Typographia, 1888 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1888-01-06 / 1. szám
Január 6. minden előképzettség nélkül, csaknem egyenest az utczáról vetődik be a nyomdába. Fájdalom nemcsak minden előképzettség, hanem, a pedig még súlyosabban esik a latba, leggyakrabban minden hivatás nélkül is. De ne szóljunk tanonczainknál hivatásról, mikor annyi szedő jár-kel közöttünk, akik közönséges napszámnak nézik a nyomdászatot, anélkül, hogy csak egy futó pillanatra is szép hivatásuk tudatára ébrednének. Amint az eddig elmondottakból kiviláglik, mind a két tábor hivei olyaton-módon vélik megoldhatónak a tanoncz-ügyet, a melyen haladva pedig nem valami fényes eredménnyel biztathatnék magunkat, még talán abban a hihetetlen esetben sem, hogyha a képviselőház kedvünkért megmódosítaná az ipartörvényt, avagy ha az ügyvezetők — hajtva folytonos panaszainkra — sem föl ne fogadnának nyakra-főre tanonczokat, sem pedig meg ne elégednének a fölveendő gyermek leggyarlóbb ismereteivel is. Szerintem a tanoncz-ügy sikeres rendezése sem az ipartörvény revízióján nem áll, de sem az ügyvezetők nagyobb igények támasztásán nem fordul, hanem hozzánk sokkal közelebb simuló érdekeken, szóval — rajtunk múlik. S itt — minden netán keletkezhető félreértések elkerülése végett — sietek kijelenteni, hogy nem egyedül csak rajtunk múlik, hanem egyéb, mégpedig igen fontos tényezők közremunkálása is föltétlenül szükséges a tanoncz-kórság orvoslására. Mindazáltal valljuk csak meg őszintén, hogy rajtunk, s leginkább a fővárosi nyomdászok százain nagyon sok fordul, csakhogy — s bármily kellemetlenül érintse is lelkeinket a súlyos, de jogos voltát el nem tagadható vád — mindez ideig vajmi kevés, sőt merném állítani, hogy a tanoncz-ügyben alig történt valami olyan, ami csupán némi, gyakorlati haszonnal is járt volna. Igenis, nem járt semmi néven nevezendő haszonnal, mivel abból a körülményből, hogy egyik-másik szaktársunk, néha napján eszmélkedvén a tanonczok szüntelen és feltűnő gyorsan szaporodásán, mély elkeseredést növel szivében hova tovább mind elviselhetetlenebbé forduló sorsa miatt, s az elkeseredés pillanatában tollat fog, s fájdalmas szomorúsággal panaszkodik a siralmas valóról, avagy szidja az ipartörvényt fogyatékos voltáért, — ismétlem : abból a nem épen szokatlan körülményből eddigelé még egy garas árányi haszon sem káromlott reánk. De a közelgő jövőben sem fog, mert nincs mód benne. Egyéb kell ide, mint üres panaszkodás, hiába sóhajtozás vagy száraz elmondása azoknak a vigasztalatlan, busitó tényeknek, amelyeket mindnyájan csak annál is inkább jól ismerünk, mivel bús megadással nyögjük az általuk előidézte kínosan nehéz helyzetet. Életunalommal eltöltő kesergések helyett halljunk már végre-valahára bátorítva biztató hangokat, amelyek a cselekvés hosszú időn elkerült terére szólítanak. Igen, tenni, ez most a jelszó, se rövid, de oly sokat jelentő szó legyen ezután is mindenkor jelszavunk, hogy mindaz, ami rajtunk múlik, el ne múljék nyom nélkül. Aztán meg nemcsak azért, mert „minden Demosthenesnél szebben beszél a tett,“ de leginkább az okból is, mivel a tanonczügyben már rég kellett volna tennünk — a sok pusztába kiáltott szó helyett, végleges megoldására törnünk teljes erőnk megfeszítésével és a messze kiható ügyhöz méltó kitartással. Lépjünk ki végre a cselekvés terére, s igyekezzünk vállvetett buzgalommal tenni a