Typographia, 1892 (24. évfolyam, 1-53. szám)
1892-04-22 / 17. szám
17. szám. — XXIV. évfolyam. Megjelenik minden pénteken. Budapest, 181)2. április 22. ELŐFIZETÉSI ÁRA : Negyedévre .................... I frt Fél évre............................. 2 frt Egész évre........................ 4 frt TYPOGRAPHY HIRDETÉSEK árszabály szerint számíttatnak KÉZIRATOk nem adatnak vissza. Szerkesztőség VIII., Stáhly-utcza 1. sz. A MAGYARORSZÁGI Kiadóhivatal: VIII., Stáhly-utcza 1. sz. KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK KÖZLÖNYE. Úgy a fővárosi, mint a vidéki szaktársakat figyelmeztetjük, hogy önkéntes adományaikkal folytonosan támogassák az árszabály-bizottságot. A szerk. Mi lesz az egyletünkkel? Múlt számunkban elmondottuk, hogy egyletünk mint magánegyesület, a most életbe lépő munkás-betegsegélyezési törvény dacára is megmaradhat teljesen jelen szervezetében, de be kell lépnünk valamely, a törvény kívánalmainak megfelelő külön betegsegélyező egyletbe is. Így álljon a dolog, most az a kérdés merül föl, miként módosítsunk alapszabályainkat, hogy a két egyletbe való fizetés következtében ne háruljon ránk nagy teher és ne is kaphassuk oly nagy betegsegélyt, mely meghaladja keresetünket. Nézetünk szerint a betegpénztárra eső illetéket le kell szállítanunk a jelenlegi fővárosi 80, illetőleg vidéki 27 krról 10 krra, aminek következménye természetesen az lesz, hogy a segélyt is megszorítjuk; pl. csak annak adunk segélyt, aki a kerületi betegpénztárból — lejárván ott már a húsz hete — nem kap semmit. Mi az ilyen tagnak adhatunk aztán még 32 hétig 7 frtot, ennek lejárta után pedig — mint jelenleg is — addig fél segélyt, míg a beteg meg nem hal, vagy rokkanttá nem lesz. Ha így járunk el, akkor a jelenlegi segélyezési rendszer épségben marad, s a heti illeték is a régi lesz. Nagyon természetes azonban az, hogy minden város nyomdászai csak az illető kerületi pénztárba léphetnek be, ami azonban a mi egyletünkre semmi behatással nincs, mert az országos szervezet mégis megmarad. Minden tag ott kapja a kormány egyletétől a segélyt, ahol dolgozik, de az országos egylettől — lejárván amott már segélye — bárhol megkapja az alapszabályszerű segélyt. Nincs tehát semmi okunk félni az új betegsegélyezési törvénytől; egyletünk megmarad jelen szervezetében és teljesíti tovább is nagy hivatását. Csak egy baj fenyegethet bennünket s ez az, ha a belügyminiszter hallgat a princzipálisok által mult évi április havában beadott kérvényre és egyletünket föloszlatja. Az igaz, hogy a jog és törvény szerint ez esetben is újra alakulhatunk, de az is igaz ám, hogy ellenfeleink mindent elkövetnek a munkanélküli és önképzőosztály megsemmisítésére. Lehet, hogy ezért is érnek, s épen ezért nézzük, hogy mi lesz ez esetben a teendőnk? Szerzett jogokat senki sem veszíthet el s más vagyonával senki sem rendelkezhetik ! Mi jogokat szereztünk befizetéseinkkel a beteg-, rokkant-, özvegy- és árvasegélyre és így ezt élvezzük is minden körülmények között a jövőben ; valamint szereztünk önerőnkből vagyont is, mely szintén minden körülmények között a mienk marad. Alakuljon bármiként az egylet, ennek a két fősegélyző osztálynak együtt kell fönmaradnia, amit talán még legnagyobb ellenségeink is kívánnak. Elszakíthatják ettől a két osztálytól a másik kettőt, a munkanélkülit és önképzőt, de ezt a kettőt együtt kell hagyniok. A legrosszabb esetben csak ez következhetne be, de ránk nézve ez sem valami nagy baj. — Majd alakítunk mi ez esetben egy külön munkanélküli segélyt nyújtó és önképző egyletet, ha lehet országosat, ha azt nem lehet, hát egymással szövetségben levő kerületi egyleteket. A kishitűek félnek ettől; mi sem óhajtjuk, de legalább nem félünk tőle. Jobb szeretnők, ha egyletünket a miniszter nem bántaná és maradhatna jelen alakjában, de ha a princzipálisok óhaja többet nyom a latban mint egyletünk 30 éves áldásos működése, ám történjék a minek kell, mi megálljuk helyünket minden időben. Azt hiszik a mi ellenségeink, hogy ez által nagy csapást mérnek ránk. Tévednek ; az igaz, hogy anyagilag károsodunk, mert az általunk alakítandó munkanélküli és önképző osztálynnk nem lesz annyi tagja, mint a mostani szervezet mellett, de az is igaz ám, hogy erkölcsileg erősebb lesz, mert tiszta elvhű emberekből áll majd, akik tudják, hogy miért áldoznak. Jelenleg minden szervezkedésünk, minden agitácziónk meg van bénítva, ami akkor szabadon fejlődhetik. Jelenleg — nagyon helyesen — az egylet mint testület nem vesz részt semmiféle politikai vagy társadalmi mozgalomban, akkor — a jövőben — bele leszünk kényszerítve a mozgalomba és munkanélküli és önképzőegyletünk