazságok birtokába (elsőéves „Logika” jegyzetemben másként írták, de az még a pangás nehéz éveinek átkos szellemi terméke). 8. Soha nem állítottam, hogy ugyön a szocializmus egy és oszthatatlan ügyét értettem, melynek szolgai követése az álmom (ha így lenne, akkor talán nem Rajkról írnék darabot). Az, hogy e szó ilyen pejoratív felhangot is kapott az évek során, biztosan a hozzám hasonló felelőtleneknek köszönhető, s talán akkor az olvasó is arra gondolna előbb, hogy ügyszereteten azt is érthetjük, hogy valaki saját világnézetét mindenkor vállalva művészetével egy közösség szellemi épülését szolgálja, akár saját személyes érdekével szemben is. A „morális késztetés” valóban nem ér semmit tehetség nélkül, de írásomban ezt nem is állítottam, csupán azt, hogy szilárd erkölcsi tartással, önmagunkhoz mindig hűen alkotva több az esélyünk a minőségre, mint ha nem hiszünk saját munkánk közösségorientáló erejében. Ezt azért kellett hangsúlyoznom, mert a közelmúltban virágzott egy szemlélet, mely az irodalmat kizárólag szépművészetnek, formai kísérletek helyszínének tekintette, és lemondott arról a közéleti szerepről, mely irodalmunk társadalmi helyét kijelölte. Hiszek abban, hogy az írói pálya szolgálat, melyre szigorúbb erkölcsi normák vonatkoznak, s az író nemcsak önmagáért tartozik felelősséggel. S ennek ellentéte nem az individuális művészet, hanem az emberi önzés és a tartalmatlan magamutogatás. 9. Verebes szerint lehet jó ügyet szolgálni morális késztetés nélkül, mert a morális késztetés az egyetemes emberi kultúra hagyományaihoz kötött. Ez tautológia is lehetne, de bizonyára azt a felfedezést fedi, hogy az emberi kultúra egyetemes erkölcsi hagyományai nélkül is lehet valaki a jó ügy mellett, vagy azt, hogy ezen hagyományokban alapvető hibák vannak. Verebes okfejtése végtelen lehetőséget nyit gondolkodásunkban, hisz minden egymást feltételező dolognak egymástól való eltávolítása újabb variációk lehetőségét teremti meg. Tehát van szerelem érzelem nélkül, szintézis tézis nélkül és így tovább. Eddig úgy tudtuk, hogy az egyes ember elfogad egyetemesen értéknek tartott fogalmakat, és ha rendelkezik morális tartással, megpróbál ennek szellemében élni. De valóban ez már túl régen tétel, itt az ideje, hogy csavarjunk egyet rajta. 9. A marxizmus semmilyen tanulságokkal nem szolgál semmilyen morális eltévelyedéshez, mivel tudományos nézet, melynek gyakorlata többféleképpen kialakítható, de kizárólag tudományosan minősítheti visszafelé létrehozóit. 10. Tanítóm komplikáltnak tartja mondanivalómat. Hogy mi komplikált, mindig két emberen múlik. A másik az olvasó. Volt, aki könnyenmegértette. Igaz, nem szerepelt benne. Ám mégsem lehettem túl komplikált, hiszen vitapartnerem minden komplikáció nélkül sértődött meg. 11. Eddigi pályám legnagyobb elismerése, hogy maga Verebes vallja be: igazam van abban, hogy ő nem ügyszolgáló típus. Nagyszerű dolog egy morzsányi igazság. Érdemem csökkenti, hogy erre elég könnyű volt rájönnöm. 12. Végezetül: sajnálom, hogy Verebes István neve egy időben két kiadványban is „mazsola” volt. Meggyőzött: nem érdemli meg! SIPOSHEGYI PÉTER Helyt adtunk a fenti írásnak, de a túlságosan is személyessé, sőt személyeskedővé vált vitát nem kívánjuk folytatni. Szerk. □ 45