Typographia, 1915 (47. évfolyam, 1-53. szám)

1915-01-01 / 1. szám

Január 1 T­YPOGít APHI A mások szerint petsit azért,­ mert megkapta. Tény azonban az, hogy itt is sok az állami es honvédelmi munka, lexikon is készül, azonkí­vü­­l van sok lap is. De a munkások még­sem jutot­tak egészheti fizetéshez. Karácsony hetében. Egy lipótvárosi nyomda. Egész éven át a mű­vészet szolgálatában áll. Munka van elég — de azért két napot dolgoztattak a karácsonyi hét­ben. A személyzet nyomorúságán úgy segítettek, hogy aki kért — kapott mérsékelt áru színház­jegyet. , ,, Még egy másik nyomda. Budán van. A háború kitörése óta egész heteket dolgozott a személy­zet. Karácsony hetében három napot. Hármat. A nyomda főnöke valamikor szerepet vitt a Segélyző­ Egyesületben. Régen. Van kisebb nyomda is, ahol ugyanígy csele­kedtek. De ezeket megróni nem lehet, több okból. A háború nemcsak nálunk,­­ de másutt is olyan közgazdasági és pénzügyi helyzetet te­remtett, amely bénítólag hatott — különösen az első időben — minden iparágra, de súlyosan érezhető volt ez a nyomdaiparban. A német­országi Árszabályhivatal (Tarifamt) mindjárt a háború elején, felismerve a helyzet komoly­­ságát,körlevélben fordult (munkaadó és munkás) tagjaihoz. Csak egy passzust kívánok ebből a körlevélből leközölni. „... Etikai, nemzeti és ipari okokból az ár­­szabályközösség fenntartandó és îi kollektív szerződésből folyó kölcsönös kötelezettségek, úgy mint a múltban, szigorúan betartandók. Az árszabályközösség akkor, amikor a munka­­adóknak és a munkásoknak egyaránt nagy áldozatokat kell hozniok és mindkét fél ki van téve nélkülözéseknek, ezen nehéz időkben is legyen próbaköve annak a felismerésnek, hogy munkaadók és munkások egymásra vannak utalva és ehhez képest igyekezzenek, hogy az ilyen súlyos harcban a terhek viselését egy­másnak megkönnyítsék.“ Tehát a németországi Tarifamt, amely a fennálló kollektív szerződésnek a legszigorúbb őrzője, hivatalosan hívja fel a tagok figyelmét, hogy a munkaadók és munkások egymásra vannak utalva ... . Fontos a Tarifamt ezen megnyilatkozása,­­ mert magában foglal bizonyos figyelmeztetést: jöhet olyan idő is, amikor a munkaadók a munkásokra vannak utalva. Mert így is lehet. # A háború megkezdése óta a Budapesti Gra­fikai és Rokoniparosok Főnökegyesülete, mint egyesület, sokat tett a szervezettel egyetemben írt grafikai munkásság érdekében. Részben gon­doskodott arról, hogy a hadbavonultak család­tagjait, amíg az állami segélyt megkapják, pillanatnyilag támogassa. A tagjai által fizetett és fizetendő pénzekből a munkanélküliek részére is juttat egy bizonyos összeget, sőt a szerve­zettel egyetemben lehetővé tette, hogy a tel­keteket dolgozó munkások és munkásnők és a munkanélküliek féláron szenet és fát kapjanak. Ezek mind azt bizonyítják, hogy a főnök­­egyesü­let vezetősége a helyzet magaslatán áll. .jó érzéke van szociális kérdésekben. Tisztában van a Főnökegyesület vezetősége azzal, hogy minden egyes nyomdának szüksége van a mun­kásokra és szüksége lesz, mert kétségtelen, hogy munkásság nélkül nem lehet ipart fenn­tartani, munkások nélkül nincsen haszon ... Fentieket csak azért irtana meg, hogy meg­állapítsam, miszerint a Főnökegyesület, mint ilyen, megtette a kötelességét — a tagjai érdeké­­ben is. De amit egyes nyomdák vezetőségei különösen karácsony hetében tettek, azt min­dennek lehet nevezni, csak humánusnak nem. Még okosnak sem. Csak még egy feljegyzést. Fentebb már emlí­tettem, hogy a békéltetőbizottság felhívását: a karácsonyi héten a munkások egész heti fizetés­hez jussanak — a munkaadóelnök írta alá. Ezért is kezdődött a körlevél: „T. Tagtárs!