Typographia, 1911 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1911-01-06 / 1. szám

Január 6 kórházba utalt beteg munkás napokat kény­telen várni, amíg a kórházban elhelyezést nyerhet. De ennek nem a pénztár, hanem a magyarországi viszonyok az okai, ahol gyilkoló szerszámokra milliókat ad ki az állam, ellenben kórházakra és egyéb gyógy­­intézményekre szükséges kiadásoknál a leg­undokabb módon kofáskodik. Az országos pénztárra — e viszonyokra tekintettel — hárul a feladat, hogy e tekintetben is tegye meg mindazt, ami a munkások érdekében megtehető és ami a törvény szerint egy­általában lehetséges. TYPOGRAPH­IA 1911 A szedőgép tudományos megvilágításban. Amint látszik, a szedőgép és a vele kapcsolatos problémák újabb időben a tudományos körökre is, legalább a német birodalmiakra nagy vonzerőt gyako­rolnak. Így egy pár hét előtt dr. Beyer mérnöktől egy könyv jelent meg, mely a következő címet viseli: „Die volkswirtschaftliche und sozialpolitische Be­deutung der Einführung der Setzmaschine im Buch­druckgewerben. (A szedőgép bevezetésének gazda­sági és szociálpolitikai jelentősége a nyomdász­iparban.) A könyv érdekes adalék a kézi munkának a géppel való helyettesítésének kérdéséhez. Dacára, hogy szerző fejtegetéseinek támogatására — úgy­szólván kizárólag — a német viszonyokat veszi alapul, mégsem mulaszthatom el — habár rövid vonásokban is és ahol lehet magyar adatokkal illusztrálva— a Typographia hasábjain szerző gon­dolatmenetét szaktársaimmal megismertetni. Mikor Gutenberg János a szétszedhető betűk öntéséhez és ezeknek nyomtatható formába való szedéséhez fogott, mint minden feltaláló , a haladás úttörője lett. A bérliók közül sokan, kik jövedel­müket veszélyeztetve látták, hogy a viszonyokkal megalkudjanak, egyszerűen a szedői hivatáshoz fogtak. Némi ügyességgel az uj iparban épp annyit kerestek. Az átmeneti időben az uj művészet a bér- és szépíróknak fokozottabb keresetet adott. Ami érthető. Hisz valamennyi kéziratot, melyet kölcsön vagy vétel útján szerezhettek meg, nyom­tatás előtt le kellett másolni, hogy a szedőknek kézirat gyanánt szolgáljon. Szóval, legtöbben azok közül, akik az uj ipar folytán kenyerüket vesz­tették, a fokozott fogyasztás következtében ugyan­ezen iparban jutottak keresethez. Az uj találmány a XV. század kezdetleges szállí­tási eszközei dacára gyorsan hódított teret. Az 1500. évben már 215 nyomdaváros több mint 800 nyomdával mutatható ki, így például magában Rómában 190 sajtó működik. Didót az 1500-ig nyomtatott könyvek számát 13.000-re — egyenként 300 példányt véve alapul — összesen négy millió példányra becsüli. Mialatt kezdetben sem az egyházi, sem a világi hatalom nem gördített akadályt a nyomdaipar fejlő­désének útjába, addig az egyház és állam befolyá­sának növekedése ezen állapotot hamarosan meg­változtatta. Ennek tulajdonítható nagyrészben, bátran állíthatjuk egészben, hogy az ipar technikája a XVIII. századig úgyszólván semmit sem fejlődött. Bármily figyelemreméltó és észszerű is volt a Gutenberg-féle nyomtatási eljárás révén elért hala­dás, lényegében azért ez a nyomtatási technika kézimunka maradt. A más téren jelentkező haladás azonban a nyomdák termelőképességének fokozá­sát is követelte. A régi kézisajtó tökéletlen techni­kai segédeszközzé lett. Haas Vilmos, baseli betűszedő 1772-ben egy termelőképes nyomóprést szerkesztett. Ezt azon­ban az akkori szűkkeblű céhkényszer miatt nem volt szabad használnia, mivel a „művészetet nem az ő szokásai és törvényei szerint