Tündérvásár, 1929 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1929-01-06 / 1. szám

— Csak nem akarja ezzel azt mondani a nagyságos úr, hogy nem fog cselédet tartani? Mert ha úgy volna, hát akkor se lehet engem itthagyni, megyek én, ha meg nem bántom vele a nagyságos urat, ezer örömmel ingyen cselédnek! Délyi úr megszorította Berti kezét: — Jól tudom, hogy hűséges emberem vol­tál mindig! De ezt igazán nem fogadha­tom el! — Ej, dehogy is nem, nagyságos úr! Van nekem annyi pénzem, mint a pelyva! Egy egész életen át nem fogom tudni elkölteni azt, amit itt megtakarítottam. De Délyi úr csak csökönyösen rázta fejét: — Nem, nem, Berti! Akármennyire is szeretünk és akármilyen nehezünkre esik tőled a válás! De hát, Istenem, majd csak elviseljük! Hiszen Délytől is el kell szakad­nunk, meg sok minden mástól, ami itt szí­vünkhöz nőtt. Különben az új birtokos, aki nagyon derék ember, megtart magánál pará­dés kocsisnak és a fizetésedet is felemeli húsz pengővel. Berti hallani se akart róla, hogy megvál­jon gazdáitól. Érvelt, könyörgött, erőszakos­kodott. Mindez nem segített rajta, mert Délyi úr a leghatározottabban kijelentette, hogy Bertit nem viszi magával. Ilyen áldozatot senkitől se lehet elfogadni . Berti különben is nagyon boldogtalan lenne a városban, ahol még sohasem járt és ahol ilyen faluhoz szo­kott ember nagyon szerencsétlennek érezné magát. Bizony folyt még a vita ide-oda, de a győztes mégis csak Délyi úr lett. Bertinek maradnia kellett. Még nem ismerte az új földesurat, de előre is ellenszenvet érzett iránta. Tudta, hogy a köteles tisztelet kijár a kenyéradó gazdának és eltökélte magában, hogy abban nála soha­sem lesz hiány, de szeretni nem fogja őket, soha, soha! Hogy is szerethetné, mikor azzal, hogy beköltöznek a helyi udvarházba, a régi tulaj­donosokat űzik el onnan! Aztán ment minden egy-kettőre! Jött a nagy bútoros kocsi és arra felrakodtak min­dent, amire szükségük lesz a városban, a töb­bit meg úgy, ahogy volt, átvette tőlük az új birtokos. A nagyságos asszony a német Fräu­­leinnel a fehérneműt s ruhaneműt, meg né­hány kedvenc emléktárgyat csomagolt össze és mikor készen voltak vele, a német kisasz­­szony is szedte a holmiját és örökre elbúcsú­zott a családtól, hogy visszatérjen német ha­zájába. Bizony akkor volt sírás-rívás elég különben ebből kijutott ezekben a napokban bőven. Valahányszor a személyzet közül egy is útrakészen búcsúzott az uraságtól, az min­dig könnyhullatást jelentett. Mindenki fájó szívvel mondott búcsút Délyiéknek, akik igazán jó gazdáik voltak. Végre aztán a nagy házban nem is maradt más senki, mint a már távozni készülő uraság. Berti, a kocsis, meg néhány kertészlegény, akit az új föl­desúr szintén meg kívánt tartani szolgálatá­ban. Egyéb cselédsége lehetett bőven, mert a többi meglevő hélyi cselédet szélnek eresz­tette azzal, hogy a már régen nála szolgáló személyzetet hozza majd magával. Szóval itt volt a nagy nap, hogy Berti bácsi utoljára kefélte ragyogóra Fakót és Sárgát Délyiék számára. A nagyságos úr, meg a nagyságos asszony már benn is ültek a hintóban, a bánattól sápadt arcokkal, me­reven, szótlanul. De a gyerekek még késle­kedtek. Talán még egy utolsó búcsút intenek a kertnek, vagy beszaladtak az istállóba, hogy még egyszer megcirógassák kedves bocskájukat. (Folytatjuk.) A gyerekek még késlekedtek ■. 1. szám.

Next