“ Ne tekintsék szaktársaim és szaktársnőim rossz tréfának, de az aláíró elnök úr nyomdájában — R. T. — is csak három napot dolgoztak. Karácsony hetében ... B ez? Nem idegen érdekek háborúja ez? Beszéltem­­ munkástársaimmal. Egyes vélemény szerint a szocializmus is megszűnt, hisz — mondták­­—, h­a a kapitalista társadalom akkor tudja érdek­kereteibe illeszteni, a szocializmust, amikor akarja, akkor a szocializmus elvesztette a lét­­jogosultságát. Az események úgy hajszolják egymást, hogy nem is tudott igen gondolkodni felettük az ember. Kétségbeesés. Mert iszonyú az, amidőn egy eszmében fanatikusan hiszünk, s ha, csak pillanatokra is, megingatnak az események. S tespedt békével, bizonytalan holnapokkal élni, gondolkodni, ingatag hittel, nélkülözéssel, ha már nem adatott meg, hogy a­ lövészárkokba bújjunk — százszor jobb ez, mint az ilyen velőt szívó tépelődés —, hova menekülhetne máshova az ember, mint a­­ könyvekhez. Utolsó reménysugár. De a háború borzalmai lidércként zavarják meg itt is az embert. Kegyetlen szkepticizmus mindennel szemben, íme, a nagy filozófusok: Spinoza, Nietzsche hite, akik übermenschi szikrát fejlettek az emberben — mivé lettek. De minden tudás­nak ára van. Ilyen bukdácsolásokon keresztül juthattam csak vissza a megingatlan eszménk­­hez: a szocializmushoz. A háború óriási dimen­ziói ragadhatnak magukkal embereket, profán világszemléleteket, de a szocializmust soha! A békét, krisztusi szeretetet hirdető harang csak profanizálta eddig is az emberszeretetet.Nekünk, öntudatos munkásoknak jut majd az a magasz­tos feladat, hogy a háború iszonyait eltakarítva, a tudást, a szocialista felvilágosultságot inten­zívebben és mind szélesebb néprétegekbe vigyük be, mert — szaktársaim, jól jegyezzük ezt meg — minél kiterjedtebb a szocializmus eszméje, minél nagyobb és nagyobb néprétegnél találjuk meg a szolidaritás érzését, annál lehetetlenebb megismétlődnie az ilyen iszonyattal teli, bor­zalmas háborúnak. Nem a spiesz-békét áhítoz­zuk mi, hanem azt a békét, mely harcaiban is tanít, felvilágosit, felemel és kultúrát teremt. Kétszeres szeretettel tekintsünk ma ezer halállal küzdő munkástestvéreinkre, hatványozott meg­becsüléssel ragaszkodunk ma szervezeteinkhez, de megingathatlan hittel, s bizó reménnyel tekintünk a szocializmusra, melyre soha tisz­tábban nem mosolygott a győzelmes jövő, mint most, amely jövő milliók jólétét, békéjét hozza küzdelmünk, szenvedéseink, munkánk jutal­mául ... Lusztig Arnold, 1915 Karácsonyi gondolatok. És ebben az eszten­dőben is éppen­­ úgy zugtak­­bugtak a harangok, hirdetve a béke, a szeretet ünnepét; — holott stílszerűen a fenséges emberi kultúra, szeretet nagy-nagy temetésére szólott a harangzúgás. Végleges temetése-e ez az emberi kultúrának, munkának, szeretetnek? Nem, nem ... A szisztiszta szocializmusnak fog jutni az a nagyszerű, fenséges munka, hogy a h­áború­­okozta borzalmak színhelyét eltakarítsa, kultúrát továbbépítse s a különböző nemzetek a proletárjai közti kapcsolatokat szorosabbra egybekovácsolja. Érdekes, így a háború folyamán, mennyi metaforán ment keresztül az ember hite, meg­győződése, mígnem az idő tompítva a rém­ü­ldö­­zést, visszavezeti az Eszméhez, telve újabb reményekkel, a jövő iránti lelkesültséggel. Az első pillanatban dermedt rémüldözés. Kíváncsi­ság, milyen álláspontot foglalnak el a külön­böző nemzetek szocialistái. Azt látjuk, hogy lelkesedéssel mennek — sőt pártvezérek is — a csatatérre. Kétkedés. Érdemes, a mi harcunk A betegsegélyről. A betegsegélyezés ügye reánk nézve olyan fontos kérdés, amely részben életkérdést is képez, így tehát annak helyes elintézése élet­viszonyaink tekintetében nagyfontosságú dolog. Hogyha a betegsegélyezés kérdése nem lenne reánk nézve ilyen nagyfontosságú dolog, akkor nem igyekeztek volna elődeink az egylet ala­pításakor elsősorban is a betegsegélyezést életbe­léptetni. Igaz, hogy akkor még nem állt fenn a kerü­leti betegsegélyző pénztár, amely szintén a beteg­­segélyezéssel foglalkozik és amelynek mi mind­annyian törvényileg kötelezett tagjai is va­gyunk. Ámde abban az időben, mikor az egylet ala­kult, sokkal