Typographia, 1915 (47. évfolyam, 1-53. szám)
1915-01-01 / 1. szám
Január 1 TYPOGít APHI A mások szerint petsit azért, mert megkapta. Tény azonban az, hogy itt is sok az állami es honvédelmi munka, lexikon is készül, azonkívül van sok lap is. De a munkások mégsem jutottak egészheti fizetéshez. Karácsony hetében. Egy lipótvárosi nyomda. Egész éven át a művészet szolgálatában áll. Munka van elég — de azért két napot dolgoztattak a karácsonyi hétben. A személyzet nyomorúságán úgy segítettek, hogy aki kért — kapott mérsékelt áru színházjegyet. , ,, Még egy másik nyomda. Budán van. A háború kitörése óta egész heteket dolgozott a személyzet. Karácsony hetében három napot. Hármat. A nyomda főnöke valamikor szerepet vitt a Segélyző Egyesületben. Régen. Van kisebb nyomda is, ahol ugyanígy cselekedtek. De ezeket megróni nem lehet, több okból. A háború nemcsak nálunk, de másutt is olyan közgazdasági és pénzügyi helyzetet teremtett, amely bénítólag hatott — különösen az első időben — minden iparágra, de súlyosan érezhető volt ez a nyomdaiparban. A németországi Árszabályhivatal (Tarifamt) mindjárt a háború elején, felismerve a helyzet komolyságát,körlevélben fordult (munkaadó és munkás) tagjaihoz. Csak egy passzust kívánok ebből a körlevélből leközölni. „... Etikai, nemzeti és ipari okokból az árszabályközösség fenntartandó és îi kollektív szerződésből folyó kölcsönös kötelezettségek, úgy mint a múltban, szigorúan betartandók. Az árszabályközösség akkor, amikor a munkaadóknak és a munkásoknak egyaránt nagy áldozatokat kell hozniok és mindkét fél ki van téve nélkülözéseknek, ezen nehéz időkben is legyen próbaköve annak a felismerésnek, hogy munkaadók és munkások egymásra vannak utalva és ehhez képest igyekezzenek, hogy az ilyen súlyos harcban a terhek viselését egymásnak megkönnyítsék.“ Tehát a németországi Tarifamt, amely a fennálló kollektív szerződésnek a legszigorúbb őrzője, hivatalosan hívja fel a tagok figyelmét, hogy a munkaadók és munkások egymásra vannak utalva ... . Fontos a Tarifamt ezen megnyilatkozása, mert magában foglal bizonyos figyelmeztetést: jöhet olyan idő is, amikor a munkaadók a munkásokra vannak utalva. Mert így is lehet. # A háború megkezdése óta a Budapesti Grafikai és Rokoniparosok Főnökegyesülete, mint egyesület, sokat tett a szervezettel egyetemben írt grafikai munkásság érdekében. Részben gondoskodott arról, hogy a hadbavonultak családtagjait, amíg az állami segélyt megkapják, pillanatnyilag támogassa. A tagjai által fizetett és fizetendő pénzekből a munkanélküliek részére is juttat egy bizonyos összeget, sőt a szervezettel egyetemben lehetővé tette, hogy a telketeket dolgozó munkások és munkásnők és a munkanélküliek féláron szenet és fát kapjanak. Ezek mind azt bizonyítják, hogy a főnökegyesület vezetősége a helyzet magaslatán áll. .jó érzéke van szociális kérdésekben. Tisztában van a Főnökegyesület vezetősége azzal, hogy minden egyes nyomdának szüksége van a munkásokra és szüksége lesz, mert kétségtelen, hogy munkásság nélkül nem lehet ipart fenntartani, munkások nélkül nincsen haszon ... Fentieket csak azért irtana meg, hogy megállapítsam, miszerint a Főnökegyesület, mint ilyen, megtette a kötelességét — a tagjai érdekében is. De amit egyes nyomdák vezetőségei különösen karácsony hetében tettek, azt mindennek lehet nevezni, csak humánusnak nem. Még okosnak sem. Csak még egy feljegyzést. Fentebb már említettem, hogy a békéltetőbizottság felhívását: a karácsonyi héten a munkások egész heti fizetéshez jussanak — a munkaadóelnök írta alá. Ezért is kezdődött a körlevél: „T. Tagtárs!