tanulta“. Csak az 1789. évi nagy francia forradalom hozta meg az iparszabadságot. Felesleges mondanunk, hogy ná­lunk csak jóval később lépett életbe az iparszabad­ságról szóló törvény. Ezután nem sejtett erővel kezdett a technikai fellendülés a nyomdaiparban tért hódítani. A „Stanhope“-t azonban hamarosan túlszárnyalta a német König Frigyes által szerkesz­tett gyorssajtó, mely nagy nehézségek leküzdése után Londonban indult meg legelőször. A gyorssajtónak 1814-ben való használatba vételé­vel azután meg is kezdődött a nyomdászat második korszaka. A kézi sajtón dolgozóknak ellenszenve az átalakulással szemben drasztikus példákkal lesz illusztrálva. Hogy ezek közül csak egyet említsek, az 1839. évi párisi júliusi forradalom alatt a gépek elleni ellenszenv kitört újra. Ezen ellenszenvnek úgy­szólván Páris valamennyi gyorssajtója áldozatul esett. A gépek kalapácsokkal, vasrudakkal és puskatusok segélyével „lelkiismeretesen“ össze lettek zúzva. Természetesen a technikai haladást azért nem lehetett feltartóztatni. A régi kézisajtók sok munka­erőt feleslegessé téve mindjobban eltünedeztek. Ezen átalakulásból különösen a tőkeerős vállal­kozóknak volt hasznuk. A munkások helyzete pedig folytonosan rosszabbodott. Egy „Németország nyomdatulajdonos uraihoz“ címzett felhívásban, melyet a nyomdászok megbízottai bocsátottak ki, olvassuk a következőket: „Tanácskozzanak afelett, mily módon védhetők meg a megélhetési gondoktól a gépek miatt kenyérnélkülivé vált nyomok, mert a gépek ellen — mint a kor követelményével szem­ben — nem hadakozhatunk.“ A már felállított gépekkel szemben nem akartak rendszabályokhoz nyúlni. Újabb gépek felállításánál azonban követel­ték, hogy „ezeknek kezeléséhez csak tanult nyom­dász és lehetőleg a saját személyzetből való alkal­maztassák“. Úgy látszik ebben, eredetileg a nyomok jogos érdekét védő követelésben kell keresnünk azon rendelkezés előbbrnökét, mely a szedőgépekre vonatkozólag le van fektetve árszabályunkban. Tudjuk, hogy a negyvennyolcas mozgalom remény­ségei nem mindenben váltak be. A nyomdai munká­sok felhívása és ellentmondása minden eredmény híján volt. „Csak egy hosszú fejlődés volt képes ama hatalmas, modern szervezetet felépíteni, mely a kollektív szerződés megalkotásával a szakmában a gazdasági ellentéteket tompította.“ A munkások szociális helyzetét szerző bővebben fejtegeti. A szedőnek túlnyomóan szellemi tevé­kenysége mondja — sohasem lesz gép által pótolható. Éppen ezen tevékenysége az, mely az egész kart a többi iparok munkásai fölé emeli és egy különösen magasan álló munkásosztályt teremtett.“ A szedőgépnek — mely a nyomdaipar harmadik korszakát képezi — szenteli dr. Beyer könyvének második részét. Egy külön fejezetben tárgyalja a szedőgép előhírnökeit. Ezeknek három faját külön­bözteti meg. A legrégibb kísérletek a tulajdon­képpeni betűszedési gépekre szorítkoztak. Ezek a közönséges betűanyaggal dolgoztak és a szedést akarták csupán meggyorsítani. A fejlődésben a második fokot a sorszedő és öntőgép, míg a har­madik fokot a betűszedő és öntőgép képezi. Vala­mennyi géprendszer kimerítő és tanulságos meg­beszélésben részesül szerző által úgy egyenként külön-külön, mint összehasonlításban is. Az ujabbi törekvésekhez és találmányokhoz fűzött elmél­kedéseinek kapcsán szerző mintegy jövőbeli kép­nek említi meg ama törekvéseket, melyek oda irányulnak majd, hogy a híreket továbbító távíró­­készülékeket közvetlenül a szedőgépekkel hozzák kapcsolatba. A szedőgép térhódítása bizonyos mértékig