Typographia, 1911 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1911-01-06 / 1. szám
Január 6 kórházba utalt beteg munkás napokat kénytelen várni, amíg a kórházban elhelyezést nyerhet. De ennek nem a pénztár, hanem a magyarországi viszonyok az okai, ahol gyilkoló szerszámokra milliókat ad ki az állam, ellenben kórházakra és egyéb gyógyintézményekre szükséges kiadásoknál a legundokabb módon kofáskodik. Az országos pénztárra — e viszonyokra tekintettel — hárul a feladat, hogy e tekintetben is tegye meg mindazt, ami a munkások érdekében megtehető és ami a törvény szerint egyáltalában lehetséges. TYPOGRAPHIA 1911 A szedőgép tudományos megvilágításban. Amint látszik, a szedőgép és a vele kapcsolatos problémák újabb időben a tudományos körökre is, legalább a német birodalmiakra nagy vonzerőt gyakorolnak. Így egy pár hét előtt dr. Beyer mérnöktől egy könyv jelent meg, mely a következő címet viseli: „Die volkswirtschaftliche und sozialpolitische Bedeutung der Einführung der Setzmaschine im Buchdruckgewerben. (A szedőgép bevezetésének gazdasági és szociálpolitikai jelentősége a nyomdásziparban.) A könyv érdekes adalék a kézi munkának a géppel való helyettesítésének kérdéséhez. Dacára, hogy szerző fejtegetéseinek támogatására — úgyszólván kizárólag — a német viszonyokat veszi alapul, mégsem mulaszthatom el — habár rövid vonásokban is és ahol lehet magyar adatokkal illusztrálva— a Typographia hasábjain szerző gondolatmenetét szaktársaimmal megismertetni. Mikor Gutenberg János a szétszedhető betűk öntéséhez és ezeknek nyomtatható formába való szedéséhez fogott, mint minden feltaláló , a haladás úttörője lett. A bérliók közül sokan, kik jövedelmüket veszélyeztetve látták, hogy a viszonyokkal megalkudjanak, egyszerűen a szedői hivatáshoz fogtak. Némi ügyességgel az uj iparban épp annyit kerestek. Az átmeneti időben az uj művészet a bér- és szépíróknak fokozottabb keresetet adott. Ami érthető. Hisz valamennyi kéziratot, melyet kölcsön vagy vétel útján szerezhettek meg, nyomtatás előtt le kellett másolni, hogy a szedőknek kézirat gyanánt szolgáljon. Szóval, legtöbben azok közül, akik az uj ipar folytán kenyerüket vesztették, a fokozott fogyasztás következtében ugyanezen iparban jutottak keresethez. Az uj találmány a XV. század kezdetleges szállítási eszközei dacára gyorsan hódított teret. Az 1500. évben már 215 nyomdaváros több mint 800 nyomdával mutatható ki, így például magában Rómában 190 sajtó működik. Didót az 1500-ig nyomtatott könyvek számát 13.000-re — egyenként 300 példányt véve alapul — összesen négy millió példányra becsüli. Mialatt kezdetben sem az egyházi, sem a világi hatalom nem gördített akadályt a nyomdaipar fejlődésének útjába, addig az egyház és állam befolyásának növekedése ezen állapotot hamarosan megváltoztatta. Ennek tulajdonítható nagyrészben, bátran állíthatjuk egészben, hogy az ipar technikája a XVIII. századig úgyszólván semmit sem fejlődött. Bármily figyelemreméltó és észszerű is volt a Gutenberg-féle nyomtatási eljárás révén elért haladás, lényegében azért ez a nyomtatási technika kézimunka maradt. A más téren jelentkező haladás azonban a nyomdák termelőképességének fokozását is követelte. A régi kézisajtó tökéletlen technikai segédeszközzé lett. Haas Vilmos, baseli betűszedő 1772-ben egy termelőképes nyomóprést szerkesztett. Ezt azonban az akkori szűkkeblű céhkényszer miatt nem volt szabad használnia, mivel a „művészetet nem az ő szokásai és törvényei szerint