Typographia, 1913 (45. évfolyam, 1-52. szám)

1913-01-03 / 1. szám

Január 3 szociális szempontból jelentőséggel bír és csak azt lehet sajnálni, hogy a magyar kor­mányok, mint a jelen esetben, csak akkor tudnak ilyen törvényjavaslatokkal megbarát­kozni, amikor nemzetközi megállapodás erre kényszeríti őket. És ha még említést teszünk arról, hogy Abháziában felépült a Gutenberg-villa és a vezetőségnek sikerült a megnyilvánult rossz­akaratot semmivé tenni és a villa eredeti rendeltetésének megfelelő engedélyt a felsőbb hatóságtól megszerezni, miáltal rövid idő alatt már hajlékot adhat üdülő nyomdászok­nak, akkor nagyjában beszámoltunk azokról az eseményekről, amelyek bennünket a gazdasági mozgalom szempontjából akár közvetve, akár közvetlenül érdekelnek. Még néhány szót szentelünk a politikai mozgalomnak. Hiszen a múlt esztendőben két olyan nevezetes dátumot teremtett a munkásság, amelyekről a szervezett nyom­dai munkások büszke önérzettel emlékez­hetnek meg, mert úgy március 4-én, mint május 23-án teljes számmal ott voltak azok soraiban, akik az általános választójogért harcoltak. A nyomdai munkások ezeken a napokon az osztálytudatos munkásokhoz méltó magatartást tanúsítottak. Sajnos, a hozott áldozatok bármily nagyok voltak, mégsem elégségesek ahhoz, hogy a jelenlegi kormányt gonosz és népellenes vakmerő útjában megállítsák. A hozott ál­dozatok után olyan választójogi tervezettel ismerkedtünk meg, amely egyenes provo­­kálása a munkásosztály türelmének. Nagy áldozatot hoztunk ember voltunk elismeré­séért, de ez a tervezet a hozott áldozatok fokozására kényszerít bennünket. Harc a választójogért és harc a háború ellen — volt a mult évben a munkások jelszava. Szerencsére a háborús veszedelem lényegesen csökkent és reméljük, hogy nem­sokára viszontláthatjuk a vágóhidra hívott szaktársainkat, akik ebben az új esztendő­ben velünk együtt újult és megsokszorozódott erővel fognak küzdeni a becsületes választó­jog megalkotásáért. Budapesten kilincselés, levélbeli tudakozódás vagy hirdetés útján kondíciót vállalni nem sza­bad. Figyelmeztetjük a vidéki szaktársakat, hogy amennyiben Budapesten valamely nyomdába akarnának belépni, úgy a belépési igazolványért mindig előzőleg levélben forduljanak a munka­közvetítőhöz. Ennek elmulasztásából eredő kel­lemetlenségeket és károkat az illetők önmaguk­nak tulajdonítsák. * TYPOGRAPHY 1913 Kerüljük a megre­ndszabályozást. A hatalmat senki sem akarja elveszíteni és annak megtarthatása érdekében minden rendelkezésre álló eszközt megragad. Viszont, akiknek csak ke­vés, vagy egyáltalán nincs hatalmuk, arra törek­szenek, hogy minél többet szerezzenek belőle. A munkáltatók hatalma a munkásokkal való ren­delkezésben rejlik, míg a munkásoké a szolidari­tásban nyilvánul meg. Ha a munkáltató bármely olyan jelenséget vesz észre, amely az ő hatalmának a csorbítására alkal­mas, nem zárkózik el attól, hogy annak okozóját kipuhatolja és gyakran meg is bünteti az illetőt. Sokan vannak, akik álszenteskedő módon hivat­koznak arra, hogy ők a legnagyobb munkásbará­tok, meg tudják érteni a munkásság törekvéseit, sőt azonosítják is magukat azzal. De ha egyszer előfordul, hogy valamelyik alkalmazottja bátran megmondja amit gondol, esetleg saját munkástár­sát figyelmezteti társaival szemben elkövetett hely­telen cselekedetére, nem mulasztja el a legközelebbi alkalmat felhasználni arra, hogy az illetőn ezt meg­torolja. Gyakran találkozunk igen jóravaló, meg­bízható munkásokkal, akik anélkül, hogy munka­­pangás következett volna be ott, ahol hónapokig dolgoztak, kiléptek. Ha kutatjuk, hogy