Typographia, 1909 (41. évfolyam, 1-53. szám)
1909-01-01 / 1. szám
Budapest, 1909 január 1. jJVV-o. 3 5 0 7 ^ 1- szâm‘ Megjelenik minden pénteken TYPOGRAPHIA ELŐFIZETÉSI ÁR a Gutenberg melléklettel együtt a fővárosban egész évre. . 15.60 a vidéken..............................10.40 XLI. évfolyam. EGYES SZÁM ÁRA a fővárosban................30 fillér a vidéken......................20 fillér segédmunkásoknak . . 10 fillér Telefonszám 85—82 A MAGYARORSZÁGI KÖNYVNYOMDÁSZOK ÉS BETŰÖNTŐK EGYESÜLETEINEK HIVATALOS KÖZLÖNYE Szerkesztőség: VIII., BérkocsiS Utcza 1, félemelet, ajtószám4 Hirdetések soronként 25 fillér, mely összeg előre beküldendő Kéziratok nem adatnak vissza Kiadóhivatal: VIII., Bérkocsis utcza 1, félemelet, ajtószám : 1909. Ez alkalommal — amint az egy évforduló alkalmával aktuális szokott lenni — eltekintünk attól, hogy panasszal kezdjük az uj esztendőt, bár volna elég okunk és szavunk a panaszra. Nem tesszük azonban azért, mert erős a hitünk, hogy ha rá fogunk mutatni mindazon fontos teendőkre, amelyek reánk az új évben várnak, a szaktársak teljes energiával és a legnagyobb komolysággal fognak munkához látni és ezzel aztán megszűnik az ok a múlt esztendőben fölmerült jogos panaszok fölsorolására. Az első és legközelebbi fontos teendő, amely a szaktársakra, illetve azok képviselőire, a bizalmiférfi-testületre vár az új esztendőben — a szabadszervezeti szabályzat tárgyalása. Végre sikerült mindazokat az akadályokat elhárítani, amelyek már hosszú idő óta állandóan a szervezeti szabályzat elkészítése elé gördültek és ma abban a helyzetben vagyunk, hogy beszámolhatunk arról, miszerint azt úgy a bizalmiférfi-testület által kiküldött vegyes bizottság, valamint a szervező bizottság letárgyalta és a bizalmi férfiakon most már a sor, hogy végleg végezzenek vele. Magának a szabályzatnak tárgyalásába e helyen most nem bocsátkozunk, a tárgyalások végleges befejezése után a szaktársak úgyis meg fogják azt ismerni. Egyelőre csak a bizalmi férfiaknak küldettek szét, akiknek elég alkalmuk van azt a még rendelkezésre álló 12 nap alatt alaposan áttanulmányozni, észrevételeiket megtenni s ezek alapján azután meg kell vetni azt a fundamentális erőt, amelyen állva, szervezetünket egy hatalmas és erős intézménnyé fejleszthetjük, olyanná, amely minden külső befolyásnak ellentállhat és amely bármely oldalról jövő támadást a legnagyobb könnyedséggel képes legyen visszaverni. A szabad szervezeti szabályzat letárgyalásával egyidőben egy nem kevésbé fontos feladat vár az egész ország nyomdászaira: a Typographia szerkesztői állásának a betöltése. Ha tudjuk azt, hogy a Typographia hivatott minden fontosabb szervezeti ügyben megszólalni és minden komoly, bennünket érdeklő kérdést fölszínre vetni; ha tudjuk továbbá azt, hogy a Typographia feladata kijelölni nekünk az utat, amelyen haladnunk kell, az agitáció kifejtése, az általános szervezés és irányítás, akkor tisztában kell lennünk azzal is, hogy a szerkesztői állás betöltésénél a legnagyobb körültekintéssel és meggondoltsággal kell eljárnunk. Nem szabad és nem lehet szem elől tévesztenünk azt a körülményt, hogy árszabályaink — úgy a budapesti, mint a vidéki — negyven napi differencziával egyidőben, 1910 első felében lejárnak. Ami azt jelenti, hogy az előkészítés munkálatait már a jelen esztendőben föltétlenül foganatosítanunk kell. Ha a jelenlegi viszonyoknak csak némileg is megfelelő árszabályt akarunk teremteni, még ebben az esztendőben kell elkészülnünk minden eshetőségre, amit csak úgy tehetünk meg, ha idejekorán hozzáfogunk a szervezés komoly munkájához az egész országban. Kétségtelen, hogy ebből a szervezési munkából az oroszlánrész ismét csak a Typographiát illeti. Félre kell tehát tennünk a szerkesztőválasztásnál minden személyes motívumot — barátságot és ellenszenvet egyaránt — és csak tiszta lelkiismeretünk szerint, a szervezet érdekének szempontjából adjuk le szavazatunkat. Ugyancsak ebben az évben — augusztusban vagy szeptemberben — jönnek össze az ország összes nyomdai munkásainak és munkásnőinek megbízottai kongresszusra, hogy a jövőt illetőleg tanácskozást folytassanak. És habár — mert szervezeti életünkben a mai irány teljesen