Új Tükör, 1989. október-december (26. évfolyam, 40-53. szám)

1989-11-19 / 47. szám

magyar közös produkció lett volna. A londoni BBC-nek tetszett a történet, szívesen be is szálltak volna tetemes anyagiakkal, de a szerződés megkötését sürgető telexeikre hosszú hónapokig nem kaptak semmilyen választ. A vége az lett, hogy lemondtak a közös vállalkozásról. Pedig ha ez összejön, nagy segítségünkre lett volna anyagilag is, technikailag is, sőt eladási szempontokból is. De nemcsak ez késleltette a munka elkezdését. Még közvetlenül a forgatás előtt is aggályoskodtak feletteseink: ki vállalja a felelősséget a film tartalmáért, politikai mondanivalójáért? Merthogy a cselekmény arról is szól, hogy a nagyhatalmak képviselői pojácafigurák, akik a képzeletbeli béketárgyalásokon csak hangzatos frázisokat pufogtatnak, valójában azonban eszük ágában sincs valódi, tartós békét kötni egymással. Mit szólnak majd ehhez az érintett országok? Szerencsénkre épp ebben az időben enyhült a világpolitikai légkör, és így végül is zöld utat kaphattunk a forgatáshoz. — Gondolom, hogy a hazai és a nemzetközi elismerés nyomán sok ország televíziója is megvásárolta a filmet. — Elképzelhető . . . bár erről nekünk nincsenek információink , nem kötik az orrunkra. Még ennél is szomorúbb, hogy amíg külföldön egy sikeres film alkotói sorra kapják az újabb lehetőségeket, nálunk még ez sem jogosít fel egy alkotót semmire. Balogh Zsoltnak legalább öt új forgatókönyve van, de még kilátása sincs arra, hogy valamelyiket megvalósíthassa. Annál is kevésbé, merthogy évről évre csökken a hazai tévéfilmek száma. Nem olyan régen még 40-50 is elkészülhetett évente, az idén mindössze 30 került ki a televízió műtermeiből, s megbízható értesüléseim szerint ez a szám 1990-ben mindössze 15-re zsugorodik. — Milyen volt filmjük fogadtatása a magyar mozikban? — Ezzel sem volt igazán szerencsénk — válaszolja B. Marton Frigyes. — Egy akkoriban alakult forgalmazó cég, a Hírös-film vette át, de tapasztalatok híján csak kevés moziban tudták műsorra tűzni. Annyit tudunk, hogy ott, ahol bemutatták, jól fogadta a közönség: a Szent István körúti Tanács moziban hónapokig játszották Egyébként e téren is voltak gondjaink: eredetileg a tévéfilmeknél használatos 16 milliméteres nyersanyagra forgattunk, s amikor elkészülte után — az illetékesek alkalmasnak tartották a produkciót filmforgalmazás számára is, át kellett másolni az egészet 35 milliméteres filmszalagra, ez pedig természetesen nem használt a minőségnek . . . GARAI TAMÁS Többféle TÉVÉKRÓNIKA Déryül Déry tud Az írói munkán elkövetett dramaturgi-rendezői erőszaknak újabb díszpéldánya volt a Vendéglátás. (Déry Tibor művét televízióra alkalmazta Rátky György, rendezte Csiszár Imre.) Televíziós készítői azt felejtették el vagy hagyták figyelmen kívül — s ha így van, már-már nem is művészi, hanem erkölcsi kategória —, hogy Déry Tibor jobban tud déryül, mint ők. Továbbá, hogy élt, amikor a Vendéglátást írta, tehát ha akarta volna, másként írja meg. De ő így akarta megírni, s így a jobb, nem pedig ahogyan mostani feldolgozói átigazították. A darab az ötvenes években játszódik, gyilkos szarkazmussal ábrázolja a Rákosi-rendszer képmutató — milyen enyhe szó, de hadd maradjon — munkásbarátságát; tönkreteszik egy ember életét, családját pár