mi ennek az oka, rögtön rájövünk arra, hogy olyasmit cse­lekedett, ami a munkaadónak nem tetszett, de mi munkások a legjobban megtaláljuk az indokát cse­lekedetének. Ma már nálunk nem létezik feketeliszta, de csak emlékezzünk vissza azokra az időkre, mikor még ez is létezett! Kikből álltak akkor munkaadóink? Egypár kisebb változástól eltekintve, ugyanazok­ból, akikből ma. És mégis, hányan voltak közü­lünk feketelisztára írva. Hogy most nincs fekete­liszta, az talán az ő érdemük? Dehogy. Ha rajtuk állana, most is lenne. Csakhogy nem rajtuk áll. A céltudatosan fejlődő szervezetünk ereje vette ki ezt a hatalmas fegyvert ellenfeleink kezéből. Ne álltassuk tehát magunkat azzal, hogy most humánusabbak lettek gazdasági ellenfeleink, mint ahogy ezt sokan teszik, mert ez nem igaz. A kö­zelmúlt is bizonyítéka annak, hogy még a saját vérünkből való egyes faktorokat kényszeríteni kellett a munkásokkal szembeni más bánásmód tanúsítására és ha ezt nem tettük volna meg, még mindig szünet nélkül tartana egyes szaktársak megrendszabályozása. De, hogy még annyi áldozata se legyen ellen­feleink türelmetlenségének, szükséges, hogy azt, amit elérni akarunk, vagy ha helytelenséget tapasz­talunk és annak kiküszöbölésére törekszünk, úgy cselekedjünk, amint az fegyelmezett, öntudatos munkásokhoz illik. Áldozatot csak ott hozzanak, ahol arra szükség van. Tekintsünk csak vissza arra a haladásra, amit egy évtizednél nem sokkal több idő alatt elértünk és akkor rájövünk arra, hogy milyen tapintatos, ész­szerű működést kellett kifejteni, hogy bekövetkez­zék a mai állapot. Pedig, de sokszor lett volna indokolt az erélyesebb eszközt alkalmazni ! Csak­hogy mindig az lebegett szemünk előtt, vájjon a meghozott áldozat arányban áll-e az elérhető ellen­­értékkel ? De nemcsak a munkásszervezetekben tapasz­talhatjuk a céltudatosságot, hanem a politikai moz­galomban is. Csak nézzünk végig a szociáldemo­krata pártnak most folyó küzdelmén? Biztos vagyok benne, hogy sokan lesznek közülünk olyanok, akik adat igen érdekes és közérdeklődésre számo tartó.* De minket nyomdászokat nem kevésbé fog ér­dekelni az a három sztrájk, melyet e sorokban közreadok; az egyik azért, mert __ az európai nyomdászsztrájkok történetében igazán a legelső, a második azért, mert bebizonyítja, hogy milyen elbánásban részesültek a sztrájkolók a hatalmon levők részéről, a harmadik pedig, mely minket magyarokat igen közelről érdekel, — kuriozitásá­nál fogva.* Azt tartják, hogy a munkások bérharca az újkor szülötte, hogy azelőtt nem voltak bérharcok, mert a munkásokat és a munkaadókat a kölcsönös megértés és megelégedés hatotta át. Álljon itt egy hiteles feljegyzés arról, mely meg­dönti az optimisták azon állítását és bebizonyítja az ellenkezőt. Svájcba legelőször 1470-ben vitetett be a nyom­dászat, ezt bizonyítja legalább az, hogy csak ez évből ismerünk hiteles nyomtatványt s ez Helyas Helgae laufeni kántor „Mammetractus“ című könyve. Már 1471-ben Baselben a nyomdászok elégedet­lenek voltak a koszttal, a fizetéssel és a kapott kvártéllyal és azért összebeszéltek, hogy a főnö­köktől mindezen szolgálmányok megjavítását fog­ják kérni. A munkaadók persze rögtön a ható­sághoz szaladtak panaszt tenni a nyomdászok ellen és kérték, hogy ez ügyben tegyenek igaz­ságot és pedig az ő javukra. A városi tanács, mint D. A. Fechter 1863. évben Baselben (Svájc) megjelent zsebkönyve­­­ mely a legrégibb kor nyomdászatáról ir — tanúsítja egy 1471. évi hatósági jegyzőkönyv szerint, a követ­kezőkép igyekszik a munkaadók és nyomdászok közt kiütött sztrájkban igazságot