Új Tükör, 1988. október-december (25. évfolyam, 40-52. szám)

1988-11-13 / 46. szám

VÉLEMÉNYEK, VITÁK, VÁLASZOK NE LEGYÜNK MAZSOLÁK (1988. 44. szám) Nagy örömmel vettem tudomásul, hogy Verebes István, annyi elfoglaltsága mel­lett vette a fáradságot, és egyetlen, kira­gadott bekezdésemre csaknem egy tel­jes oldalnyi válasszal tisztelt meg, így kellő nyilvánosság előtt kérhetek tőle ez­úttal bocsánatot. Több okból. 1. írónak néztem. Bár egy kritikus té­vedhet, mert dolgozik, de azért ekkorát nem hibázhat. Ráadásul összehasonlítot­tam egy olyan íróval, aki valóban író, s ezt Verebes mindkettejük nevében kiké­ri. Igaza van. Szerinte ő soha nem volt író, csak én állítom róla, Spiró György pedig világéletében író volt. Én ezzel szemben azt mertem állítani (nem elő­ször), hogy számomra Spiró az imposz­­torral bizonyította, hogy jó és csak a Csirkefejjel, hogy kiváló drámaíró, ad­dig nagyszerű prózaírónak tekintettem, míg Verebes fiatalkori komédiája szá­momra egy molnári pálya lehetőségét mutatta, mely életmű hiányzik a mai magyar színpadi irodalomból, s mely le­hetőség, ha beteljesül, értékesebb élet­művet eredményez, mint amilyen érté­kűnek vitapartnerem jelenlegi munkás­ságát látom. Egy olyan kiváló színházi ember, mint Verebes, tudja, hogy nem véletlenül írtam szerzőt drámaíró he­lyett, csak elfelejti, hogy e két fogalom a kulisszák vitágában nem ugyanazt jelen­ti. Ez egyben azt is cáfolja, hogy neki spirói jövőt gondoltam volna bármikor is. Ismétlem, molnárit. 2. A kiváló nem író kikéri magának, hogy én őt erkölcstelenséggel vádolom, és felszólít, nevezzem meg egyetlen, az európai közmorált sértő munkáját. Meg­nevezem: ez az írása az lenne, ha lenne európai közmorál, de legnagyobb nem írónk figyelmét bizonyára elkerülte, hogy a morál nem kontinentálisan ala­kul ki, hanem főként vallási és ehhez kapcsoltan etnikai alapon. De tételezzük fel, hogy vannak Grúziától Írországig érvényes szabályok, vagy legalább az európai kulturális közéletben vannak. Ha vannak, az biztosan hozzátartozik, hogy kioktatni, lenézni valakit ellentétes véleményéért nem szabad. Ez vonatko­zik minden íróra, Verebes bizonyosan azért nem vette figyelembe, mert nem író, hanem korszakot formáló moralista, az egységes európai közmorál megte­remtője, de mindenképpen a magyar vi­­tamorál nagy és méltó folytatója. Lex post factum érv helyett azonban kijelentem: nem Verebes erkölcstelensé­gére céloztam, ezt ő magyarázza magá­nak. Viszont állítom, hogy morális kér­dés az a választás, mely minden tehetsé­ges ember pályáján előjön, s mely nagy­részt meghatározza későbbi munkássá­gát, azt eldönteni, hogy elmélyülten al­kossunk-e, akár évekig írva egyetlen művet, vagy ragadjunk meg minél több lehetőséget a szereplésre, vállalva an­nak kockázatát, hogy szétforgácsoljuk, minden percben előállítható ügyesség szintjén konzerváljuk képességeinket. Azért olvastam Verebes fejére azt a két mondatot, mert jóval értelmesebb, tehet­ségesebb embernek tartottam annál, mint amit némely „teljesítménye” (gon­dolok például Magyar Nemzet-beli dia­lógusaira) belőle láttatni enged. Azt is vitatom, hogy ennyit vállalva feltöltőd­het, továbbfejlődhet valaki. Vitatom, de nem vádolom Verebes Istvánt, sőt még azt is belátom, hogy kabarébeli munkája fontos állomás a műfaj honi történeté­ben akkor is, ha én szerzőjét ennél nehe­zebb feladatok megoldására is képesnek tartottam. Ennyit a morálról. 