Turul 1926 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).
I. Értekezések és önálló cikkek - Áldásy Antal: Fraknói Vilmos emlékezete
FRAKNÓI VILMOS EMLÉKEZETE Felolvastatott a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságnak 1926. évi március hó 16-án tartott nagygyűlésén. Huszonkét esztendeje annak, hogy Társaságunk tagjai rendes évi nagygyűlésre jöttek össze, hogy meghallgassák Karácsonyi János tagtársunk emlékbeszédét az Árpádok korának legkiválóbb ismerője, Pauler Gyula felett. Az emlékbeszéd alatt Fraknói Vilmos egy papírlapot nyújtott át Fejérpataky László másodelnökünknek. «Fog-e a Heraldikai Társaság felettem is emlékbeszédet tartani?» ezt a kérdést olvastuk le Fejérpatakyval együtt a papírlapról. «Remélhetőleg minél később fog ez megtörténni» — volt Fejérpataky válasza, mire Fraknói a következő szavakat veté papírra : «Erre az esetre Áldásy urat kérem fel az emlékbeszéd megtartására». Húsz évvel később, 1924 novemberében Fraknói Vilmos is elköltözött az élők sorából és amidőn néhány hónappal halála után Társaságunk igazgató-választmánya úgy határozott, hogy Fraknói emlékének rendes évi nagygyűlés keretében kíván áldozni, úgy éreztem, hogy nem vonhatom ki magamat az elhúnyt ezen óhajának teljesítése alól, melyet meglehet, hogy csak a pillanat hatása alatt fejezett ki, de amelyet tudtommal élte végéig nem másított meg. Fraknói Vilmosról Társaságunkban megemlékezni nem könnyű feladat. Nem pedig azért, mert Fraknói tudományos munkássága kiterjedt ugyan a magyar történetnek majdnem minden egyes korszakára és a politikai, kulturális, jogi és intézménytörténeti kérdések egész sorát tárgyalta meg munkáiban, de a Társaságunk művelte, a szorosabb értelemben vett történeti segédtudományokkal nem foglalkozott. Az oklevéltan, címertan és családtörténet, melyek művelése képezi Társaságunknak elsősorban feladatát, nem gyakoroltak reá nagyobb vonzerőt. Nem mintha nem érdeklődött volna azok iránt. Társaságunk működését mindenkor élénk figyelemmel kísérte és amidőn öt, mint a Múzeumok és Könyvtárak országos főfelügyelőjét állása újból a fővároshoz kötötte, üléseinken szorgalmasan részt vett, de tudományos munkássága sem akkor, sem előbb nem fordult intenzívebben e tudományszakok felé. Folyóiratunkban csak néhány dolgozata jelent meg. Az egyik : «Genealógiai és Heraldikai Közlemények a vatikáni levéltárból, mely IV. Eugen pápa supplicatios registerein alapul. Azokat a supplicatiókat ismerteti, melyeket Zsigmond császár és kísérete 1433-ban a római császárkoronázás alkalmából a pápához benyújtottak. A Zsigmond által benyújtott kérvények a sárkányrendre vonatkozó ismereteinket bővítik ki, felsorolva a sárkányrend tagjainak az elhalt rendtársak iránti jámbor kötelességeit, melyeket az uralkodó akkor módosítani kívánt olykép, hogy azok helyett a rendtagok évi meghatározott összeggel támogassák az óbudai Szent Erzsébet egyházat charitatív működésében. Másik kérvénye a rend tagjai részére, ha azok a törökök, schizmatikusok, eretnekek és hitetlenek ellen tényleg harcolnak, ugyanannak a búcsúnak engedélyezését kéri, mint aminőben a Szentföldön harcoló keresztények részesülnek. Azok a kérvények pedig, melyeket akkor Zsigmondnak, túlnyomórészben magyarokból álló kísérete a pápához benyújtott, a legküt-