Typographia, 1904 (36. évfolyam, 1-53. szám)
1904-01-01 / 1. szám
JANUAR 1. TYPOGRAPHIA 1904: megközelíthetetlen lesz ez a nyomda a szervezet részére, mert az ott dolgozók semmiképpen sem voltak hajlandók síkra szállni az árszabályért, másrészt pedig a Lilienberg- Varga Endre által a „Pesti Hírlap “-nál meghonosított és föntartott gyalázatos tanoncznyúzó rendszerrel szemben tehetetlenül állottunk. Hogy milyen lehetetlennek látszott a Légrády-személyzet sztrájkba vitele és hogy milyen titokban tartottak az előkészületek, azt legjobban jellemzi az, hogy az ugyane napon a Szakegylet helyiségében tartott munkanélküli gyűlésen erősen folyt az agitáczió a szervező bizottság ellen s az egyik radikális szónok (I. J.) mint legfőbb bizonyságát a szervezők tehetetlenségének vágta ki a nagy tromfot: „Mért nem léptetik ki a Légrády-személyzetet?!« Holott akkor már 3 órája sztrájkolt a személyzet. Tizenkét napig tartott az elkeseredett küzdelem, míg a munkások győzhettek. A pénzeszsákot nagyon súlyosan érintette a váratlan csapás s nem egykönnyen adta meg magát. A „Pesti Hírlap"1 megjelnése naponként hajszálon függött s gyalázatos kiállításban és tetemes késéssel jelenhetett csak meg. A munkások összetartása, a kibocsájtott körlevelek és falragaszok, a két ízben rendezett nagyarányú utczai tüntetés és az ezekkel járó izgalom és anyagi kár végre is megtörte a kapzsiságot és a sztrájk a munkások győzelmével végződött. De a Légrádyak nem buktak egyedül. Vele bukott a másik nyomdabáró, Wodiáner is. Az utczai tüntetések erre a nyomdára is kiterjedtek s az eredmény váratlan volt: a büszke ur maga küldött értünk és ajánlotta föl az árszabály aláírását és betartását. Természetes, hogy ez utóbbi eredmény értékéből sokat levon az, hogy nem az ott dolgozók férfias föllépésének köszönhető, és még ma is vannak ott fölös számmal olyanok, akik érdemetlenül élvezik az árszabály nyújtotta előnyöket. A történelmi hűség kedvéért följegyezzük, hogy a Légrády-nyomda sztrájkját közvetlenül a „Typographia" 39. számában megjelent „Kötelező a szakegyleti tagság!" czímű vezérczikk okozta, amelyből az ott dolgozók nem ok nélkül következtették, hogy közeledik az idő, mikor a susztereket nemcsak a Szakegyletből, hanem az anyaegyletből is törüljük. Végső eredményében a Légrády-sztrájknál is fontosabb ez évben a vidéki mozgalom. Egész évi munkásságunkon vörös fonalként húzódik végig az erre való készülődés. Minden valamire való városban megfordult egyszer, sőt a szükséghez képest többször is egy-egy központi küldött, hogy személyesen győződjön meg a viszonyokról, hogy bátorítson, fölvilágosítson és útmutatással szolgáljon, ahol erre szükség van. És tagadhatatlanul jól kezdődött a mozgalom olyan városban, amely a múltban valóságos átka volt minden nyomdászsztrájknak. Arad volt az, ahol még a kongresszus előtt, augusztus 3-án sztrájkba léptek a szaktársak, különösen a munkaadók provokácziója folytán és három és félnapi erős küzdelem után érvényt szereztek az árszabálynak. Biztatató volt ez a továbbiakra s utána következett gyors egymásutánban a nagy városok közül: Szeged, Temesvár, Győr, Nagyvárad, Kolozsvár, Kassa, Miskolcz, Pécs, Debreczen stb., úgyhogy ma, habár még távolról sincsen befejezve a mozgalom, körülbelül 50 százaléka a vidéki szaktársaknak az új árszabály szerint dolgozik. Hogy miként készítettük elő a vidéki mozgalmat, az a számtalan vidéki utazáson kívül kitűnik abból is, hogy a „Typographia" egyetlen évfolyamában nem kevesebb mint 35 czikk, közte 30 vezérczikk jelent meg a mozgalomról összesen 6111 sorban, továbbá 98 rövid közlemény 1486 sorban, úgy hogy a „Typographia" 1903-ik évi folyama összesen 7597 sorban foglalkozott a vidék ügyesbajos dolgaival, nem is szólva a „Levelezés" rovatról, mely amugyis majdnem kizárólag a vidéknek van szentelve. /4 A vidéki mozgalomról szólva, nem mulaszthatjuk el fölemlitését annak a