3. Nem írónk olyan kifejezéseket hasz­nál, mint „aljább”, „pofátlanság”, „lo­csog”, mindez szerinte sértő ítéletem kapcsán tör fel belőle, azt bizonyítandó, én nem vagyok alkalmas mások megíté­lésére, ehhez sem tehetségem, sem er­kölcsi hátterem nincs. Verebes nyelvi szegénysége bizonyára onnan ered, hogy rengeteg munkája mellett viszony­lag kevés ideje marad az olvasásra. Ezt is megértem, a szavai, bár értelmes em­berek vitájában meglehetősen primití­ven hatnak, a fő célt elérik: értem őket. És ezúton kérek bocsánatot Spirótól, hogy egy csupán hatvannégy oldalnyi kiadványban kettejüket együtt emleget­tem (melynek okát egy Fiatalok rivaldá­ja című kötet szolgáltatta, mely két rész­ben mutatta be, egy évtizede, az akkor feltűntek darabjait). 4. Verebes kikéri magának, hogy viri­listának (tehát a fogalom mai értelme szerint, magas jövedelmű polgárnak­ ne­veztem. Belevörösödve bizonygatja, ne­ki ennyi pénzre van szüksége, és ő be­csületesen adózik, tehát ismételten nincs igazam, mit akarok én ezzel? Semmit, csupán kijelentettem, hogy Verebes megdolgozott, megérdemelt, de magas jövedelemhez jut, azaz ő e vonatkozás­ban emelkedett ki társai közül. Honnan tudom? Verebes maga állította (még rá­dióműsorban is), hogy neki nagyon so­kat kell keresnie, és igazságtalannak tartja, hogy mekkora adót vonnak tőle. Tehát maga ismeri el, hogy kiemelkedő jövedelemben részesül. Mivel vele ellen­tétben én amorálisnak tartom, hogy fü­lem hallatára tett ilyetén kijelentéseit idézzem, maradjunk annyiban, a szelle­mi élet tarifáinak ismeretében hadd te­kintsem szónoki fordulatnak azt a kérdé­sét, hogy hátha Spiró alkuszik jobban? Nem Verebes, hanem az olvasók tájé­koztatására szeretném közölni, hogy né­hány hónapja még egy kétórás színda­rab megírási előlege (ez körülbelül ki­lencven oldal) mindössze háromszor annyi volt, mint egy kétoldalas vidám je­lenet megírási díja. Akkor nem írónk szerint Spiró mire alkudott? Nem csaló­nak aposztrofáltam Verebest, hanem magas jövedelmű embernek. Maga is­meri el, hogy az. Akkor mi a baj? 5. Verebes a tőle elvárható szellemes­séggel úgy zárja le önnön nyomorúságá­ról való eszmefuttatását, hogy azt állítja, én havi huszonötezer forintot kapok a Thália Színháztól. Egy korszakos jelen­tőségű­ színházi ember biztosan tudja, hogy ilyen szerződés nincs, én egy bizo­­nyos,s­zázalékot kapok a színház bevéte­léből, melyet ráadásul további jogdíjak is terhelnek. Én bizonyítani tudom, hogy mi van a szerződésemben, sőt azt is, hogy ezt a darabot Dávid Sándor szí­nésznek, az ő kérésére írtam, s egy bé­késcsabai bemutatóról volt szó, s csak utána jelentkezett a darabért a Thália Színház. Hogy ez nem régi, elhivatott­ságból táplálkozó vágyam volt, azt több helyen (újságban, rádióban) elmondtam, mint ahogy azt is, hogy a bemutató után ugyanazt az utat folytatom, melyről ezen egyetlen esetben letértem, s mely letéré­sem egy nagy sikerű bemutatót eredmé­nyezett, mely siker, ha Verebes szerint talmi, akkor egész saját ténykedését kér­dőjelezi meg, hiszen saját jogos sikereit nem társadalmi tragédiákkal vívta ki. Verebes azon panaszkodik, hogy váj­­kálunk életében? Akkor szerinte az mi, amikor egy általunk soha sem hallott ki­jelentést mint tényt továbbadunk egy másik ember jövedelméről? Természete­sen közérdekű bejelentés, helyes tömeg­tájékoztatás, mellyel mélységesen egyet kell értsek. Első olvasásra csak az zavart meg, hogy mind ez idáig nem tudtam, jövedelmem nemzeti ügy, és a nyíltság nevében erről illik tájékoztatni az olva­sókat. Nos, tájékoztatom. Valóban be­szélgettem Bálint Andrással (ami nem teljesen felel meg a „füle hallatára” kife­jezésnek), mivel tárgyalunk egy esetle­ges bemutatóról, ő említette meg, bizto­san pénzért írtam Szécsiről darabot. S miután nem tiltakoztam, arról beszélget­tünk, hogy