össze­függésben van a munkabérekkel. Ezt szerző Ame­rika, Anglia és Németországból vett példákkal igazolja. Amíg a kézi szedők munkabére alacsony volt, addig a munkaadóknak nem látszott jövedel­mezőnek a szedőgép bevezetése. Csak miután a lényegesen megdrágult életviszonyok következtében a bérek szükségszerűleg emelkedtek, kezdtek a szedőgépek tért hódítani. Hosszú cikkekben kezd­ték a lapok a szedőgép előnyeit dicsérni: gyorsabb szedés, kevesebb munkás, valamint takarítás a betűanyag mellett. És ki ne emlékeznék Garami elvtársunknak 3—4 év előtti idevonatkozó fejtege­téseire. Dr. Beyer azon eszközöket és utakat is taglalja, melyek segítségével a szedőgépgyárak gyártmá­nyaiknak lehető legszélesebb körű elterjedtséget iparkodnak biztosítani. E fejtegetések során ki­emeli, miszerint a gépgyárak azon belátásra jutot­tak, „hogy céljukat a munkássággal együtt inkább el tudják­ érni, mint ellene“. Ezen szempontot figyelembe véve, bírálja a különféle szedőgép-rend­szerek részére alapított szedőiskolákat is és vilá­gítja meg a különféle üzleti és reklámfogásokat, különösen az úgynevezett szedésversenyt. Érdekes, hogy számos főnök a régebben hívott verseny- és rekordszedést illetőleg a munkások álláspontjára helyezkedett. A németországi nyomdászmunkaadók lapja, a „Zeitschrift“ ugyanis többek között a követ­kezőket írta: „Nekünk, munkaadóknak sem fekszik érdekünkben túl magas munkateljesítmény a szedő­gépen, mivel félő, hogy a határtalan kihasználás a szennyversenynek fog ajtót-kaput tárni.“ Az angol, francia és északamerikai nyomdászszervezetek még tovább mentek, tagjaiknak ugyanis egyenesen meg­tiltották,hogy versenyszedésen részt vegyenek. Annak megállapítása után, miszerint a szedőgépek beveze­tésének előnye nem szenvedett csorbát azáltal, hogy a határtalan tőkésítésnek — a munkás rová­sára — az árszabály némi határt szabott, szerző rátér a szedőgépnek a német birodalomban való térhódítására. Ezt statisztikai adatokkal illusztrálja. Tekintve, hogy ezek kizárólag német adatok, mellő­zöm őket; a magyar adatokat illetőleg pedig utalok az Évkönyvre. A szedőgép szociális hatását könyvének harma­dik részében tárgyalja szerző. „Miután a szedőgép jóval többet termelt, mint a kéziszedő, a munkáltató inkább volt hajlandó a munkás bérkövetelését teljesíteni és a munkaidőt leszállítani, mert profitja ezáltal nem volt annyira veszélyeztetve.“ Ezek után a gépeknél bevezetett magasabb bérminimum és rövidebb munkaidőnek mint oly rendszabályoknak a tárgyalásához fog, melyeket a munkást meg­takarító szedőgép térhódítása tett szükségessé. „A szedőgép bevezetése alkalmával— írja szerző — a munkások helyzete éppenséggel kedvező volt. Egy erős árszabályközösség, befolyásos és tetterős szervezetek között kötve, 1896 óta ismét úgy a munkáltatókat, mint munkásokat bizonyos számú évre, bizonyos munkaidő és munkabérekhez kötötte. A munkáltatók tehát megbarátkoztak ama gon­dolattal, a szakma békéjét a munkásokkal egyetem­ben biztosítani és megadták a gépszedőknek ama béreket, melyek legelőször a gépgyárak által lettek fizetve.