bámulatra méltó lelkesedésnek, melyet országszerte a tanonczok tanúsítanak, ami annál örvendetesebb, mert ők képezik a jövő generácziót és igy van rá remény, hogy a mostani eredmények a jövőben nem megsemmisülni, hanem fokozódni fognak. A budapesti betűöntők is árszabályt terjesztettek munkaadóik elé, amelyet azonban csak lényeges redukczió után tudtak érvényrejuttatni. A redukczió a munkaidőre vonatkozik. Önző szaktársaink 8 órai munkaidőt követeltek, amelyet azonban a munkaadók makacssága következtében és a béke érdekben egyelőre elejtettek. Hogy a szervező bizottság ily értelmű közbenjárása mennyire előrelátó volt, azt legjobban bizonyítja a lipcsei betűöntők hetek óta tartó sztrájkja, amely, egyelőre legalább, nem sok biztatót ígér a sztrájkolóknak. Általános gyűlést hármat tartottunk a lefolyt évben. Itt meg kell jegyeznünk, hogy egyet, február 1-én nem tarthattunk meg a szaktársak részvétlensége következtében, ami pedig egy csöppet sem alkalmas arra, hogy a vezetőség ambícióját fokozza. A gyűlések márczius 15, május 1 és szeptember 6-án tartottak. Volt ezenkívül havonkint bizalmiférfi-értekezlet, a melyek azonban még ma sem olyan látogatottak, mint kellene s e téren még sok a teendőnk. Személyzeti értekezlet számtalan tartatott a szükséghez mérten. Volt még vagy egy tuczat kisebb sztrájk, melyek egy kivételével — Anglónyomda — sikerültek s igy remélhetjük, hogy a január 1-ére fölveendő statisztika nemcsak a megkívánt 80, de 90 százalékot is meg fogja haladni. Ha még fölemlítjük, hogy az állandó agitáczió folytán az anyaegylet taglétszáma talán soha ezelőtt nem szaporodott olyan mérvben, mint a múlt évben, akkor, ha nem is mondhatjuk, hogy mindent elértünk, de a legnagyobb pesszimizmussal sem állítható, hogy az 1903-ik esztendő meddő volt. És mindezt az állandó agitácziónak köszönhetjük. Csak tovább a megkezdett utón, fáradhatatlan buzgalommal, kitartással működjünk valamennyien a köz javára, akkor szebb jövő virrad reánk. Jelszavunk nem változik: Egyesülésben rejlik az erő! Neveljék ne csak a jövő generácziót, hanem az idősebb szaktársakat is ügyesen, tapintatosan, körültekintéssel és mindenkor a szervezet erősítésére. Talán később még azt is ki lehetne vinni, hogy az olyan szaktársak, akik tanoncz-iskola nélküli városokban szabadultak föl, legyenek kötelesek a körülményekhez képest kondíciót keresni olyan városokban, ahol iskola van és legyenek kötelesek az iskolát hallgatni, elvégezni. Ilyennek képzelem én el a jövő nyomdász tanoncziskoláit. Ahol szaktársak tanítják a jövő szaktársait, súlyt fektetve úgy a szakmára, mint a szervezkedésre és nevelnek embereket. Mindez pedig nem álom, hanem kivihető és szükséges tervezet, amit meg kell valósítani, ami uj vért, uj világosságot vinne a nyomdászok társadalmi életébe. Szép dolog volna ám az, minden évben ezer embert nyerni meg a szervezetnek! Pedig csak tőlünk függ, hogy kivigyük. És nagy dicsőségünkre válna, ha kivinnénk, fő az, hogy ne vitatkozzunk és okoskodjunk soká. Azt se higyjük, hogy a főnökök ellenségei lesznek ez iskoláknak. Ha van bennük józan fölfogás, láthatják, hogy mi tanult munkásokat akarunk nevelni és ez elsősorban nekik haszon. S ilyen emberekkel apránként kipusztítják a putikokat és szennykonkurrencziát. És hogyha ez iskolák megvalósulnak és az ezekből kikerült szaktársak állanak a szedőszekrény mellett, akkor hiszem és vallom, hogy sem a fővárosi, sem a vidéki árszabály nem lesz írott malaszt, hanem megcsonkíthatatlan munkadíj-szabályzat, amit minden főnök respektál. Mert ha nem teszi, az össznyomdászság, mint egy ember áll ellene és azt mondja, hogy aki becsületesen dolgozik, annak becsületes díjazást adjanak a munkájáért. De addig, míg ilyen emberek nem lesznek a szervezetben, fájdalom, nem bírok sokat hinni különösen a vidék mozgalmában. Távol legyen tőlem, mintha azt mondanám ezzel, hogy a mai munka kárbaveszett. Nem ! A földnek mozogni kell! És rajta az embereknek. De hogy ezek czélravezetően és öntudatosan mozogjanak, ahhoz nevelni kell őket! Igen. Embereket kell nevelni, nemcsak nekünk nyomdászoknak, hanem minden más szakmák szervezeteinek, minden véres verejtékkel dolgozó proletároknak ! Embereket, akik mernek és tesznek ! Embereket, akik bátrak és öntudatosak! Embereket, akik értelmesek és igazaikat nem hagyják lábbal tiprani! És ha emberek lesznek, megmutatjuk mi sáppadt, nyomorult lények, mi hazátlan bitangok, hogy csak annak van joga élni, aki dolgozik! Annak van joga követelni, aki a két keze munkájával szerzi meg erre a jogokat ! Megmutatjuk mi semmik, mi földönfutók, akiknek ebből a „hazából", hol „élni halni kell" csak annyi föld a miénk, a mibe agyongyötrött testünk koporsóját teszik; megmutatjuk, hogy rendet csinálunk ezen a földtekén és elsöpörjük a rabszolgatartókat, a zsarnokokat, a gazokat és nem maradnak itt csak dolgozó, boldog, megelégedett munkás emberek! Csak! És senki az ingyenélők hadából! . . . S még ez elkövetkezik : Világmegváltó Szoczializmus, szenteltessék meg a Te neved ! És minél előbb jöjjön el a Te országod ! . . . Neveljünk embereket. írta: Morvay Zoltán. (Vége.) Tekintve már most azt, hogy a vidéken s esetleg a fővárosban sem kellene házbért fizetni, mert az iskolákat népiskolákban, illetve a szakegyletekben helyeznék el, úgyszintén vidéken a fűtés és világítás költségeit is magukra vállalhatnák a szakegyletek, a 800 korona segélyből a tanítót lehetne fizetni és az esetleges fölmerülő költségek is kitelnének. A tanító szaktársaknak persze a tanítóskodáson kívül rendszeresen kellene dolgozni abban a városban, ahol tanítanak. S tekintve, hogy nekik, mint szaktanítóknak is, jeles nyomdászoknak kell lenniök, akármelyik főnök szívesen alkalmazná őket. Az a leglényegesebb, hogy a központi oktatásügyi bizottság, jól válassza ki a tanítókat. Mert azon a tanításon kívül, a mit a tanoncziskolákban végeznének, még jeles agitátoroknak is kellene lenniök, a kik a vidéki szaktársakat mindig ébren tartsák, mindig lelkesítsék. A viszonyokra fölügyeljenek s a milyen műveleteket a központ czélszerünek vél kivinni a szervezet érdekében, legyenek annak vidéken mindig ők a szószólói. LEVELEZÉS. Dés, deczember 15. Jegyzőkönyv a Dés-szamosujvári helyi csoportnak Szamosujváron, 1903. november hó 29-én tartott gyűléséről. Jelen vannak: Drab Sándor és Weisz Manó Désről: Szusza Mihály, Kupsa Mihály, Csömör János, Moldován Pompej, Böde József, Frodl Artur, Enyedi Mihály tagok; Kimpián Simon és Márton Károly szaktársak mint vendégek. Drab Sándor jegyző megnyitja az ülést s bejelenti, hogy az elnök előtte ismeretlen okból nem jelent meg, ennélfogva a mai ülés vezetésére ajánlja Szusza Mihály szaktársat. Elfogadtatott. — Szusza Mihály megköszöni a beléhelyezett bizalmat, majd pedig két levelet mutat be, melyek egyikét Urbányi Gyula elnök, a másikat Medgyesi Lajos pénztáros küldi és fölkéri jegyzőt, hogy olvassa föl a leveleket. Olvastatik Urbányi Gyula levele, melyben elnöki tisztéről való lemondását közli — mondván — „el akarom kerülni a torzsalkodást, melyet bizonyos föltünési viszketegségben szenvedők lépten-nyomon szítanak csak azért, hogy magukra tereljék a közfigyelmet". Drab Sándor jegyző ezzel szemben kijelenti, hogy e levélben foglalt vádakra — mivel ezek, véleménye szerint, reá vonatkoznak — egy későbbi és a dési szaktársak által jobban látogatott gyűlésen fog válaszolni. A gyűlés az elnök lemondását sajnálattal veszi tudomásul és e tisztétől fölmenti. — Olvastatik Medgyesi Lajos levele, melyben pénztárosi állásáról való lemondását kéri tudomásul venni. A gyűlés határoz, amint következik : Tekintettel arra, hogy pénztáros mindezideig nyilt ülésen nem számolt el a hozzá befolyt illetékekről és az általa eszközölt kiadásokról, de még a pénztárt sem adta számba előzőleg senkinek, őt ez