milyen jó lenne, ha egy szép, de nehéz drámával nem kétezer-ötszázat lehetne keresni havonta (tájékoztatási kötelezettségemnek megfelelően kijelen­tem, hogy ennyi volt első színházi jogdí­jam), hanem a tízszeresét, s nagy, busa fejemet leszegve szomorkodtam neki egy kicsit arról, hogy ez a tízszeres pénz manapság szinte kizárólag csak zenés előadásoknak dukál. Majd megvigasz­talt, hogy amit így keresek, az arra jó, hogy nyugodtan írhassak újra esténkén­ti száz bölcsészhallgatónak. Az iroda­lomtörténészek számára adalékul: a be­szélgetés a rádió 13-as stúdiójában hangzott el szeptember első keddjén. Verebes azt állítja, ő ennyiért nem ad­ja magát. Megértem, a ritka gyémántok drágák, de miért nem nézi el nekem, szegény, nálánál tíz évvel fiatalabb ma­gyar állampolgárnak, hogy szerinte beé­rem kortársaim jövedelmének három­szorosával. Nagyon szomorú vagyok, hogy saját nagyságához hasonlítja az én kicsinységemet. Állítottam én valaha is, hogy méltó társa lehetnék szellemének? Soha. Azt sem mondom, hogy kiforgatta szavaim, hisz ott fenn olyan új objektív összefüggések láthatók, amelyek bizo­nyára átértékelik az emberi kommuni­káció olyan egységeit is, mint a mondat. 6. Őszintén sajnálom, hogy nem lehe­tek partnere Verebesnek a „tisztességes ember szolgálatában”, de szurkolok ne­ki. Kell korunkban egy önmagát soha fel nem adó és el nem adó ember, aki ugyan kétségek között él, hogy med­dig lesz képes hat számjegyű összeget előteremteni adóra, de közben eszébe sem jutnak semmilyen anyagiak, csupán a cél, az erkölcsös élet propagálása. So­ha nagyszerűbb propagátort! Maga Jé­zus Krisztus nem lett volna képes arra, hogy ha kell, naponta többször is propa­gálja az eszmét, váltakozó helyszínen, változatlan színvonalon. Igaz, őt nem adóztatták progresszíven, neki más konfliktusa lett a vitággal. Anyagiasnak és kisszerűnek tartasz, Mester, de ígé­rem megjavulok, és talán még konferál­ni is megtanulok egyszer, hogy bizonyít­hassam Neked, ha az író névre nem is, de a személyi igazolványra méltó va­gyok e hazában, melyben Te vagy a tisz­tességes emberek szolgálója, melynek hatása oly gyakran látható életünkben! 7. Tudom, hogy nálunk úgy szokás vi­tatkozni, hogy bizonyítjuk a másikról, szüzek vérét vedelő nyugalmazott nyi­­las-ávós-besúgó. Ez mindenkinek megjár, miért én lennék kivétel? Ha Ve­rebes úgy gondolja, nincs semmi morá­lis, szakmai hátterem, igaza van. Egy­szer sem léptem fel az Operettszínház­ban, és csak csekély számú kabaréjele­nettel szórakoztattam a „tisztességes” embert, mert abban a tévhitben éltem, hogy ha József Attiláról, Viszockijról vagy éppen egy mai magyar sztrájkról szólok, azzal is szolgálhatom őket. Ki­nyílt a szemem, melyet eddig azért hagytam csukva, mert azt hittem, ha egy telt házas előadáson felállva éljeneznek, az is a tisztességes ember reakciója. De ők bizonyára félrevezetettek, akiket megmételyezett a kufárszellem, de csak azért, mert hitvány színdarabjaim he­lyett nem magát az igét hallhatták, így ezentúl nem a hivatást vállaló ember hi­tével dolgozom egy Rajk-darab befejezé­sén, s azon a másikon, mely színházi éle­tünk egyetlen 56 után áldozatul esett tagját idézné meg, hanem saját hitvány­ságom tudatában, ami talán segít a szer­vezett hitványság ábrázolásában, mint ahogy ígérem, hogy ha ezután kritikát mernék írni, mint már annyiszor tettem, előtte tanulmányozom legfőbb tanítóm életművét (melybe színészi és rendezői munkáját azért nem sorolom, mert ere­deti kitételemben sem mint életművet, hanem mint alkotó művészt idéztem meg), s csak, ha minőségre, tehetségre, mint szerinte önmagát magyarázó attri­bútumra, önmagáért létező állapotra bukkanok, akkor merek írógéphez ülni, figyelembe véve, hogy az általános és különös helyett a nagy Monászt, a Vere­bes szerinti lényeget konkretizáljam. Sajnálom, hogy többéves, a magaslatról nem látható kritikusi működés után ju­tottam csak ilyen fontos igazságok birto­kába (elsőéves „Logika” jegyzetemben másként írták, de az még a pangás ne­héz éveinek átkos szellemi terméke). 