tenni: „So sind die meistere, so die büchere trucken, an einem, sodenn iren knechten am andern teilen durch mine herren die Urteilsprecher früntlich vereinbart und betragen in wiss und rövid idővel ezelőtt nem is mertek gondolni arra, hogy a forradalmi párt olyanokkal szövetkezzék, akiket csak nemrég a sárga földig lepocskondiázott. Ki hitte volna, hogy a mi pártunk szövetkezzék egy Apponyival, egy Károlyival?... Hiszen ezek még nemrégen a legnagyobb ellenségeink voltak, és fordítva: mi nem voltunk barátaik. És mégis megtörtént az, hogy pártunk szövetkezett velük. Mert az észszerűség azt diktálja, hogy egy elérendő célt úgy vívjunk ki, ahogy azt a legkönnyebben lehet. Nem kutatjuk mi, hogy milyen cél vezeti őket arra, hogy az általános választójog szempont­jából szövetkezzenek velünk, csak azt tudjuk, hogy annak a célnak az eléréséhez, amit a mun­kásság akar, az ő küzdelmükkel közelebb jutunk. Minden vonalon tapasztaljuk tehát az észszerű, céltudatos működést az előbbre való jutásért. Az adott helyzethez képest kell megválasztanunk az eszközöket arra, hogy akaratunkat, törekvéseinket siker koronázza. Mindennek dacára szaktársaink között még mindig elég tekintélyes számmal van­nak olyanok, akik feleslegesen hoznak áldozato­kat. Meg tudjuk érteni azt, hogy egyesek nem tudnak elnézni rendellenes dolgokat. De a rend­ellenességek kiküszöbölésére nem szükséges a saját kondíciójukat veszélyeztetni. Megvan annak a módja, hogy áldozat nélkül érjük el azt, amit elérni akarunk. Hiszen van elismert bizalmi férfi­­rendszerünk. Azért igyekeztünk ezt az intézményt kifejleszteni, azért igyekeztünk az árszabályban védelmet nyújtani a bizalmi férfiaknak, hogy a sok áldozatoktól mentesítessük magunkat. Minden egyes esetben joga, sőt kötelessége bármelyik szaktársnak a bizalmi férfi figyelmét felhívni az egyes sérelmes esetekre. Igaz, hogy találkozunk panaszokkal, amelyek a bizalmi férfi ellen irányul­nak azért, mert az nem teljesíti lelkiismeretesen feladatát. De ezen könnyű segíteni. Személyzeti értekezlet elé kell hozni az ilyen ügyeket és ott a szervezet vezetőségének képviselőjével egyetemben ki lehet oktatni a bizalmi férfit kötelességének tel­jesítésére. Több esetben volt előttünk olyan példa, amely azt igazolja, hogy a szaktársak nem tudták fegyel­mezni magukat, de sok az olyan esetek száma, amelyek nem jutnak nyilvánosságra. Röviden : Mindent úgy cselekedjünk, ahogy azt a mi érdekünk diktálja. Felesleges áldozatokat ne hozzunk, mert arra szükség nincs és csak erőpa­zarlást jelent. A céltudatos munkával, a szolidari­tás erejével megalkotott szabályzatainkra támasz­kodva, annak intézkedései szerint járjunk el min­den egyes esetben és akkor felesleges áldozatok nélkül is elérjük azt, amit el kell érnünk. Figyelő. Az arany középút. Három nyomdászsztrájk. Schwartz Ármin munkástársam egy kitünően megírt tárcát közölt a „Typ.“ mult évi 49. számá­ban, melyben leír egy magyarországi gazdasági sztrájkot 1233. évből. Aki a magyar oknyomozó történetet lapozza, fel se tűnik neki az ilyen dolog, amely az akkori nemzetfejlődő kezdetleges kor­ban mindennapos volt. A népesség tudatlan, baromi sorsban lévő hely­zetében egyedüli vigasztalója a megélhetés biztos lehetősége volt. Ennél nem kívánt, nem is kíván­hatott többet, mert fejlettsége, műveltsége, gondol­kozásmódja csak eddig emelkedett. Gazdasági, politikai, szociális, erkölcsi érzéke nem volt, nem is lehetett, mert a tudatlanság, mely egyaránt ural­kodott uron és paraszton, nem engedte felülemel­kedni eszét egyiknek sem a lent járó gondo­latoktól. E gyászosnak