Typographia, 1888 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1888-01-06 / 1. szám

Január 6. minden előképzettség nélkül, csaknem egyenest az utczáról vetődik be a nyomdába. Fájdalom­ nem­csak minden előképzettség, hanem, a pedig még súlyosabban esik a latba, leggyakrabban minden hivatás nélkül is. De ne szóljunk tanonczainknál hivatásról, mikor annyi szedő jár-kel közöttünk, a­kik közönséges napszámnak nézik a nyomdászatot, a­nélkül, hogy csak egy futó pillanatra is szép hivatásuk tudatára ébrednének. A­mint az eddig elmondottakból kiviláglik, mind a két tábor hivei oly­aton-módon vélik megoldha­tónak a tanoncz-ügyet, a melyen haladva pedig nem valami fényes eredmén­nyel biztathatnék ma­gunkat, még talán abban a hihetetlen esetben sem, hogyha a képviselőház kedvünkért megmódosítaná az ipartörvényt, avagy ha az ügyvezetők — hajtva folytonos panaszainkra — sem föl ne fogadnának nyakra-főre tanonczokat, sem pedig meg ne elé­gednének a fölveendő gyermek leggyarlóbb isme­reteivel is. Szerintem a tanoncz-ü­gy sikeres rendezése sem az ipartörvény revízióján nem áll, de sem az ügy­vezetők nagyobb igények támasztásán nem fordul, hanem hozzánk sokkal közelebb simuló érdekeken, szóval — rajtunk múlik. S itt — minden netán keletkezhető félreértések elkerülése végett — sietek kijelenteni, hogy nem egyedül csak rajtunk múlik, hanem egyéb, még­pe­dig igen fontos tényezők közremunkálása is föltét­lenül szükséges a tanoncz-kórság orvoslására. Mindazáltal valljuk csak meg őszintén, hogy raj­tunk, s leginkább a fővárosi nyomdászok százain nagyon sok fordul, csakhogy — s bármily kelle­metlenül érintse is lelkeinket a súlyos, de jogos voltát el nem tagadható vád — mindez ideig vajmi kevés, sőt merném állítani, hogy a tanoncz-ügyben alig történt valami olyan, a­mi csupán némi, gya­korlati haszonnal is járt volna. Igen­is, nem járt semmi néven nevezendő haszon­nal, mivel abból a körülményből, hogy egyik-másik szaktársunk, néha napján eszmélkedvén a tanon­­czok szüntelen és feltűnő gyorsan szaporodásán, mély elkeseredést növel szivében hova tovább mind elviselhetetlenebbé forduló sorsa miatt, s az elke­seredés pillanatában tollat fog, s fájdalmas szomo­rúsággal panaszkodik a siralmas valóról, avagy szidja az ipartörvényt fogyatékos voltáért, — ismét­lem : abból a nem épen szokatlan körülményből eddigelé még egy garas árányi haszon sem károm­lott reánk. De a közelgő jövőben sem fog, mert nincs mód benne. Egyéb kell ide, mint üres panaszkodás, hiába sóhajtozás vagy száraz elmondása azoknak a vigasz­­talatlan, busitó tényeknek, a­melyeket mindnyájan csak annál is inkább jól ismerünk, mivel bús meg­adással nyögjük az általuk előidézte kínosan nehéz helyzetet. Életunalommal eltöltő kesergések helyett hall­junk már végre-valahára bátorítva biztató hango­kat, a­melyek a cselekvés hosszú időn elkerült terére szólítanak. Igen, tenni, ez most a jelszó, s­e rövid, de oly sokat jelentő szó legyen ezután is mindenkor jel­szavunk, hogy mindaz, a­mi rajtunk múlik, el ne múljék nyom nélkül. Aztán meg nemcsak azért, mert „minden Demosthenesnél szebben beszél a tett,“ de leginkább az okból is, mivel a tanoncz­­ügyben már rég kellett volna tennünk — a sok pusztába kiáltott szó helyett, végleges megoldására törnünk teljes erőnk megfeszítésével és a messze kiható ügyhöz méltó kitartással. Lépjünk ki végre a cselekvés terére, s igyekez­zünk vállvetett buzgalommal tenni a