8. Soha nem állítottam, hogy ugyön a szocializmus egy és oszthatatlan ügyét értettem, melynek szolgai követése az álmom (ha így lenne, akkor talán nem Rajkról írnék darabot). Az, hogy e szó ilyen pejoratív felhangot is kapott az évek során, biztosan a hozzám hasonló felelőtleneknek köszönhető, s talán ak­kor az olvasó is arra gondolna előbb, hogy ügyszereteten azt is érthetjük, hogy valaki saját világnézetét minden­kor vállalva művészetével egy közösség szellemi épülését szolgálja, akár saját személyes érdekével szemben is. A „mo­rális késztetés” valóban nem ér semmit tehetség nélkül, de írásomban ezt nem is állítottam, csupán azt, hogy szilárd er­kölcsi tartással, önmagunkhoz mindig hűen alkotva több az esélyünk a minő­ségre, mint ha nem hiszünk saját mun­kánk közösségorientáló erejében. Ezt azért kellett hangsúlyoznom, mert a kö­zelmúltban virágzott egy szemlélet, mely az irodalmat kizárólag szépművé­szetnek, formai kísérletek helyszínének tekintette, és lemondott arról a közéleti szerepről, mely irodalmunk társadalmi helyét kijelölte. Hiszek abban, hogy az írói pálya szolgálat, melyre szigorúbb er­kölcsi normák vonatkoznak, s az író nemcsak önmagáért tartozik felelős­séggel. S ennek ellentéte nem az indivi­duális művészet, hanem az emberi önzés és a tartalmatlan magamutogatás. 9. Verebes szerint lehet jó ügyet szol­gálni morális késztetés nélkül, mert a morális késztetés az egyetemes emberi kultúra hagyományaihoz kötött. Ez tau­tológia is lehetne, de bizonyára azt a fel­fedezést fedi, hogy az emberi kultúra egyetemes erkölcsi hagyományai nélkül is lehet valaki a jó ügy mellett, vagy azt, hogy ezen hagyományokban alapvető hibák vannak. Verebes okfejtése végte­len lehetőséget nyit gondolkodásunk­ban, hisz minden egymást feltételező do­lognak egymástól való eltávolítása újabb variációk lehetőségét teremti meg. Tehát van szerelem érzelem nélkül, szin­tézis tézis nélkül és így tovább. Eddig úgy tudtuk, hogy az egyes ember elfo­gad egyetemesen értéknek tartott fogal­makat, és ha rendelkezik morális tartás­sal, megpróbál ennek szellemében élni. De valóban ez már túl régen tétel, itt az ideje, hogy csavarjunk egyet rajta. 9. A marxizmus semmilyen tanulsá­gokkal nem szolgál semmilyen morális eltévelyedéshez, mivel tudományos né­zet, melynek gyakorlata többféleképpen kialakítható, de kizárólag tudományosan minősítheti visszafelé létrehozóit. 10. Tanítóm komplikáltnak tartja mondanivalómat. Hogy mi komplikált, mindig két emberen múlik. A másik az olvasó. Volt, aki könnyen­­megértette. Igaz, nem szerepelt benne. Ám mégsem lehettem túl komplikált, hiszen vitapart­nerem minden komplikáció nélkül sértő­dött meg. 11. Eddigi pályám legnagyobb elisme­rése, hogy maga Verebes vallja be: iga­zam van abban, hogy ő nem ügyszolgáló típus. Nagyszerű dolog egy morzsányi igazság. Érdemem csökkenti, hogy erre elég könnyű volt rájönnöm. 12. Végezetül: sajnálom, hogy Vere­bes István neve egy időben két kiad­ványban is „mazsola” volt. Meggyőzött: nem érdemli meg! SIPOSHEGYI PÉTER Helyt adtunk a fenti írásnak, de a túlságosan is személyessé, sőt sze­­mélyeskedővé vált vitát nem kíván­juk folytatni. Szerk. □ 45

Next