Typographia, 1892 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1892-04-22 / 17. szám

17. szám. — XXIV. évfolyam. Megjelenik minden pénteken. Budapest, 181)2. április 22. ELŐFIZETÉSI ÁRA : Negyedévre .................... I frt Fél évre............................. 2 frt Egész évre........................ 4 frt TYPOGRAPHY HIRDETÉSEK árszabály szerint számíttatnak KÉZIRATOk nem adatnak vissza. Szerkesztőség VIII., Stáhly-utcza 1. sz. A MAGYARORSZÁGI Kiadóhivatal: VIII., Stáhly-utcza 1. sz. KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK KÖZLÖNYE. Úgy a fővárosi, mint a vidéki szaktár­sakat figyelmeztetjük, hogy önkéntes ado­mányaikkal folytonosan támogassák az ár­szabály-bizottságot. A szerk. Mi lesz az egyletünkkel? Múlt számunkban elmondottuk, hogy egyletünk mint magánegyesület, a most életbe lépő munkás-betegsegélyezési tör­vény dac­ára is megmaradhat teljesen jelen szervezetében, de­­ be kell lépnünk vala­mely, a törvény kívánalmainak megfelelő külön betegsegélyező egyletbe is. Így áll­­jon a dolog, most az a kérdés merül föl, miként módosítsunk alapszabályainkat, hogy a két egyletbe való fizetés követ­keztében ne háruljon ránk nagy teher és ne is kaphassuk oly nagy betegsegélyt, mely meghaladja keresetünket. Nézetünk szerint a betegpénztárra eső illetéket le kell szállítanunk a jelenlegi fővárosi 80, illetőleg vidéki 27 krról 10 krra, a­minek következménye természetesen az lesz, hogy a segélyt is megszorítjuk; pl. csak annak adunk segélyt, aki a kerületi betegpénztárból — lejárván ott már a húsz hete — nem kap semmit. Mi az ilyen tagnak adhatunk aztán még 32 hétig 7 frtot, ennek lejárta után pedig — mint jelenleg is — addig fél segélyt, míg a beteg meg nem hal, vagy rokkanttá nem lesz. Ha így járunk el, akkor a jelenlegi segélyezési rendszer épségben marad, s a heti illeték is a régi lesz. Nagyon természetes azonban az, hogy minden város nyomdászai csak az illető kerületi pénztárba léphetnek be, a­mi azon­ban a mi egyletünkre semmi behatással nincs, mert az országos szervezet mégis megmarad. Minden tag ott kapja a kor­mány egyletétől a segélyt, a­hol dolgozik, de az országos egylettől — lejárván amott már segélye — bárhol megkapja az alap­­szabályszerű segélyt. Nincs tehát semmi okunk félni az új betegsegélyezési törvénytől; egyletü­nk meg­­marad jelen szervezetében és teljesíti tovább is nagy hivatását. Csak egy baj fenyeget­het bennünket s ez az, ha a belügyminiszter hallgat a princzipálisok által mult évi április havában beadott kérvényre és egyletünket föloszlatja. Az igaz, hogy a jog és törvény szerint ez esetben is újra alakulhatunk, de az is igaz ám, hogy ellenfeleink mindent elkövetnek a munkanélküli és önképző­­osztály megsemmisítésére. Lehet, hogy ezért is érnek, s épen ezért nézzük, hogy mi lesz ez esetben a teendőnk­? Szerzett jogokat senki sem veszíthet el s más vagyonával senki sem rendelkez­hetik ! Mi jogokat szereztünk befizetéseink­kel a beteg-, rokkant-, özvegy- és árva­segélyre és így ezt élvezzük is minden körülmények között a jövőben ; valamint szereztünk önerőnkből vagyont is, mely szintén minden körülmények között a mienk marad. Alakuljon bármiként az egylet, ennek a két fősegélyző osztálynak együtt kell fön­­maradnia, a­mit talán még legnagyobb ellenségeink is kívánnak. Elszakíthatják ettől a két osztálytól a másik kettőt, a munkanélkülit és önképzőt, de ezt a kettőt együtt kell hagyniok. A legrosszabb esetben csak ez követ­kezhetne be, de ránk nézve ez sem valami nagy baj. — Majd alakítunk mi ez eset­ben egy külön munkanélküli segélyt nyújtó és önképző­ egyletet, ha lehet országosat, ha azt nem lehet, hát egymással szövet­ségben levő kerületi egyleteket. A kishitű­ek félnek ettől; mi sem óhajt­juk, de legalább nem félünk tőle. Jobb szeretnők, ha egyletünket a miniszter nem bántaná és maradhatna jelen alakjában, de ha a princzipálisok óhaja többet nyom a latban mint egyletünk 30 éves áldásos működése, ám történjék a minek kell, mi megálljuk helyünket minden időben. Azt hiszik a mi ellenségeink, hogy ez által nagy csapást mérnek ránk. Téved­nek ; az igaz, hogy anyagilag károsodunk, mert az általunk alakítandó munkanélküli és önképző­ osztálynn­k nem lesz annyi tagja, mint a mostani szervezet mellett, de az is igaz ám, hogy erkölcsileg erő­sebb lesz, mert tiszta elvhű emberekből áll majd, a­kik tudják, hogy miért áldoznak. Jelenleg minden szervezkedésünk, min­den agitácziónk meg van bénítva, a­mi akkor szabadon fejlődhetik. Jelenleg — nagyon helyesen — az egylet mint testület nem vesz részt semmiféle politikai vagy társadalmi mozgalomban, akkor — a jövő­ben — bele leszünk kényszerítve a moz­galomba és munkanélküli és