mindinkább elharapódzó tanoncz-kór megszüntetésére. De mit ? — fogja egyik-másik szaktárs nagy kíváncsian kérdezni. A pályatársak nagyobb része más forrásnál kutatja a baj okát, mint amelyiknél az csakugyan föllelhető. Bennünk rejlik a főhiba. S ezt minden tartózkodás nélkül mondom ki, jól tudva, hogy a nyílt beismeréssel megtesszük az első lépést a cselekvés terén. De mi ennél az első lépésnél meg nem állapodhatunk, azon kell fáradoznunk, hogy, habár a tanoncz-ügyet véglegesen nem is rendezhetjük, de legalább előbbre vigyük a megoldás járatlan útján, s ezzel a tettünkkel a nyomunkba lépőknek hálakoszorúját törekedjünk kiérdemelni. Megpendítendő eszmém könnyebb s egyszersmind helyesebb megérthetése okáért legyen szabad néhány rövid szóban a tanoncz-ügy jelenlegi állásáról megemlékeznem. Szerintem ez ügy a következő képet tárja a figyelmes tekintettel szemlélő és a dolog mélyére hatni tudó pályatárs elé. Kosovitz Rezső: Vége következik. TYPO GRAPHIA 1888. Pár szó, pár emberről. A „Typographia“ 51. számának első czikke hosszasan foglalkozik azokkal a tagokkal, kik az egyletet és szaktársköröket megkárosítják, s az ajánlott megtorlással én is egyetértek ; a megkárosítóknak egy kategóriáját azonban a czikk nem háborgatja, s ezek az egészséges beteg tagok: ha a beteg névsort valaki egész éven át figyelemmel kíséri, többször tapasztalja, hogy kettős ünnepek előtt bizonyos? egyének magokat betegnek jelentik, s az ünnepek után már az első vagy második napon ismét egészségesek , sőt van olyan tagunk is, ki az őszi zsidó ünnepek alatt szokott rendesen beteg lenni. Én nem ezeken a véletlen megbetegedéseken csodálkozom, hanem inkább azon, hogy mikép lehet az, miszerint ezek a szegény betegek ünnepek után oly gyorsan meggyógyulnak ? Ennek lehet valami nagy oka: én azt hiszem, hogy bajuk nem volt veszélyes s a pár napi pihenés hozta meg számukra a jobbulást, mások azonban azt állítják, hogy azért gyógyultak meg, mert elmúltak az ünnepek! Hogy igazságon alapszik-e ez a vád vagy nem, azt én nem firtatom: vizsgálja a választmány s hozzon megtorlást az illetők ellen, mert bizony ha úgy áll a dolog, amint sokan állítják, ez nem más mint csalás. Ezelőtt két-három évvel e kérdéssel már foglalkozott a választmány, s lapunk szerkesztője akkor azt indítványozta, hogy az ünnepek előtt való napon történt betegjelentések csak az esetben vétessenek figyelembe, ha a betegség tovább tart mint az ünnepek; ezt az indítványt, az alapszabályokhoz ragaszkodva, elvetette a választmány, de nem is fogadott el helyette más jobbat. Nézetem szerint az alapszabályok is megengedik az ily javítás behozását, mert ez nem jelenti azt, hogy a betegsegély naponkint nem tart, hanem csak azt, hogy egyes professzionátus betegeken segítsünk; az igaz, hogy ennek következtében megkárosulnának az oly tagok, akik igazán véletlenségből betegednek meg valamely kettős ünnep előtt. Ha tehát már épen nem lehet a föntebbi indítványt keresztülvinni, gondoskodjék a választmány a betegsegélyek élvezése körül elkövetett visszaélések megszüntetéséről máskép, mert ha tovább tart a mostani szabadság, úgy a csalásnak rövid idő alatt még tágabb tér nyílik. Amily könnyen történik a betegnek jelentés, ép oly könnyen történik az egészségesnek jelentés is , pedig egyletünknek e két rokon betegsége sok pénzébe kerül a betegsegélyező osztálynak: ha a beteg tag unja magát, vagy