bevált és jónak bizonyult — alapvető munkára nem is lesz ott szükség, mégis számtalan kérdésben kell majd a kongresszusnak megjelölni azt az utat, amelyen a jövőben haladnunk kell, ha boldogulni akarunk. Szervezeti életünkben még nagyon sok a tennivaló. Hogy többet ne említsünk: itt van a nagy munkanélküliség rettenetes réme, amely — különösen most — a rossz konjunktúrák és az ország nyakán élősködő koalícziós kormány és gerincztelen pártja „szociálpolitikájának“ jóvoltából mind nagyobb mérveket ölt. A technika fejlődésével a túltermelés mindig nagyobb lett, amely túltermelés azután krízisekhez vezetett és az utóbbinak kísérője a nagy munkanélküliség. A nagy munkanélküliség pedig természetszerűen kerékkötője volt a munkások jogos törekvései szükségszerű érvényesülésének s csak óriási munka és — anyagi és erkölcsi — áldozatok árán, munkaközvetítő és munkanélkülieket segélyező pénztárak fölállításával sikerült ezt a kétségtelenül fenyegető veszedelmet magunktól elhárítani. Ma azután szakszervezetekben tömörülve, kollektív munkaszerződések révén igyekeznek a munkások nemcsak a munkabért, de a munkaidőt is minimális korlátok közé szorítani, előbbit mindig a viszonyoknak megfelelőig úgy igyekezvén fölállítani, hogy az a tisztességes megélhetés és ruházkodás, valamint a kultúrában való résztvétel lehetőségét biztosítsa. A munkanélküliség enyhítésére s így a viszonyok hathatós javítására azonban nem elegendő csak a munkaidőnek napi 8 órában való megállapítására törekedni, hanem gondoskodni kell más oly eszközökről is, amelyek által képesek vagyunk befolyást gyakorolni a munkapiaczra. Mi nyomdászok például már az árszabályban rendeztük a tanonczügyet, mégpedig nemcsak létszám tekintetében, hanem oly irányban is, hogy nyomdásztanoncz csak legalább két középosztályt vagy hat elemit végzett és orvosilag megvizsgált, teljesen egészséges fiú lehet. Bizonyos azonban, hogy ez is, a munkaidő megrövidítése is csak palliatív eszközök, a munkanélküliség azért mindaddig permanens jelenség marad, amíg a munkás a munkaadóval szemben függő helyzetben lesz. A munkapiacz szabályozása, az arra való hatásos befolyás gyakorlása tehát még nem maga a czél, hanem csak eszköz a czél eléréséhez. Beleszólást kell követelnünk még a technika fejlődésére is, mert nem tűrhető, hogy a munkás a gép rabszolgája legyen. Egyáltalán nem kívánunk gátat emelni a technika fejlődésének, mert ez természetellenes volna, de igenis azt akarjuk, hogy a gép ne csak a munkaadónak, de a munkásnak is javára szolgáljon. Beleszólást kell kívánnunk — mégpedig határozott formában — különösen a közegészségügyre a nyomdákban, mert ez sajnos, még nagyon sok kívánnivalót hagy fönn, amit különben a segélyzőegylet beteglistája eklatánsan bizonyít. Hasábokat lehetne különben erről a kérdésről is írni, a mi feladatunk azonban ezúttal csak az, hogy rámutatunk futólag azokra a fontos teendőkre, amely reánk még a jövőben vár,ha életfeltételeinket a viszonyokhoz arányítva kívánjuk megjavítani. Amióta a jelenleg érvényben levő árszabályunkat megkötöttük, az életviszonyok 30—40%-kal megdrágultak s ha azt akarjuk, hogy ennek arányában javuljanak a mi életfeltételeink is, akkor jogainkat mint szerződő fél kollektív árszabályaink megkötésénél jobban ki kell építenünk, amit azonban csak akkor tehetünk meg sikeresen, ha az árszabályközösség jóvoltából árszabályaink lejártáig még rendelkezésünkre álló fegyverszüneti időt a legelőnyösebben aknázzuk ki a magunk javára. Ma árszabályközösségben élünk munkáltatóinkkal s ha tőlünk függ, a jövőben is élni fogunk, mert hívei vagyunk annak, hogy a nyomdaiparban teljes rend uralkodjék s így az fejlődésképessé váljék. Miután azonban egy esetleges harczra mindig el kell készülve lennünk és mert ma — az életviszonyok rohamos drágulásával — egy alapos árszabályrevizióra van szükség s igy inkább van kilátás egy esetleges harczra, mint bármikor: minden egyes nyomdai alkalmazottnak az 1909-ik esztendőt az intenzív agitáczió kifejtésére kell fölhasználnia. Föl kell világosítanunk és a szervezethez való csatlakozásra kell bírnunk minden még indifferens munkást, mert az indifferentizmus akadálya a kívánatos előrehala-