éppen nem mondható, hanem kezdetleges korban egy uj rend, egy uj domináló elem kezd kiemelkedni. Vezéreszméje a kereszt. Ez új rend eddig nem látott ruhába öltözött és hétköznapi nyelven csodás dolgokat beszélt egy jobb világról, ahol megszűnik a szenvedés, a fáj­dalom és ahol mindenki, aki köréje csoportosul, az örök boldogságot és a mennybéli életet nyeri el. És a nép tódult a beszéd hallatára a szónokló köré, aki minden jót ígért és aközben észre sem vették, hogy ezáltal annak rabszolgái lettek. Csodálni lehet-e tehát, ha az akkori korból­ eredő annalesek azzal vannak tele, hogy a papok, mint kegyurak sokszor nagyon is mostohán bán­tak embertársukkal, a parasztokkal, köznéppel, iparosokkal és nem-nemesekkel és hogy igen sok­szor nem lelkiismeretük, hanem kapzsiságuk sze­rint cselekedtek a tizedek, dézsma, szolgálmányok, robot stb. behajtásánál vagy elvégeztetésénél. De ez a dolog, az akkori kor világfelfogásából és az általános műveletlenségből kifolyólag, mely­ből még a koronás fők sem voltak kivételek, ért­hető és menthető, mindamellett, mint szociális jóleső érzéssel tölt el az a tudat, hogy a le­zajlott kongresszuson, hol a segélyző-egyesület alapszabálymódosító indítványait is behatóan tár­gyalták, a küldötteknek sikerült megtalálni az arany középutat, mely — ha a teljes megnyugvást nem’ is keltheti — mégis a tagok óhaját nagy­részben kielégíti. A vezetőség ügyes, előrelátó gondolkodása hozta létre azt a határozatot, mely a szaktársak meg­elégedésével találkozott. Megtalálták azt a példás beosztásról tanúskodó intézkedésnek szálait, mely az aggályoskodók rémlátomásait eloszlatta. Hallottunk a kongresszus előtt olyan hangokat, mass harnach stat; ist also, dass die knecht uff hüt wider an ir werk gort, das volfüren, in mas das iren meistern nützlich und inen erlich sye, sich noch sust in irem dienst grburlichen halten, sich och. hüten und kein büntniss under inen selbs machen. Dessglich sollent och die meister die knecht halten und inen beschinen lassen, das bit lieh sye, es were mit essen, trinken oder anderm.Ob sich och fügen, dass einer, zwen oder mer unter den knechten ettwass strussen und im selbs etwass unwilles fürnemen dem die meister nacs markzal sins jarlons ussrichten und sin urlob geben. Dessglich ob einem knecht ettwass von den meistern zugelegt, dass er nit erlyden, mocht er och urloub nemmen und sy im sin lidlon nach markzal ussrichten und damit entscheiden sind und blyben alles erberheh und ungeverlich 1“ („Egyrészről a mesterek, kik a könyvet nyom­ják, másrészről az ő szolgáik az én uraim, az ítélők által összeegyeztettek; ezek szerint tehát a szolgák köteleztetnek, hogy ismét munkába áll­janak és azt elvégezzék, hogy az ő mestereiknek hasznothajtók és becsületesek legyenek és hogy az ő szolgálatukban rendesen viselkedjenek, valamint őrizkedjenek az egymás közti össze­beszéléstől. Épp­en így köteleztetnek a mesterek, hogy szolgáikat békességben hagyván, nekik ételt és italt vagy más szolgálmányokat rendesen ki­szolgáljanak. Ha a szolgák mindezekhez nem alkalmazkodnak, akaratoskodnak, vagy valamely gonosz dolgot egymás közt terveznek, ezeknek a mesterek a vásárok alkalmával évi bérüket szol­gáltassák ki és bocsássák útnak .. .“) Svájc tehát a nyomdászat bölcsőkorában átélte azt, amit most modern munkásbetegségnek mon­danak. * A francia nyomdászok mindig az a turbulens elem volt, mely sohasem nyugodott meg, mindig követelt, mindig elégedetlenkedett és mindig ke­resztezte a munkaadók számításait sztrájkjaival. A hatóságok, kikhez a főnökök igazságtevésért

Next