“ Ne tekintsék szaktársaim és szaktársnőim rossz tréfának, de az aláíró elnök úr nyomdájában — R. T. — is csak három napot dolgoztak. Karácsony hetében ... B ez? Nem idegen érdekek háborúja ez? Beszéltem munkástársaimmal. Egyes vélemény szerint a szocializmus is megszűnt, hisz — mondták—, ha a kapitalista társadalom akkor tudja érdekkereteibe illeszteni, a szocializmust, amikor akarja, akkor a szocializmus elvesztette a létjogosultságát. Az események úgy hajszolják egymást, hogy nem is tudott igen gondolkodni felettük az ember. Kétségbeesés. Mert iszonyú az, amidőn egy eszmében fanatikusan hiszünk, s ha, csak pillanatokra is, megingatnak az események. S tespedt békével, bizonytalan holnapokkal élni, gondolkodni, ingatag hittel, nélkülözéssel, ha már nem adatott meg, hogy a lövészárkokba bújjunk — százszor jobb ez, mint az ilyen velőt szívó tépelődés —, hova menekülhetne máshova az ember, mint a könyvekhez. Utolsó reménysugár. De a háború borzalmai lidércként zavarják meg itt is az embert. Kegyetlen szkepticizmus mindennel szemben, íme, a nagy filozófusok: Spinoza, Nietzsche hite, akik übermenschi szikrát fejlettek az emberben — mivé lettek. De minden tudásnak ára van. Ilyen bukdácsolásokon keresztül juthattam csak vissza a megingatlan eszménkhez: a szocializmushoz. A háború óriási dimenziói ragadhatnak magukkal embereket, profán világszemléleteket, de a szocializmust soha! A békét, krisztusi szeretetet hirdető harang csak profanizálta eddig is az emberszeretetet.Nekünk, öntudatos munkásoknak jut majd az a magasztos feladat, hogy a háború iszonyait eltakarítva, a tudást, a szocialista felvilágosultságot intenzívebben és mind szélesebb néprétegekbe vigyük be, mert — szaktársaim, jól jegyezzük ezt meg — minél kiterjedtebb a szocializmus eszméje, minél nagyobb és nagyobb néprétegnél találjuk meg a szolidaritás érzését, annál lehetetlenebb megismétlődnie az ilyen iszonyattal teli, borzalmas háborúnak. Nem a spiesz-békét áhítozzuk mi, hanem azt a békét, mely harcaiban is tanít, felvilágosit, felemel és kultúrát teremt. Kétszeres szeretettel tekintsünk ma ezer halállal küzdő munkástestvéreinkre, hatványozott megbecsüléssel ragaszkodunk ma szervezeteinkhez, de megingathatlan hittel, s bizó reménnyel tekintünk a szocializmusra, melyre soha tisztábban nem mosolygott a győzelmes jövő, mint most, amely jövő milliók jólétét, békéjét hozza küzdelmünk, szenvedéseink, munkánk jutalmául ... Lusztig Arnold, 1915 Karácsonyi gondolatok. És ebben az esztendőben is éppen úgy zugtakbugtak a harangok, hirdetve a béke, a szeretet ünnepét; — holott stílszerűen a fenséges emberi kultúra, szeretet nagy-nagy temetésére szólott a harangzúgás. Végleges temetése-e ez az emberi kultúrának, munkának, szeretetnek? Nem, nem ... A szisztiszta szocializmusnak fog jutni az a nagyszerű, fenséges munka, hogy a háborúokozta borzalmak színhelyét eltakarítsa, kultúrát továbbépítse s a különböző nemzetek a proletárjai közti kapcsolatokat szorosabbra egybekovácsolja. Érdekes, így a háború folyamán, mennyi metaforán ment keresztül az ember hite, meggyőződése, mígnem az idő tompítva a rémüldözést, visszavezeti az Eszméhez, telve újabb reményekkel, a jövő iránti lelkesültséggel. Az első pillanatban dermedt rémüldözés. Kíváncsiság, milyen álláspontot foglalnak el a különböző nemzetek szocialistái. Azt látjuk, hogy lelkesedéssel mennek — sőt pártvezérek is — a csatatérre. Kétkedés. Érdemes, a mi harcunk A betegsegélyről. A betegsegélyezés ügye reánk nézve olyan fontos kérdés, amely részben életkérdést is képez, így tehát annak helyes elintézése életviszonyaink tekintetében nagyfontosságú