szociáldemokrata egylet lesz. Nem tudjuk, hogy melyik tetszik jobban a kormánynak? A jelenlegi békés rendszer-e, vagy a jövőben való agitácionális szereplés ? Mi azt hisszük, hogy a jelenlegi rendszer inkább beleillik a keretbe, de ha ez nem tetszik és beledobnak a szociáldemokrácia karjaiba, nem minket ér a vád. Tessék, csinálják, mi levonjuk az eljárásból a tanulságot. Mindebből láthatják a szaktársak, hogy nincs semmi félni, de még veszteni valónk sem. A jog, az igazság egyletünk fönnállhatása mellett van, de ha a princzipálisok óhaja mégis feloszlatásra vinné, azért még nem vagyunk elveszve. A minket megillető segélyt megkapjuk s aztán szervezkedünk újra és hatalmasabban. Várva várjuk már azt a perczet, hogy valami biztosat tudjunk egyletünk sorsa felől; egy évi huzavona után sincs még elintézve ügyünk és alapszabályaink két év óta ott hevernek a minisztériumnál: ilyet a mi egyletünk nem érdemel; fekete szemüvegen kényelmesen nézik működésünket, meghallgatják ellenségeinket, de a tényleges szereplőket nem kérdik meg. Ily eljárás mellett tovább tart a bizonytalanság, mintha csak azt akarnák, hogy meglepetést készítsenek számunkra: legyen ez a meglepetés az, hogy végre valahára a mi óhajunk szerint intézzék el ügyünket. A vidékről. A Budapesten legutóbb tartott évi rendes közgyűlés a többek közt azt a határozatot is hozta, hogy a 250 frtos özvegysegély megmaradjon és a központban a 70 kres heti illeték föntartassék. Fővárosi szaktársaink ezzel igen szép és nagy áldozatot hoznak és nagy köszönetre kötelezik a vidéki szaktársakat. A határozat oly értelemben való elfogadása, hogy előlegesen a vidék a heti illeték fölemelésétől megkíméltetik, abban leli magyarázatát, hogy, mint tudva van, az országosítás alkalmával az országos nyomdász-kongresszuson kimondatott, hogy a megállapított heti illeték tíz éven át nem emelhető föl, és épen e határozat alapján léptek a vidéki egyletek az országos egylet kötelékébe. A fővárosi szaktársak áldozathozatalát elismerve és a heti illeték fölemelését belátva, mégsem látom teljesen igazolva a velünk, vidékiekkel, szemben tanúsított nagylelkűséget és óhajtom — ha mindjárt ama veszélynek teszem is ki magamat, hogy fehér hollónak tartandónak — hogy a főváros által elfogadott határozat a vidékre is kiterjesztessék ; mert nagyon helyesen jegyezte meg Schwarz M. H. szaktársunk indítványának indokolásában, hogy a vidékieknek, ha e jogokat élvezni akarják, egy kis áldozatot is kell hozniuk. Meg vagyok győződve, hogy vidéki szaktársaim nagy része nézetemet osztja és hozzájárul ahhoz, nehogy a szűkmarkúság vádja érjen bennünket és kérem őket, hogy indítványom fölött eszmecserét folytassanak. A »Typographia« hasábjain e határozat hozatala alkalmával megjelent cikkben az mondatik, hogy a főváros ez áldozatért nem kíván egyebet a vidéktől, minthogy ügyeit pontosan végezze és rendesen számoljon le ; ezt pedig azért kívánják, mert a kerületek nagy részénél oly rendetlenség és hanyagság tapasztalható, amely utóvégre is a központ választmányát erélyes intézkedésre fogja kényszeríteni. E panaszokat nagyon is igazoltaknak találjuk. De ha a központ csakugyan kénytelen lesz az erélyesebb intézkedéseket foganatosítani, akkor még el lehetünk készülve arra, hogy egyes kerületek kiválnak majd az országos egyletből és így a nagy nehezen összpontosított erőnk, szervezetünk szétforgácsolódik. Reméljük azonban, hogy az erélyesebb intézkedésekre nem lesz szükség és a kifogásolt kerületek iparkodni fognak mulasztásaikat jóvá tenni és a jövőre nem fognak panaszra okot adni. De ha e reményünk nem teljesedne, akkor helyén valónak tartjuk a vidéki kerületek választmányait működésük alól fölmenteni és mint Németországban van, minden nyomdászvárosban egy bizalmi férfit megbízni, aki közvetetlenül érintkezik a központtal. Ezzel a kezelés sokkal könnyebb volna. Ma például Nagy-Becskereknek nagyobb összegű előlegre van szüksége, Temesvárra, mint a kerület központjához, fordul, ott nem lévén elégséges pénz, a kerületi központ az országos egylet központjához, Budapestre ir a szükséges összegért és csakugyan az el is jut 8—14 nap alatt nagy kerülő utakon és sok költséggel Nagy-Becskerekre. Hogy a kerületek nem készítik el rendes időre számadásaikat, annak többnyire a kerületek fiókjai az okai, mert azok számadásaikat későn küldik be és így a kerületi központoknak — bár nem akarva — kellemetlenséget okoznak. A központtal való közvetlen érintkezésnél az ilyen akadályok nagyon könnyen el lennének háríthatók. Azért tehát vonassák meg a kerületek autonómiai hatásköre, amely, a mint a tapasztalat mutatta,