“ Amit szerző a gépszedők díjazásáról és a tőlük követelt igényeket illetőleg mond, annyira találóknak tartom, dacára német jellegüknek, hogy szó szerint közlöm abban a meggyőződésben és tudatban, miszerint nálunk sem mások a viszonyok: „A gépszedő magasabb díjazása nem írható kizárólag a gép számlájára, hanem inkább köszön­hető egy magasabb minőségű munkateljesítmény­nek, mindenekelőtt a termelés mennyiségét tekintve. A gépszedőnek 3—5-ször annyi kéziratmennyiséget kell feldolgoznia, mint a kéziszedőnek. Ezáltal a munka szellemileg sokkal intenzívebb lett. Ez a körülmény a munkáltatók által már többször ki­fejezetten el is lett ismerve, így az 1902. évi május 27-én tartott német lapkiadók kongresszusán egy munkáltató-előadó odanyilatkozott, hogy a gép­szedő állandóan magas munkateljesítmény (8000 betű óránként) mellett rövid időn belül ideg- vagy szív­bajos lesz, mert a gépszedés semmiesetre sem könnyű, hanem ellenkezőleg, különösen újság­­üzemeknél felette kimerítő munka. De technikailag is a gépszedés magasabb igényeket támaszt, mint a kéziszedés. Ez onnan van, hogy a gép kiszol­gálása mellett az egyes mozgatható részek ismerete is megköveteltetik. A legjobb gépszedő is, ha a gép mechanizmusával nincs tisztában, a legaprólé­kosabb hibánál is nehézségekbe ütközik. Mivel szerelő direkte a szedőgépekhez csak nagy üzemek­ben van alkalmazva, a gép üzemzavara könnyen annyi időveszteséget idézhet elő, amennyit a meg­takarításnak kellene kitennie a kéziszedéssel szem­ben és sokszor még ennél is többet.“ Ezért követelik ma már, hogy minden gépszedő a saját gépének a mechanikusa is legyen. Ez a követelmény a legtöbb álláskínálatban kifejezésre is jut. „Gyors és korrekt­ munka a mechanizmus tökéletes ismerete mellett feltétlenül megkívántatik“, vagy „monolinszedő, legalább három évi gyakor­lattal és a mechanizmus teljes ismeretével keres­tetik 1“ Ezen körülmény mellett még az is nagy befolyással van, hogy a gépek nagy értéket kép­viselnek, melyeknek megkímélése fontos pénz­kérdést képez a munkáltatók részéről. Egy mun­káltató, kinek hét gépe van, például odanyilat­kozik, hogy gépeit inkább üzemen kívül helyezi, semhogy azokat szakavatatlan kezekre bízza. (Vége a jövő számban.) Mi a szervezet erőssége? A szervezetet a szolidaritás, az egy mindért, mind egyért eszméje teremtette meg. Az össze­­tartozandóság érzete, sőt tudata ösztökélte az embereket arra, hogy a szolidaritás segítségével anyagi helyzetükön, boldogulhatásukon javítsanak. És kézt kézbe téve, vállat vállhoz szorítva, sikerült is a nehéz, emberfeletti munka, a szervezet áll és a hozzátartozó tagok anyagi és erkölcsi érdekét szívósan, erősen védi. Annak a felismerése, hogy több ember nagyobb erővel szállhat szembe az ellennel munkabérjavítás érdekében vagy munkaidőrövidítésért, annak a latolgatása, hogy több ember a munkáltató és munkaerő közötti viszonyt bent a műhelyben vagy gyárban saját érdekében jobban szabályozhatja, ennek az egyszerű ténynek a felismerése volt meg­teremtője a szervezetnek. Amily idős tehát a szoli­daritás gondolata, éppen olyan öreg maga a szer­vezet is. Mert tisztelt szaktársak, ne gondolják azt, hogy mindig úgy volt, ahogyan ma van. Ne higgjék, hogy azelőtt is 98%-a a fővárosi szaktársaknak szervezve volt. Óriási, nehéz küzdelmek hosszú sora vezetett csak ehez az imponáló eredményhez. És mindamellett, hogy ez a fényes eredmény megvan, hogy a szaktársak tűrhetőbb állapotban vannak, mint a régiek, még most is vannak azért olyanok, akik nem tudnak beleilleszkedni ebbe az új helyzetbe, nem tudják belátni, hogy ez az állapot mégis csak más, mégis csak jobb, mint az az állapot, amely régente, hajdanában virágzott, amikor még szabad piac volt a nyomdaiparban és amikor teljes díszében pompázott a kizsákmányolás, dühöngött a nyomdászok között a kasztszellem és amikor egyes „kiváltságos“ nyomdászok „urak“-nak tar­tották magukat és élve kiváltságos helyzetükkel,

Next