Turul 1941 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).
I. Értekezések és önálló cikkek - Szentpétery Imre: Az erdélyi okleveles gyakorlat jellege. (A Magyar Heraldikai és Genealogiai Társaság 1941. jan. 5-i ülésen tartott felolvasás.)
AZ ERDÉLYI OKLEVELES GYAKORLAT JELLEGE. A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 1941. jan. 5-i ülésén tartott felolvasás A közép- és nyugateurópai műveltségnek, melyet az antik világból átmentett alapokon a keresztény középkor fejlesztett ki, egyik jellemző terméke az okleveles gyakorlat. Az oklevelek kibocsájtása — elsősorban az egyház befolyásával és közreműködésével — már a középkor derekán hatalmas intézménnyé alakult. Megindulása és kezdetben formái is az egyes országokban többékevésbbé eltérők voltak . azonban£az eltérések kiegyenlítődése főleg korán megkezdődött. A XIII. században Közép- és Nyugat-Európa oklevéladása alapjaiban már egységes ; az okleveleket kiállító intézmények szervezete, az oklevelek formái meglehetősen egyezők ; a középkor vége felé közeledve az egység mindinkább szembetűnővé válik. A közép- és nyugateurópai, vagy röviden : nyugati okleveles gyakorlat fő jellemző sajátságai, amelyek a nagy, és politikai meg népi határok által sok részre tagolt terület gyakorlatát egységbe foglalják, a következők : 1. Az oklevelek latin nyelve, amely a XIII. századig — kevés kivétellel — általános ; ettől kezdve a polgári osztály erősödésével arányban a nemzeti, illetve népi nyelvek (a francia, a német stb.) kezdenek vele az oklevelekben versenyre kelni, folyton növekvő sikerrel, anélkül mégis, hogy a latint egészen ki tudnák szorítani. 2. Az oklevelek kiadásával kapcsolatos intézmények, különösen pedig azok, amelyek a magánjogi ügyleteknek közhitelű írásba foglalását szolgálták, és amelyek Közép-és Nyugat-Európa különféle részeiben különféle szervezettel ugyan, de ugyanazon jogi elv és cél által életrekeltve működtek (a közjegyzők, az egyházi dékánok, a püspöki officiálisok, a mi hiteles helyeink stb.) szintén tényezői az egységes jellegnek. " 3. Az oklevelek megszerkesztésének és kiállításának módjára és formáira vonatkozó szokások és szabályok egyformasága, minek folytán a különböző országokban kiállított hasonló tárgyú és rendeltetésű oklevelek külső és belső formáikban mindinkább hasonlókká, sőt egyezőkké lettek. Ide, a nyugati okleveles gyakorlatra jellemző sajátságok közé számíthatjuk méree, az írást, a latin minuscula írást is, amely az egységessé vált okleveles gyakorlat egyéb tényezőivel együtt fejlődött, mégpedig a közép- és nyugateurópai oklevelekben meglehetősen egyöntetűen. Természetes, hogy ezeken az alapvonásokon belül az egyes országok és területek okleveles gyakorlata a részletekben egymástól eltéréseket s mindegyik bizonyos önálló sajátságokat és jelleget is mutat. A lényeges vonásokban azonban ez a nyugati gyakorlat egységes és az egyes országok és területek okleveles gyakorlatának ebbe az egységbe beletartozása, vagy másokénál ellenkezőleg attól lényegesen eltérése szembetűnő és könnyen felismerhető. Az is természetes, hogy ennek az egységnek a kialakulása a közös, nyugateurópai műveltségnek a következménye, folyománya. De úgy mondhatjuk, hogy az egységes okleveles gyakorlat a nyugateurópai műveltségnek alkotórésze, tényezője. Különösen kell hangsúlyozni azt, hogy ennek az okleveles gyakorlatnak a kialakításában és egységes voltának létrehozásában is az egyháznak, a nyugati egyháznak elsőrangú része volt, és ez az okleveles gyakorlat a nyugati kereszténységgel szorosan összefügg. A magyar királyság vallásban és egész berendezkedésében a Nyugathoz csatlakozva mindjárt kezdetben belekapcsolódott a nyugateurópai ok-