percnyi demagóg hencegésért. Egynemű, befejezett, hibátlan írás, az anyaga több mint elég egy televíziós fim megrendezéséhez. Amíg a rendező a Déryszöveggel bánt, remek munkát végzett. Minden mozdulat, jelenet, operatőri találat magas minőségű volt. A játék aztán elrugaszkodott Déry szellemiségétől. Belekeveredtek érthetetlen elemek, amelyek a bemutatót követő beszélgetésen elhangzott zavaros rendezői magyarázat szerint évtizedekkel korábbi Déry-írásokból valók. A munkáskörnyezetbe helyezett képek körülbelül úgy illettek az előadásba, mintha valaki Mikszáthot ötvözné Apollinaire-rel. Tudom, hogy nincs értelme elmondani, de azért elmondom, amikor csak lehet: a szerző jogainak ilyenfajta megtiprása megengedhetetlen. Még az sem magyarázat, hogy a rendező csak így tud rendezni, mert itt maga az előadás volt a bizonyíték rá, hogy Déryt is tud rendezni, eredeti szellemi alakzatában. Sőt, tehetségesen , mert amikor a Vendéglátásban leírt eseményt vitte képernyőre, a játék nagyszerű volt. Tímár Éva, Kállai Ferenc, Béres Ilona megteremtette az ötvenes évek elejének párthatalmi légkörét, helyenként borzongató erővel. Kiválóak voltak Vayer Tamás jelmezei, Szakács Györgyi díszletei és Zádori Ferenc felvételei. Örkényadoptációk Gothár Péter rendezésében Búcsú összefoglaló címmel ment két örkényjáték, a Kedd és a Már késő. Mindkettő — ahogy a dramaturgi meghatározás mondja — „tragikomikus történet a halál környékéről”. Lehetetlen arról beszélni, hogy jól sikerült-e vagy nem: egy írói műről és a vele való rendezői találkozásról van szó. Annyi az első pillanatban látszott, hogy a rendező filmhez szokott, vagyis mindenekelőtt arra gondol, hogyan nézi ezt a moziközönség, szűkebben az a közönség, amely az ő rendezői modorára, felfogására kíváncsi. Hogy ez a közönség népes-e vagy nem népes, afelől sem elmélkedem itt, nem tudom. A képernyőre vitt produkcióból világosan kitűnt, hogy a feldolgozás minőségi művészi, munka, sok helyütt ráboruló árnyékfoltokkal. Ezt szó szerint értem. A képekre (Zádori Ferenc operatőr gyönyörű felvételei) csaknem mindvégig finom fátyolt terített a rendezői gondolat. Hogyne, hiszen a halálról van szó. Nem éppen költői, ünnepélyes, emelkedett halál; olyanféle, amilyen mindannyiunkra vár. Találkozott-e ez az elgondolás Örkény groteszk és fanyar írásainak tartalmával'' Erre sem lehet se egyértelmű, se többértelmű — azaz kerülgetés — választ adni. A rendező így értelmezte — jogában áll. Ez a lefátyolozott szomorúság, ez a tárgyilagos gyász is benne van az örkény-novellákban. Különös alakok, akiknek az előéletét nem nagyon tudjuk. Nem is fontos. Gothár a halál örvényének a közelébe állította őket, ettől kapnak átmeneti formát. Mi adott időszerűséget ezeknek a rövid — a kettő együtt alig volt több félóránál — filmeknek? Az október vége—november eleje, a halottak napjának időkörnyezete. Lehet, hogy eredetileg nem így akarták, de így lett. Ilyenkor a néző riadt hangulata is alkalmasabb ezeknek a történeteknek a befogadására. Hozzáértőek voltak a díszletek és a jelmezek (Rudas Éva, Wieber Marianne), és jó a szereplők játéka: Kozák András, Eszenyi Enikő, Zsótér Sándor, Rajhona Ádám és Gera Zoltán. TAMÁS ISTVÁN Illés György 75 éves ■ Az egész filmes szakma, de az egész ország is csak „A Papi”-ként emlegeti, szereti és