tanulta“. Csak az 1789. évi nagy francia forradalom hozta meg az iparszabadságot. Felesleges mondanunk, hogy nálunk csak jóval később lépett életbe az iparszabadságról szóló törvény. Ezután nem sejtett erővel kezdett a technikai fellendülés a nyomdaiparban tért hódítani. A „Stanhope“-t azonban hamarosan túlszárnyalta a német König Frigyes által szerkesztett gyorssajtó, mely nagy nehézségek leküzdése után Londonban indult meg legelőször. A gyorssajtónak 1814-ben való használatba vételével azután meg is kezdődött a nyomdászat második korszaka. A kézi sajtón dolgozóknak ellenszenve az átalakulással szemben drasztikus példákkal lesz illusztrálva. Hogy ezek közül csak egyet említsek, az 1839. évi párisi júliusi forradalom alatt a gépek elleni ellenszenv kitört újra. Ezen ellenszenvnek úgyszólván Páris valamennyi gyorssajtója áldozatul esett. A gépek kalapácsokkal, vasrudakkal és puskatusok segélyével „lelkiismeretesen“ össze lettek zúzva. Természetesen a technikai haladást azért nem lehetett feltartóztatni. A régi kézisajtók sok munkaerőt feleslegessé téve mindjobban eltünedeztek. Ezen átalakulásból különösen a tőkeerős vállalkozóknak volt hasznuk. A munkások helyzete pedig folytonosan rosszabbodott. Egy „Németország nyomdatulajdonos uraihoz“ címzett felhívásban, melyet a nyomdászok megbízottai bocsátottak ki, olvassuk a következőket: „Tanácskozzanak afelett, mily módon védhetők meg a megélhetési gondoktól a gépek miatt kenyérnélkülivé vált nyomok, mert a gépek ellen — mint a kor követelményével szemben — nem hadakozhatunk.“ A már felállított gépekkel szemben nem akartak rendszabályokhoz nyúlni. Újabb gépek felállításánál azonban követelték, hogy „ezeknek kezeléséhez csak tanult nyomdász és lehetőleg a saját személyzetből való alkalmaztassák“. Úgy látszik ebben, eredetileg a nyomok jogos érdekét védő követelésben kell keresnünk azon rendelkezés előbbrnökét, mely a szedőgépekre vonatkozólag le van fektetve árszabályunkban. Tudjuk, hogy a negyvennyolcas mozgalom reménységei nem mindenben váltak be. A nyomdai munkások felhívása és ellentmondása minden eredmény híján volt. „Csak egy hosszú fejlődés volt képes ama hatalmas, modern szervezetet felépíteni, mely a kollektív szerződés megalkotásával a szakmában a gazdasági ellentéteket tompította.“ A munkások szociális helyzetét szerző bővebben fejtegeti. A szedőnek túlnyomóan szellemi tevékenysége mondja — sohasem lesz gép által pótolható. Éppen ezen tevékenysége az, mely az egész kart a többi iparok munkásai fölé emeli és egy különösen magasan álló munkásosztályt teremtett.“ A szedőgépnek — mely a nyomdaipar harmadik korszakát képezi — szenteli dr. Beyer könyvének második részét. Egy külön fejezetben tárgyalja a szedőgép előhírnökeit. Ezeknek három faját különbözteti meg. A legrégibb kísérletek a tulajdonképpeni betűszedési gépekre szorítkoztak. Ezek a közönséges betűanyaggal dolgoztak és a szedést akarták csupán meggyorsítani. A fejlődésben a második fokot a sorszedő és öntőgép, míg a harmadik fokot a betűszedő és öntőgép képezi. Valamennyi géprendszer kimerítő és tanulságos megbeszélésben részesül szerző által úgy egyenként külön-külön, mint összehasonlításban is. Az ujabbi törekvésekhez és találmányokhoz fűzött elmélkedéseinek kapcsán szerző mintegy jövőbeli képnek említi meg ama törekvéseket, melyek oda irányulnak majd, hogy a híreket továbbító távírókészülékeket közvetlenül a szedőgépekkel hozzák kapcsolatba. A szedőgép térhódítása bizonyos mértékig