TV mozi, 1983 (3. évfolyam, 1-2. szám)
1983-07-29 / 2. szám
A „bolond báró" (Mednyánszky László) Az utolsó képre, melyet megfesteni szeretett volna, egy mosolygó kisfiút képzelt, virágzó almafa előtt, esőben. A mű nem készült el; Mednyánszky László szemét az 1919-es, felkavarodott Bécsben örökre lezárta a halál. De, meglehet, ez a látomás maradt meg lelki szemei előtt, útravalóul s mintegy summázásként, egy hányatott, szenvedésekkel és szeszélyekkel teli életből, mely a bolondnak tartott bárót (ahogy Justh Zsigmond egyik regényében olvashatjuk is) kora egyik rendkívüli figurájává tette. És, ne felejtsük el rögtön hozzátenni: kora világviszonylatban is kiemelkedő képzőművészévé avatta. Mint a híres, ősrégi Mednyánszky család külön utakra tért tagja, akiben a famíliának ez az ága meg is szakadt, viharos előtörténetet tudhatott maga mögött. (Egyik rokona Cézár volt, a szabadságharc tábori papja, akiről tévésorozat is készült, a másikat - mint Görgey huszártisztjét — a Habsburgok kivégezték.) Neveltetése is rendkívüli volt. A felvidéki kastélyban, ahol gyerekkorát töltötte, szerencsére korán felismerték tehetségét, így taníttatása időben elkezdődött, de legalább ekkora szerepe volt művészi eszmélésében a vad tájnak, a körülötte zajló köznapi életnek, a kétkezi munkának. A kis báró, akit selyemben-bársonyban szerettek volna látni, rendre megszökött és elcsavargott, drága kabátkáját egy esőben ázó kutyára terítette, kígyókat keresett, vázlatain pedig mindent másképpen festett, mint azt a szabályok előírták. Ez a gyerekkor nemcsak meghatározója volt egész életének (erre utal utolsó képterve is), de mintegy előrevetítette későbbi viselkedését is. Nyughatatlan, adakozó s emiatt folytonosan nélkülözésekkel teli élet várt rá, ahol férfi barátaitól kezdve (s ezek közt egy kocsis volt a leghíresebb) egészen asztaltársaságáig, mely hazafias érzéseit kihasználva fosztotta ki őt, a nyomor és a kirekesztettség jutott osztályrészéül. Egy-két pillanat volt csak, a párizsi nagy kiállításáé például vagy a honi aranyérmeké, mely kimozdította ebből az egyébként tudatosan vállalt életformából. Mednyánszky érdeklődve bolyongott a társadalom köreiben, mágnásoktól koldusokig, s e tapasztalatok alapján alakította ki filozófiáját, mely (akárcsak a buddhizmus) valami titokzatos hidat keresett a valóságos világ, meg egy eszményi másik között, ahová elvágyódunk. Írók ritkán szokták dicsérni rendezőjüket, most mégis felhívom a figyelmet Szőnyi G. Sándor remekül szerkesztett „kép-zuhatagaira" ebben a filmben, mely a csavargó Mednyánszky életének néhány fő epizódját fűzi össze. Ezeket a kitűnő realizmussal megjelenített epizódokat ugyanis rendkívül magas színvonalú fényképezésben (s most a mozivásznon kinagyítva) a festő képeinek egy-egy kis antológiája kapcsolja egybe. Ezek a részek végképp meggyőzhetnek bárkit Mednyánszky zsenialitásáról. Maga a történet, mely az életrajzot követi, szinte csak foglalat ehhez a jobb érzést, meg a személyiség drámáját hivatott felrajzolni. De az ékkő benne az, ami e talán mindmáig kellően el nem ismert művész tájképeinek csodájában, a szenvedélyek rontásának ördögi sugárzásában, a kiszolgáltatottság és a vér tragédiájából örökítődött meg nekünk. Szabó György