mindinkább elharapódzó tanoncz-kór megszüntetésére. De mit ? — fogja egyik-másik szaktárs nagy kíváncsian kérdezni. A pályatársak nagyobb része más forrásnál ku­tatja a baj okát, mint a­melyiknél az csakugyan föllelhető. Bennünk rejlik a főhiba. S ezt minden tartózkodás nélkül mondom ki, jól tudva, hogy a nyílt beismeréssel megtes­szük az első lépést a cselekvés terén. De mi ennél az első lépésnél meg nem állapod­hatunk, azon kell fáradoznunk, hogy, habár a tanoncz-ügyet véglegesen nem is rendezhetjük, de legalább előbbre vigyük a megoldás járatlan útján, s ezzel a tettünkkel a nyomunkba lépőknek hála­­koszorúját törekedjünk kiérdemelni. Megpendítendő eszmém könnyebb s egyszersmind helyesebb megérthetése okáért legyen szabad né­hány rövid szóban a tanoncz-ügy jelenlegi állásá­ról megemlékeznem. Szerintem ez ügy a következő képet tárja a figyelmes tekintettel szemlélő és a dolog mélyére hatni tudó pályatárs elé. Kosovitz Rezső: Vége következik. TYP­O G­RAP­H­IA 1888. Pár szó, pár emberről. A „Typographia“ 51. számának első czikke hos­­­szasan foglalkozik azokkal a tagokkal, kik az egy­letet és szaktársköröket megkárosítják, s az ajánlott megtorlással én is egyetértek ;­ a megkárosítóknak egy kategóriáját azonban a czikk nem háborgatja, s ezek az egészséges beteg tagok: ha a beteg­ névsort valaki egész éven át figyelemmel kíséri, többször tapasztalja, hogy kettős ünnepek előtt bizon­yos? egyének magokat betegnek jelentik, s az ünnepek után már az első vagy második napon ismét egész­ségesek , sőt van olyan tagunk is, ki az őszi zsidó ünnepek alatt szokott rendesen beteg lenni. Én nem ezeken a véletlen megbetegedéseken cso­dálkozom, hanem inkább azon, hogy mikép lehet az, miszerint ezek a szegény betegek ünnepek után oly gyorsan meggyógyulnak ? Ennek lehet valami nagy oka: én azt hiszem, hogy bajuk nem volt veszélyes s a pár napi pihenés hozta meg számukra a jobbulást, mások azonban azt állítják, hogy azért gyógyultak meg, mert elmúltak az ünnepek! Hogy igazságon alapszik-e ez a vád vagy nem, azt én nem firtatom: vizsgálja a választmány s hozzon megtorlást az illetők ellen, mert bizony ha úgy áll a dolog, a­mint sokan állítják, ez nem más mint csalás. Ezelőtt két-három évvel e kérdéssel már foglalkozott a választmány, s lapunk szer­kesztője akkor azt indítványozta, hogy az ünnepek előtt való napon történt betegjelentések csak az esetben vétessenek figyelembe, ha a betegség to­vább tart mint az ünnepek; ezt az indítványt, az alapszabályokhoz ragaszkodva, elvetette a választ­mány, de nem is fogadott el helyette más jobbat. Nézetem szerint az alapszabályok is megengedik az ily javítás behozását, mert ez nem jelenti azt, hogy a betegsegély naponkint nem t­art, hanem csak azt, hogy egyes professzionátus betegeken segítsünk; az igaz, hogy ennek következtében meg­károsulnának az oly tagok, a­kik igazán véletlen­­ségből betegednek meg valamely kettős ünnep előtt. Ha tehát már épen nem lehet a föntebbi indítványt keresztülvinni, gondoskodjék a választ­mány a betegsegélyek élvezése körül elkövetett visszaélések megszüntetéséről máskép, mert ha to­vább tart a mostani szabadság, úgy a csalásnak rövid idő alatt még tágabb tér nyílik. A­mily könnyen történik a betegnek jelentés, ép oly könnyen történik az egészségesnek jelentés is , pedig egyletünknek e két rokon­ betegsége sok pénzébe kerül a betegsegélyező­ osztálynak: ha a beteg tag unja magát, vagy