több pénzre van szüksége mint a segély, elmegy az orvoshoz s jelenti, hogy holnap dolgozni megy. És az orvos nem tesz ellene kifogást, aminek eredménye aztán az, hogy a beteg egy-két hét múlva újra, súlyosabban visszaesik bajába, s az egyletnek betegsége nem 20—30, hanem 100—200 frtjába kerül, a temetési költségeken kívül. Megtörténik aztán az is, hogy egy tag teljes éven át húzza a beteg pénzt, s aztán — lehet, hogy mivel azután csak fél segélyt kapna — egészségesnek jelenti magát. És egészséges is 13—14 hétig, de ekkor a csodák csodája ismét megbetegszik és ismét egy teljes évig húzza az egész segélyt, talán azért, hogy a harmadik évben hasonlóan járjon el. Az ilyeneknél nagyobb óvatossággal kell az orvosoknak eljárni, már csak azért is, mert az utóbbi időben is két eset fordult elő, s az egyik tag tényleg húzza is újra az egész segélyt, holott már egészségesnek jelentésekor úgy nézett ki, hogy minden laikus halálos betegnek tartotta. Szóval, nemcsak a többi segélyezési ágaknál, de a betegsegélyezésnél is több elővigyázat szükséges, ha nem csak takarítani, hanem igazságosan is akarunk eljárni. Ennyi röviden az, amit a választmány figyelmébe ajánlok, s remélem figyelmébe veszi, mert azok a tagok, akik a szerencsés véletlen következtében oly helyzetben vannak, hogy semmiféle segélyre sem szorulnak jelenleg, méltán megkívánhatják, hogy az alapszabályok kijátszása elé minél nagyobb akadályokat hárítson a választmány. —s— nem, mert ő maga kijelenté, hogy a „Válasz“ „utolsó szavak ügyekben“ — s én a csendes visszavonulást nagyrabecsülöm, mert ez egy kis kezesség arra, hogy azt az utat, melyen a választmány haladni vágyik, az egylet tagjainak egy tekintélyes része érdekében is előbb-utóbb föl fogja adni és a belépés érdekében fog munkálni. De nem akarom másfelől és legfőképen azért, mert szaklapunk igen tisztelt'szerkesztője a , Válasz “-hoz fűzött megjegyzéseiben oly alaposan megcáfolja a választmány állításait, hogy abból minden egyes szaktárs megítélheti azt, hogy a pozsonyiak távolmaradása az országos egylettől semmi esetre sincs indokolva még a választmányi fejtegetésben sem. Azonban, eltekintve azon gúnyolódástól, mellyel az igen tisztelt választmány felszólalásomért engem megtisztel, — először is neheztelés nélkül veszem tudomásul, hogy a választmány nem vonja kétségbe azon állításomat, hogy egy korábbi határozatával szemben ellenkezőleg — a betegsegélyző alap kamatait a rokkantak segélyezésére akarja felhasználni, ami pedig a választmány szerint is a betegsegélyezésre felhasználtatott s így lett a tőke a kiadásoktól megmentve. Másodszor, örömmel veszem tudomásul azon kijelentést is, hogy a pozsonyi egylet azon szerencsés helyzetben van, hogy — mint a „Válasz“ reméli — az első évben a segélyezésre igényt tartó 35 tag közül egy sem lesz rokkant, azoknak nem lesznek özvegyei vagy árvái; szívemből kivánom, hogy úgy legyen, nemcsak Pozsonyban, de széles magyar hazánkban is, s részemről csak azt sajnálhatom, hogy ezt a választmány miért nem remélte a „Körlevél“-ben is. Ámde miként „egy fa nem csinál erdőt“ — úgy még ezt az egy évet sem lehet irányadóul képzelni, mert ha az első évben nem is lesz kiket segélyeztetni Pozsonyban — annál többen vehetik igénybe a segélyt a következő években. Hisz ott, hol a nagymérvű betegségek segélyezéséről kell komolyan gondolkozni, ott „iskolamesteri tudomány“ nélkül