összefüggésben van a munkabérekkel. Ezt szerző Amerika, Anglia és Németországból vett példákkal igazolja. Amíg a kézi szedők munkabére alacsony volt, addig a munkaadóknak nem látszott jövedelmezőnek a szedőgép bevezetése. Csak miután a lényegesen megdrágult életviszonyok következtében a bérek szükségszerűleg emelkedtek, kezdtek a szedőgépek tért hódítani. Hosszú cikkekben kezdték a lapok a szedőgép előnyeit dicsérni: gyorsabb szedés, kevesebb munkás, valamint takarítás a betűanyag mellett. És ki ne emlékeznék Garami elvtársunknak 3—4 év előtti idevonatkozó fejtegetéseire. Dr. Beyer azon eszközöket és utakat is taglalja, melyek segítségével a szedőgépgyárak gyártmányaiknak lehető legszélesebb körű elterjedtséget iparkodnak biztosítani. E fejtegetések során kiemeli, miszerint a gépgyárak azon belátásra jutottak, „hogy céljukat a munkássággal együtt inkább el tudják érni, mint ellene“. Ezen szempontot figyelembe véve, bírálja a különféle szedőgép-rendszerek részére alapított szedőiskolákat is és világítja meg a különféle üzleti és reklámfogásokat, különösen az úgynevezett szedésversenyt. Érdekes, hogy számos főnök a régebben hívott verseny- és rekordszedést illetőleg a munkások álláspontjára helyezkedett. A németországi nyomdászmunkaadók lapja, a „Zeitschrift“ ugyanis többek között a következőket írta: „Nekünk, munkaadóknak sem fekszik érdekünkben túl magas munkateljesítmény a szedőgépen, mivel félő, hogy a határtalan kihasználás a szennyversenynek fog ajtót-kaput tárni.“ Az angol, francia és északamerikai nyomdászszervezetek még tovább mentek, tagjaiknak ugyanis egyenesen megtiltották,hogy versenyszedésen részt vegyenek. Annak megállapítása után, miszerint a szedőgépek bevezetésének előnye nem szenvedett csorbát azáltal, hogy a határtalan tőkésítésnek — a munkás rovására — az árszabály némi határt szabott, szerző rátér a szedőgépnek a német birodalomban való térhódítására. Ezt statisztikai adatokkal illusztrálja. Tekintve, hogy ezek kizárólag német adatok, mellőzöm őket; a magyar adatokat illetőleg pedig utalok az Évkönyvre. A szedőgép szociális hatását könyvének harmadik részében tárgyalja szerző. „Miután a szedőgép jóval többet termelt, mint a kéziszedő, a munkáltató inkább volt hajlandó a munkás bérkövetelését teljesíteni és a munkaidőt leszállítani, mert profitja ezáltal nem volt annyira veszélyeztetve.“ Ezek után a gépeknél bevezetett magasabb bérminimum és rövidebb munkaidőnek mint oly rendszabályoknak a tárgyalásához fog, melyeket a munkást megtakarító szedőgép térhódítása tett szükségessé. „A szedőgép bevezetése alkalmával— írja szerző — a munkások helyzete éppenséggel kedvező volt. Egy erős árszabályközösség, befolyásos és tetterős szervezetek között kötve, 1896 óta ismét úgy a munkáltatókat, mint munkásokat bizonyos számú évre, bizonyos munkaidő és munkabérekhez kötötte. A munkáltatók tehát megbarátkoztak ama gondolattal, a szakma békéjét a munkásokkal egyetemben biztosítani és megadták a gépszedőknek ama béreket, melyek legelőször a gépgyárak által lettek fizetve.