dolog. Hogyha a betegsegélyezés kérdése nem lenne reánk nézve ilyen nagyfontosságú dolog, akkor nem igyekeztek volna elődeink az egylet alapításakor elsősorban is a betegsegélyezést életbeléptetni. Igaz, hogy akkor még nem állt fenn a kerületi betegsegélyző pénztár, amely szintén a betegsegélyezéssel foglalkozik és amelynek mi mindannyian törvényileg kötelezett tagjai is vagyunk. Ámde abban az időben, mikor az egylet alakult, sokkal könnyebbek voltak az életviszonyok és így annak segélyezése kielégíthette ebben a tekintetben az igényeket. A mai viszonyok között azonban az egyleti segélyezés már nem elégítheti ki az igényeket, tehát az egyleti segélyezés a kerületi pénztár segélyezésével együtt felelhet meg csak az életszükségleti kívánalmaknak. Egyik a másik nélkül nem nyújt olyan segélyt, amelyből betegségünk esetén fenn tudnék magunkat tartani. Ilyen viszonyok között igen nagy súllyal nehezedett ránk az Anyaegyletnél életbe léptetett az az intézkedés, hogy a betegeknek segélyt nem adnak. Jóllehet, hogy az az intézkedés az egylet érdekei szempontjából igen helyes, amennyiben az egyletet létalapjaiban igyekszik megmenteni. A betegsegélyezés kérdését azonban nézetem szerint nemcsak az egylet érdekei szempontjából kell elintézni, hanem figyelembe kell venni a tagok érdekeit is. Mert habár tökéletes igazsága lehet a „Typographia“ egyik vezércikkének abban, hogy a félhetes munkarendszer mellett a betegsegély fenntartása esetén nagy katasztrófa zúdulhatott volt rá az egylet nyakába, tehát ennek a megakadályozása végett a betegsegélyt meg kellett szüntetni. Ám ezzel az intézkedéssel szemben a tagok jutnak abba a helyzetbe, hogy megbetegedésük esetén katasztrófa éri a háztartásukat. Pedig az egylet alapításának éppen az volt a célja hogy a tagokat családjaikkal e katasztrófáktó megóvja. Ha azonban az egylet e feladatának nem felel meg, akkor nem tesz eleget a hozzá fűzött várakozásoknak. Fontos tehát e két érdeknek valamelyes módon való összeegyeztetése. És pedig mivel mindnyájan ki vagyunk téve annak, hogy a háború folyama alatt is megbetegszünk, mindannyiunknak nagy érdeke, hogy ez a kérdés mielőbb elintéztessék, minélfogva ennek a kérdésnek a megvitatását nem lehet egy későbbi időre halasztani, hanem már most meg kell kezdeni, mivel a családi katasztrófákat csak úgy kerülhetjük el, ha ez a kérdés mielőbb meg lesz oldva. Ennek a kérdésnek a megoldása azonban rendkívül nehéz, mivel ez olyan akadályokba ütközik, amelyet ez idő szerint érintetlen kérdésnek tartanak, noha nézetem szerint sohase lenne szabad egyetlen kérdést sem érinthetetlenné tenni, miután ez a helyzet módosulását és javulását lehetetlenné teszi. Márpedig egyetlen ember se mondhatja azt, hogy a mai helyzet ránk nézve megnyugtató és kielégítő. Sőt nemcsak a nagyszámú munkanélküli sínyli, hanem a munkában levők jó nagy része is. Ezekből a súlyos bajokból csak úgy remélhetünk mielőbbi szabadulást, ha eszméinkkel és gondolatainkkal igyekszünk a helyzetet tisztázni, valamint a bajok elhárítására a kellő témnát megtalálni. Fel kell tehát oldani a nézetek kifejtése elől minden akadályt és meg kell hallgatni azokat is, akik ellenvéleménnyel bírnak, mert csak úgy látjuk magunk előtt tisztázni a kérdéseket jó és rossz oldalukról. Ha azonban mi azon az uton, amelyen haladunk, mindig csak a jobboldalra nézünk és a baloldalra sohasem tekintünk, igen veszedelmes helyzetbe jutunk. Mert a háromnapos munkarendszernek az egy jó oldalán kívül óriási hátrányai is vannak. Nemcsak, hogy súlyos helyzetbe juttatja azokat a családos embereket, akik állandóan vagy legtöbbnyire