következtetheti bárki is, hogy a munkatehetetlenekről, özvegyekről és árvákról is kell gondoskodni, mert ezek a csapások karöltve látogatnak mindnyájunkat, és a nagyobb tagállományu egyletek nagyobb mérvben érzik meg azt s ez alól a 114 tagot számláló pozsonyi egylet bizonyára nem lesz kivétel! De félbehagyok e fejtegetésekkel, mert a t. választmány előtt ez is csak „«era épen tanulságos“ vagy „elfogult“ avagy „iskolamesteri tanulmány“-nak tűnnék fel, ami újólag azt bizonyítaná, hogy a pozsonyi t. választmány ép oly jól ért a személyeskedéshez, mint az alaptőkék kamatainak helytelen csoportosításához. Hanem annyit mégis elvárhatunk, azt hiszem, hogy egy nyilvánosságra szánt körlevélben csak olyant hangsúlyozzon, ami helyes, ami való és amelyhez nem fér kritika — vagy különben ne is bocsásson ki körlevelet, ha azoknak földerítésében csak rosszakaratot lát s ily ok nélküli mérgelődésében aztán személyeskedik és sérteget. Nem illő dolog ez egy tekintélyes egylet vezetőségéhez s legkevésbbé akkor, midőn azok egy kivívott országos intézmény s igy az általános szempontok érdekében lettek téve. Végül — haragudjék bár a pozsonyi egylet t. választmánya — arra kérem az egylet úgy helyi mint vidéki azon tagjait, kik hívei az országos egyletnek, — törekvésük csak az legyen, hogy minél előbb tagjai legyenek az oly nagy munkával és lelkesedéssel megalkotott országos egyletnek. Legyen ez a pozsonyiak jövő évi legdicséretesebb ténye. Béke velünk! . . . Kolozsvárit, 1887 deczember 27-én. Gombos Ferencz. Viszonválasz. A pozsonyi körlevélre tett megjegyzéseimre a pozsonyi egylet választmánya mérgesen felel szaklapunk 50-ik számában. Fáj neki nagyon, hogy akad egy vidéki szaktárs is, aki az ő működésüket — meglehet, hogy csak „iskolamesteri tudomámnnyal“ — de mindenesetre az összeség érdekében (még a pozsonyiak érdekében is) teljes jóindulattal és ügyszeretettel, figyelemmel kíséri s arra „elfogulatlanul“ és talán elég „tanulságosan“ is megteszi észrevételeit azon számításokra, combinátiókra, melyek egy egylet vezetősége által teljes következetlenséggel publikáltatnak. Nem akarom provokálni a pozsonyi egylet választmányát polémia folytatására, annál is inkább LEVELEZÉS. Pozsony, január 1. Önzetlen, buzgó és fáradhatatlan szaktársunk Ács Mihály által szerkesztett „Magyar Nyomdászok Évkönyvé“-ről akarok egyetmást elmondani, illetőleg rektifikálni. A kiállítás, röviden szólva, kitűnő ; meglátszik az egész művön, hogy valóban szakértő kezek állították össze. A Franklin-társulat jó ízlése ismét bebizonyult. — A közlemények is jók ; különös figyelmet érdemel, tanulságos voltáért, a hírlapokról szóló ismertetés. Sajnos azonban, hogy e czikk írója, Szabó Dezső szaktársam, nem maradt a hírlapok ismertetésénél a tárgyilagosság mezején, amint egy szakközleményhez illő lett volna, hanem elkezdett politizálni. A politizálás azonban csak azoknak való, akik értik, így pl. sajnálatának ad kifejezést, hogy Pozsonyban 48,000 lakosság mellett (az újabb statisztikai kimutatás szerint 50,000) egy magyar lap sincs ! Ez nem áll, mert Pozsonyban egy XVI. évfolyamában levő, napi jelen meg „Pozsonyvidéki Lapok“ czimmel. E magyar lap, daczára annak, hogy igen kitünően van szerkesztve, csak vegetál. Előfizetője igen kevés, és így gondolható, hogy a szerkesztőnek, Ardényi Dezsőnek, nagy anyagi áldozatába kerül a lap fentartása. Pozsonynak tehát