önképző­­egyletü­nk szoc­iáldemokrata egylet lesz. Nem tudjuk, hogy melyik tetszik jobban a kormánynak? A jelenlegi békés rend­­szer-e, vagy a jövőben való agitác­ionális szereplés ? Mi azt his­szü­k, hogy a jelen­legi rendszer inkább beleillik a keretbe, de ha ez nem tetszik és beledobnak a szoc­iáldemokrác­ia karjaiba, nem minket ér a vád. Tessék, csinálják, mi levonjuk az eljárásból a tanulságot. Mindebből láthatják a szaktársak, hogy nincs semmi félni, de még veszteni valónk sem. A jog, az igazság egyletünk fönn­­állhatása mellett van, de ha a princzi­pálisok óhaja mégis feloszlatásra vinné, azért még nem vagyunk elveszve. A minket megillető segélyt megkapjuk s aztán szervezkedünk újra és hatalma­sabban. Várva várjuk már azt a perczet, hogy valami biztosat tudjunk egyletünk sorsa felől; egy évi huzavona után sincs még elintézve ügyünk és alapszabályaink két év óta ott hevernek a minisztériumnál: ilyet a mi egyletünk nem érdemel; fekete szemüvegen kényelmesen nézik műkö­désünket, meghallgatják ellenségeinket, de a tényleges szereplőket nem kér­dik meg. Ily eljárás mellett tovább tart a bizony­talanság, mintha csak azt akarnák, hogy meglepetést készítsenek számunkra: legyen ez a meglepetés az, hogy végre vala­­hára a mi óhajunk szerint intézzék el ügyünket. A vidékről. A Budapesten legutóbb tartott évi rendes köz­gyűlés a többek közt azt a határozatot is hozta, hogy a 250 frtos özvegysegély megmaradjon és a központban a 70 kres heti illeték föntartassék. Fővárosi szaktársaink ezzel igen szép és nagy áldozatot hoznak és nagy köszönetre kötelezik a vidéki szaktársakat. A határozat oly értelemben való elfogadása, hogy előlegesen a vidék a heti illeték fölemelésétől meg­­kíméltetik, abban leli magyarázatát, hogy, mint tudva van, az országosítás alkalmával az országos nyomdász-kongresszuson kimondatott, hogy a meg­állapított heti illeték tíz éven át nem emelhető föl, és épen e határozat alapján léptek a vidéki egyle­tek az országos egylet kötelékébe. A fővárosi szaktársak áldozathozatalát elismerve és a heti illeték fölemelését belátva, még­sem látom teljesen igazolva a velünk, vidékiekkel, szemben tanúsított nagylelkűséget és óhajtom — ha mindjárt ama veszélynek teszem is ki magamat, hogy fehér hollónak tartandónak —­ hogy a fő­város által elfogadott határozat a vidékre is kiter­jesztessék ; mert nagyon helyesen jegyezte meg Schwarz M. H. szaktársunk indítványának indoko­lásában, hogy a vidékieknek, ha e jogokat élvezni akarják, egy kis áldozatot is kell hozniuk. Meg vagyok győződve, hogy vidéki szaktársaim nagy része nézetemet osztja és hozzájárul ahhoz, nehogy­­ a szűkmarkúság vádja érjen bennünket és kérem őket, hogy indítványom fölött eszmecserét folytassanak. A »Typographia« hasábjain e határozat hozatala alkalmával megjelent c­ikkben az mondatik, hogy a főváros ez áldozatért nem kíván egyebet a vi­déktől, minthogy ügyeit pontosan végezze és ren­desen számoljon le ; ezt pedig azért kívánják, mert a kerületek nagy részénél oly rendetlenség és hanyagság tapasztalható, a­mely utóvégre is a központ választmányát erélyes intézkedésre fogja kényszeríteni. E panaszokat nagyon is igazoltaknak találjuk. De ha a központ csakugyan kénytelen lesz az erélyesebb intézkedéseket foganatosítani, akkor még el lehetünk készülve arra, hogy egyes kerü­letek kiválnak majd az országos egyletből és így a nagy nehezen összpontosított erőnk, szervezetünk szétforgácsolódik. Reméljük azonban, hogy az erélyesebb intézke­désekre nem lesz szükség és a kifogásolt kerüle­tek iparkodni fognak mulasztásaikat jóvá tenni és a jövőre nem fognak panaszra okot adni. De ha e reményünk nem teljesedne, akkor helyén való­nak tartjuk a vidéki kerületek választmányait működésük alól fölmenteni és mint Németország­ban van, minden nyomdászvárosban egy bizalmi férfit megbízni, a­ki közvetetlenül érintkezik a központtal. Ezzel a kezelés sokkal könnyebb volna. Ma például Nagy-Becskereknek nagyobb összegű elő­legre van szüksége, Temesvárra, mint a kerület központjához, fordul, ott nem lévén elégséges pénz, a kerületi központ az országos egylet köz­pontjához, Budapestre ir a szükséges összegért és csakugyan az el is jut 8—14 nap alatt nagy kerülő utakon és sok költséggel Nagy-Becskerekre. Hogy a kerületek nem készítik el rendes időre számadásaikat, annak többnyire a kerületek fiókjai az okai, mert azok számadásaikat későn küldik be és így a kerületi központoknak — bár nem akarva — kellemetlenséget okoznak. A központtal való közvetlen érintkezésnél az ilyen akadályok nagyon könnyen el lennének háríthatók. Azért tehát vonassák meg a kerületek autonómiai hatásköre, a­mely, a mint a tapasztalat mutatta,

Next