több pénzre van szük­sége mint a segély, elmegy az­ orvoshoz s jelenti, hogy holnap dolgozni megy. És az orvos nem tesz ellene kifogást, a­minek eredménye aztán az, hogy a beteg egy-két hét múlva újra, súlyosabban vissza­esik bajába, s az egyletnek betegsége nem 20—30, hanem 100—200 frtjába kerül, a temetési költsége­ken kívül. Megtörténik aztán az is, hogy egy tag teljes éven át húzza a beteg pénzt, s aztán — lehet, hogy mivel azután csak fél segélyt kapna — egészséges­nek jelenti magát. És egészséges is 13—14 hétig, de ekkor a csodák csodája­­ ismét megbetegszik és ismét egy teljes évig húzza az egész segélyt, talán azért, hogy a harmadik évben hasonlóan járjon el. Az ilyeneknél nagyobb óvatossággal kell az orvosoknak eljárni, már csak azért is, mert az utóbbi időben is két eset fordult elő, s az egyik tag tényleg húzza is újra az egész segélyt, holott már egészségesnek jelentésekor úgy nézett ki, hogy minden laikus halálos betegnek tartotta. Szóval, nemcsak a többi segélyezési ágaknál, de a betegsegélyezésnél is több elővigyázat szükséges, ha nem csak takarítani, hanem igazságosan is aka­runk eljárni. Ennyi röviden az, a­mit a választmány figyel­mébe ajánlok, s remélem figyelmébe­­ veszi, mert azok a tagok, a­kik a szerencsés véletlen követ­keztében oly helyzetben vannak, hogy semmiféle segélyre sem szorulnak jelenleg, méltán megkíván­hatják, hogy az alapszabályok kijátszása elé mi­nél nagyobb akadályokat hárítson a választmány. —s— nem, mert ő maga kijelenté, hogy a „Válasz“ „utolsó szavak ügyekben“ — s én a csendes vissza­vonulást nagyrabecsülöm, mert ez egy kis kezesség arra, hogy azt az utat, melyen a választmány ha­ladni vágyik, az egylet tagjainak egy tekintélyes része érdekében is előbb-utóbb föl fogja adni és a belépés­­ érdekében fog munkálni. De nem akarom másfelől és legfőképen azért, mert szaklapunk igen tisztelt­­'szerkesztője a , Válasz “-hoz fűzött meg­jegyzéseiben oly alaposan megc­áfolja a választ­mány állításait, hogy abból minden egyes szaktárs megítélheti azt, hogy a pozsonyiak távolmaradása az országos egylettől semmi esetre sincs indokolva még a választmányi fejtegetésben sem. Azonban, eltekintve azon gúnyolódástól, mel­lyel az igen tisztelt választmány felszólalásomért engem megtisztel, — először is neheztelés nélkül veszem tudomásul, hogy a választmány nem vonja kétségbe azon állításomat, hogy egy korábbi határozatával szemben ellenkezőleg — a betegsegélyző­ alap ka­matait a rokkantak segélyezésére akarja felhasz­nálni, a­mi pedig a­­ választmány szerint is a be­­tegsegélyezésre felhasználtatott s így lett a tőke a kiadásoktól megmentve. Másodszor, örömmel veszem tudomásul azon ki­jelentést is, hogy a pozsonyi egylet azon szerencsés helyzetben van, hogy — mint a „Válasz“ reméli — az első évben a segélyezésre igényt tartó 35 tag közül egy sem lesz rokkant, azoknak nem lesznek özvegyei vagy árvái; szívemből kivánom, hogy úgy legyen, nemcsak Pozsonyban, de széles magyar hazánkban is, s részemről csak azt sajnálhatom, hogy ezt a választmány miért nem remélte a „Kör­­levél“-ben is. Ámde miként „egy fa nem csinál erdőt“ — úgy még ezt az egy évet sem lehet irány­adóul képzelni, mert ha az első évben nem is lesz kiket segélyeztetni Pozsonyban — annál többen vehetik igénybe a segélyt a következő években. Hisz ott, hol a nagymérvű betegségek segélyezé­séről kell komolyan gondolkozni, ott „iskolamesteri tudomány“ nélkül