fél heteken dolgoznak, hanem óriási igazságtalanságok is állnak elő ennek az alapján. Alig ugyanis a szaktársak egyik csoportja állandóan egész heteken át dolgozik, addig a másik csoportja csak félheteket, tehát az egyik csoport állandóan egész heti keresetekben részesül, a másik csoport pedig félheti keresetekben. Ezek a keresetkülönbségek semmivel se indokoltak és mindenesetre teljesen igazságtalanok. De még nagyobb igazságtalanság rejlik abban, hogy azok, akik úgyis abban az előnyös helyzetben vannak, hogy egész heteken dolgozhatnak, hetenként egészben csak 5%-kal vannak megterhelve, vagyis 1—2 koronával hetenként, míg azoknak, akik fél heteken át dolgoznak, minden héten mindjárt 18—26 korona veszteségeik vannak. Úgy a heti keresetek nagyságai, mint a megterhelések tehát olyan aránytalanok, amelyeket minden igazságszeretettel bíró ember mindenesetre teljesen tűrhetetlen állapotnak kell, hogy minősítsen. Feltétlenül sokkal igazságosabb dolog lenne az, ha mindazok, akik munkában állnak, mindnyájan egész heteken dolgozhatnának és szükség esetén hetenként esetleg nem 5%, hanem lOVo-kal egyenlően meg lennének terhelve a heti segélyezések fedezhetése érdekében. Nem tartom valószínűnek most már, hogy ebben az esetben nagyobb mérvű elbocsátások történhetnének, mivel a személyzetek a bevonulások által úgyis nagyon megcsökkentek, sőt abban a reményben vagyok, hogy egyáltalán aligha történhetnek elbocsátások a legközelebbi újabb bevonulások miatt. De ha mégis netalán történnének újabb elbocsátások is, akkor is bizonyára fedeznék a kiadásokat az említett megterhelések, noha remélhetőleg ezekhez a költségekhez a főnökök is hozzájárulnának megfelelő segéllyel. Azonban természetesen legriasztóbb hatású mindenkire nézve az elbocsátás gondolata. Pedig ezt a kérdést lehetne oly módon rendezni, hogy az illetők ebből semmi hátrányt sem szenvednének. Elbocsátások mindenesetre csak olyan helyeken történhetnének, ahol úgyis fel heteket dolgoznak, mivel azokon a helyeken, ahol egész heteken dolgoznak, feltétlenül szükség lesz ezután is az egész személyzetre. A fél heteket dolgozók keresete pedig legtöbb esetben nem nagyobb a heti fizetnivalók levonásával, mint amennyit a heti munkanélküli segély kitesz, tehát ebben a tekintetben az elbocsátandók nem vesztenének, sőt talán még nyernének is. De szociális szempontból méltányos lenne mégis az elbocsátásoknál figyelemmel lenni arra, hogy csakis nőtlen,fiatal emberek legyenek elbocsáthatók,mint akik a munkanélküli segélyből jobban fenn tudják magukat tartani. És egyúttal ki lenne kötendő az, hogy munkaszaporulat esetén elsősorban az elbocsátottak legyenek az illető nyomdákba felveendők, így az elbocsátottak nem veszítenének semmit, mert munkaszaporulat esetén ismét visszakerülhetnének előbbi kondíciójukba. Sőt az elbocsátásból még az az előnyük is származhatnék, hogy időközben egy más nyomdába juthatnának, ahol most már mindenütt egész heteket dolgoznának. Ilyképen rendezve a munkaviszonyokat, úgy vélem, hogy ez nem lenne többé akadály a betegsegély újbóli életbeléptetésének sem, mert ezzel az az indok megszűnnék, hogy a betegsegély többre rúgna, mint a heti kereset. A betegsegély újbóli életbeléptetésénél azonban a betegpénztár megóvása szempontjából mindenesetre csak azoknak kellene segélyt adni, akiknek munkaképtelensége teljesen kétségtelen, hogy ezzel a szimulánsokat a betegpénztár kiaknázásában megakadályozzuk. De a munkaviszony ily módon való rendezése mellett egyszersmind helyre lehetne állítani a kerületi pénztárnál is a normális helyzetet és megszüntetni azt a ránk nézve rend-