tiszteli az operatőrök doyenjét, a kétszeres Kossuth-díjas kiváló művész Illés Györgyöt, aki most ünnepli 75. születésnapját. Évtizedek óta tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanszékvezető egyetemi tanáraként, ugyanitt rektorhelyettes is. Ma már világhírű operatőrök — Zsigmond Vilmos, Kovács László, Koltai Lajos, Ragályi Elemér és még folytathatnám a sort oldalakon át — nemzedékei kerültek ki a keze alól. S bárhová vetődtek is a világban, egyvalami közös maradt bennük: mindig és mindenhol rajongó szeretettel és tisztelettel beszélnek mesterükről és atyai jó barátjukról, aki a mai napig is a rá oly jellemző csendes, bölcs derűvel, tárgyilagos szeretettel figyeli sorsukat. Nekem megadatott számos forgatáson találkozni vele. És azt mondom, példaadó lehetne, ahogyan Illés György forgat. A filmezésre oly jellemző hevült kiabálás, fejvesztett kapkodás helyett mérhetetlen nyugalommal, halk szavú határozottsággal beszéli meg elképzeléseit a rendezővel, kívánságait a műszaki segítőtársakkal. A legcifrább helyzetekben sem veszíti el a humorát soha, s ha már vagy tizedszer kell ismételni egy jelenetet, az egyetlen ember, aki biztosan zokszó nélkül, fegyelmezetten áll neki tizedszerre is, az Illés György, „A Papi”. A filmes szakma sem jobb, mint a többi: itt is van bőven áskálódás, intrika, egymásnak betartás. Egyetlen embert ismerek, akiről az egész filmes szakmában mindig csak jókat és szépeket mondanak: Illés Györgyöt. Drága Gyuri bácsi, sok tisztelőjével együtt kívánok magának még igazi jó egészségben eltöltött hosszú-hoszszú dolgos és boldog éveket . . . TANCSIK MÁRIA Dsida-torzó Igaza van Szakolczay Lajosnak, amikor a Dsida Jenő Összegyűjtött versei és műfordításai szerkesztői utószavában így ír: „Dsida Jenő (1907—1938) a huszadik századi magyar költészet méltatlanul elfeledett alakja”. „Feltámasztói” közt olyan költőtársak voltak, mint Aprily Lajos és Jékely Zoltán. Művei gyakran szerepelnek református antológiákban, évkönyvekben is. Mindez azonban csak alig-alig óvja a feledéstől. A televízió számára komoly feladat és lehetőség lett volna a Dsida-portré megrajzolása, de a vállalkozás torzóvá sikeredett. Két okból. Az első: a készítők nem tudták eldönteni, költői életjátékot — a bevezető kép-sorok erre utaltak — vagy szokványos versműsort készítsenek. E habozás jegyében nem adták meg a lehetőséget Téri Sándornak, az est egyetlen olyan előadóművészének, aki egy-egy pillanat, gesztus erejéig egészen dsidai tudott lenni, hogy végigjátssza a költő testérelelkére szabott szerepét. A második: ez a harmincöt perc — hamisan — kétségbeejtően egyhúrú poétának, valóságos fájvirágnak, szenvelgésének mutatta be a költőt. Méghozzá elképesztő giccshátterek, madárcsivitel és-lombsuhogás kulisszák közepette. Csak az Amundsen kortársa című, hétköznapi szépséges apadicsérő és Udvaros Dorottya Dsida humorát felvillantó közjátéka hozott valamelyes változatosságot a siralomáradatba. A transsylvanizmus egyik legnagyobb képviselője, a bibliás költő távol maradt ezen az estén. Nem tükörben, homályos tükörcserepekben láthattuk csak. PETRÓCZI ÉVA Téri Sándor IRADI LÁSZLÓ FELVÉTELE Illés György életműve elismeréseként, 75. születésnapja alkalmából megkapta a Magyar Népköztársaság babérkoszorúval ékesített Zászlórendje kitüntetést.