következtetheti bárki is, hogy a munkatehetetlenekről, özvegyekről és árvákról is kell gondoskodni, mert ezek a csapások karöltve látogatnak mindnyájunkat, és a nagyobb tag­­állományu egyletek nagyobb mérvben érzik meg azt s ez alól a 114 tagot számláló pozsonyi egylet bizonyára nem lesz­ kivétel! De félbehagyok e fejtegetésekkel, mert a t. vá­lasztmány előtt ez is csak „«era épen tanulságos“ vagy „elfogult“ avagy „iskolamesteri tanulmány“-nak tűnnék fel, a­mi újólag azt bizonyítaná, hogy a pozsonyi t. választmány ép oly jól ért a személyes­kedéshez, mint az alaptőkék kamatainak helytelen csoportosításához. Hanem annyit még­is elvárha­tunk, azt hiszem, hogy egy nyilvánosságra szánt körlevélben csak olyant hangsúlyozzon, a­mi helyes, a­mi való és a­melyhez nem fér kritika — vagy különben ne is bocsásson ki körlevelet, ha azoknak földerítésében csak rosszakaratot lát s ily ok nélküli mérgelődésében aztán személyeskedik és sérteget. Nem illő dolog ez egy tekintélyes egylet vezető­ségéhez s legkevésbbé akkor, midőn azok egy ki­vívott országos intézmény s igy az általános szem­pontok érdekében lettek téve. Végül — haragudjék bár a pozsonyi egylet t. választmánya — arra kérem az egylet úgy helyi mint vidéki azon tagjait, kik hívei az országos egyletnek, — törekvésük csak az legyen, hogy minél előbb tagjai legyenek az oly nagy munkával és lelkesedéssel megalkotott országos egyletnek. Legyen ez a pozsonyiak jövő évi legdicséretesebb ténye. Béke velünk! . . . Kolozsvárit, 1887 deczember 27-én. Gombos Ferencz. Viszonválasz. A pozsonyi körlevélre tett megjegyzéseimre a pozsonyi egylet választmánya mérgesen felel szak­lapunk 50-ik számában. Fáj neki nagyon, hogy akad egy vidéki szaktárs is, a­ki az ő működésü­ket — meglehet, hogy csak „iskolamesteri tudo­­mámnnyal“ — de mindenesetre az összeség érde­kében (még a pozsonyiak érdekében is) teljes jó­indulattal és ügyszeretettel, figyelemmel kíséri s arra „elfogulatlanul“ és talán elég „tanulságosan“ is megteszi észrevételeit azon számításokra, com­­binátiókra, melyek egy egylet vezetősége által teljes következetlenséggel publikáltatnak. Nem akarom provokálni a pozsonyi egylet vá­lasztmányát polémia folytatására, annál is inkább LEVELEZÉS. Pozsony, január 1. Önzetlen, buzgó és fáradha­tatlan szaktársunk Ács Mihály által szerkesztett „Magyar Nyomdászok Évkönyvé“-ről akarok egyet­­mást elmondani, illetőleg rektifikálni. A kiállítás, röviden szólva, kitűnő ; meg­látszik az egész mű­vön, hogy valóban szakértő kezek állították össze. A Franklin-társulat jó ízlése ismét bebizonyult. — A közlemények is jók ; különös figyelmet érdemel, tanulságos voltáért, a hírlapokról szóló ismertetés. Sajnos azonban, hogy e czikk írója, Szabó Dezső szaktársam, nem maradt a hírlapok ismertetésénél a tárgyilagosság mezején, a­mint egy szakközle­ményhez illő lett volna, hanem el­kezdett politi­zálni. A politizálás azonban csak azoknak való, a­kik értik, így pl. sajnálatának ad kifejezést, hogy Pozsonyban 48,000 lakosság mellett (az újabb sta­tisztikai kimutatás szerint 50,000) egy magyar lap sincs ! Ez nem áll, mert Pozsonyban egy XVI. év­folyamában levő, napi jelen meg „Pozsonyvidéki Lapok“ czimmel. E magyar lap, daczára annak, hogy igen kitünően van szerkesztve, csak vegetál. Előfizetője igen kevés, és így gondolható, hogy a szerkesztőnek, Ardényi Dezsőnek, nagy anyagi áldo­zatába kerül a lap fentartása. Pozsonynak tehát

Next