“ Amit szerző a gépszedők díjazásáról és a tőlük követelt igényeket illetőleg mond, annyira találóknak tartom, dacára német jellegüknek, hogy szó szerint közlöm abban a meggyőződésben és tudatban, miszerint nálunk sem mások a viszonyok: „A gépszedő magasabb díjazása nem írható kizárólag a gép számlájára, hanem inkább köszönhető egy magasabb minőségű munkateljesítménynek, mindenekelőtt a termelés mennyiségét tekintve. A gépszedőnek 3—5-ször annyi kéziratmennyiséget kell feldolgoznia, mint a kéziszedőnek. Ezáltal a munka szellemileg sokkal intenzívebb lett. Ez a körülmény a munkáltatók által már többször kifejezetten el is lett ismerve, így az 1902. évi május 27-én tartott német lapkiadók kongresszusán egy munkáltató-előadó odanyilatkozott, hogy a gépszedő állandóan magas munkateljesítmény (8000 betű óránként) mellett rövid időn belül ideg- vagy szívbajos lesz, mert a gépszedés semmiesetre sem könnyű, hanem ellenkezőleg, különösen újságüzemeknél felette kimerítő munka. De technikailag is a gépszedés magasabb igényeket támaszt, mint a kéziszedés. Ez onnan van, hogy a gép kiszolgálása mellett az egyes mozgatható részek ismerete is megköveteltetik. A legjobb gépszedő is, ha a gép mechanizmusával nincs tisztában, a legaprólékosabb hibánál is nehézségekbe ütközik. Mivel szerelő direkte a szedőgépekhez csak nagy üzemekben van alkalmazva, a gép üzemzavara könnyen annyi időveszteséget idézhet elő, amennyit a megtakarításnak kellene kitennie a kéziszedéssel szemben és sokszor még ennél is többet.“ Ezért követelik ma már, hogy minden gépszedő a saját gépének a mechanikusa is legyen. Ez a követelmény a legtöbb álláskínálatban kifejezésre is jut. „Gyors és korrekt munka a mechanizmus tökéletes ismerete mellett feltétlenül megkívántatik“, vagy „monolinszedő, legalább három évi gyakorlattal és a mechanizmus teljes ismeretével kerestetik 1“ Ezen körülmény mellett még az is nagy befolyással van, hogy a gépek nagy értéket képviselnek, melyeknek megkímélése fontos pénzkérdést képez a munkáltatók részéről. Egy munkáltató, kinek hét gépe van, például odanyilatkozik, hogy gépeit inkább üzemen kívül helyezi, semhogy azokat szakavatatlan kezekre bízza. (Vége a jövő számban.) Mi a szervezet erőssége? A szervezetet a szolidaritás, az egy mindért, mind egyért eszméje teremtette meg. Az összetartozandóság érzete, sőt tudata ösztökélte az embereket arra, hogy a szolidaritás segítségével anyagi helyzetükön, boldogulhatásukon javítsanak. És kézt kézbe téve, vállat vállhoz szorítva, sikerült is a nehéz, emberfeletti munka, a szervezet áll és a hozzátartozó tagok anyagi és erkölcsi érdekét szívósan, erősen védi. Annak a felismerése, hogy több ember nagyobb erővel szállhat szembe az ellennel munkabérjavítás érdekében vagy munkaidőrövidítésért, annak a latolgatása, hogy több ember a munkáltató és munkaerő közötti viszonyt bent a műhelyben vagy gyárban saját érdekében jobban szabályozhatja, ennek az egyszerű ténynek a felismerése volt megteremtője a szervezetnek. Amily idős tehát a szolidaritás gondolata, éppen olyan öreg maga a szervezet is. Mert tisztelt szaktársak, ne gondolják azt, hogy mindig úgy volt, ahogyan ma van. Ne higgjék, hogy azelőtt is 98%-a a fővárosi szaktársaknak szervezve volt. Óriási, nehéz küzdelmek hosszú sora vezetett csak ehez az imponáló eredményhez. És mindamellett, hogy ez a fényes eredmény megvan, hogy a szaktársak tűrhetőbb állapotban vannak, mint a régiek, még most is vannak azért olyanok, akik nem tudnak beleilleszkedni ebbe az új helyzetbe, nem tudják belátni, hogy ez az állapot mégis csak más, mégis csak jobb, mint az az állapot, amely régente, hajdanában virágzott, amikor még szabad piac volt a nyomdaiparban és amikor teljes díszében pompázott a kizsákmányolás, dühöngött a nyomdászok között a kasztszellem és amikor egyes „kiváltságos“ nyomdászok „urak“-nak tartották magukat és élve kiváltságos helyzetükkel,