könnyebbek voltak az életviszonyok és így annak segélyezése kielégíthette ebben a tekintetben az igényeket. A mai viszonyok között azonban az egyleti segélyezés már nem elégítheti ki az igényeket, tehát az egyleti segélyezés a kerületi pénztár segélyezésével együtt felelhet meg csak az élet­szükségleti kívánalmaknak. Egyik a másik nélkül nem nyújt olyan segélyt, amelyből beteg­ségünk esetén fenn tudnék magunkat tartani. Ilyen viszonyok között igen nagy súllyal nehezedett ránk az Anyaegyletnél életbe lépte­tett az az intézkedés, hogy a betegeknek segélyt nem adnak. Jóllehet, hogy az az intézkedés az egylet érdekei szempontjából igen helyes, amennyiben az egyletet létalapjaiban igyekszik megmen­teni. A betegsegélyezés kérdését azonban néze­tem szerint nemcsak az egylet érdekei szem­pontjából kell elintézni, hanem figyelembe kell venni a tagok érdekeit is. Mert habár tökéletes igazsága lehet a „Typo­­graphia“ egyik vezércikkének abban, hogy a félhetes munkarendszer mellett a betegsegély fenntartása esetén nagy katasztrófa zúdulha­tott volt rá az egylet nyakába, tehát ennek a megakadályozása végett a betegsegélyt meg kellett szüntetni. Ám ezzel az intézkedéssel szemben a tagok jutnak abba a helyzetbe, hogy megbetegedésük esetén katasztrófa éri a háztartásukat. Pedig az egylet alapításának éppen az volt a célja hogy a tagokat családjaikkal e katasztrófáktó megóvja. Ha azonban az egylet e feladatának nem felel meg, akkor nem tesz eleget a hozzá fűzött várakozásoknak. Fontos tehát e két érdeknek valamelyes módon való összeegyeztetése. És pedig mivel mind­nyájan ki vagyunk téve annak, hogy a háború folyama alatt is megbetegszünk, mindannyiunk­nak nagy érdeke, hogy ez a kérdés mielőbb el­­intéztessék, minélfogva ennek a kérdésnek a megvitatását nem lehet egy későbbi időre halasztani, hanem már most meg kell kezdeni, mivel a családi katasztrófákat csak úgy kerül­hetjük el, ha ez a kérdés mielőbb meg lesz oldva. Ennek a kérdésnek a megoldása azonban rendkívül nehéz, mivel ez olyan akadályokba ütközik, amelyet ez idő szerint érintetlen kér­désnek tartanak, noha nézetem szerint sohase lenne szabad egyetlen kérdést sem érinthetetlenné tenni, miután ez a helyzet módosulását és javu­lását lehetetlenné­ teszi. Már­pedig egyetlen ember se mondhatja azt, hogy a mai helyzet ránk nézve megnyugtató és kielégítő. Sőt nemcsak a nagyszámú munka­­nélküli sínyli, hanem a munkában levők jó nagy része is.­ Ezekből a súlyos bajokból csak úgy remél­hetünk mielőbbi szabadulást, ha eszméinkkel és gondolatainkkal igyekszünk a helyzetet tisz­tázni, valamint a bajok elhárítására a kellő témnát megtalálni. Fel kell tehát oldani a nézetek kifejtése elől minden akadályt és meg kell hallgatni azokat is, akik ellenvéleménnyel bírnak, mert csak úgy látjuk magunk előtt tisztázni a kérdéseket jó és rossz oldalukról. Ha azonban mi azon az uton, amelyen hala­dunk, mindig csak a jobboldalra nézünk és a baloldalra sohasem tekintünk, igen vesze­delmes helyzetbe jutunk. Mert a háromnapos munkarendszernek az egy jó oldalán kívü­l óriási hátrányai is vannak. Nemcsak, hogy súlyos helyzetbe juttatja azokat a családos embereket, akik állandóan vagy leg­­többnyire fél heteken dolgoznak, hanem óriási igazságtalanságok is állnak elő ennek az alapján. Alig ugyanis a szaktársak egyik csoportja állandóan egész heteken át dolgozik, addig a másik csoportja csak félheteket, tehát az egyik csoport állandóan egész heti keresetekben részesül, a másik csoport pedig félheti kerese­tekben. Ezek a keresetkülönbségek semmivel se indokoltak és mindenesetre teljesen igazság­talanok. De még nagyobb igazságtalanság rejlik abban, hogy azok, akik úgyis abban az előnyös hely­zetben vannak, hogy egész heteken dolgozhat­nak, hetenként egészben csak 5%-kal vannak megterhelve, vagyis 1—2 koronával hetenként, míg azoknak, akik fél heteken át dolgoznak, minden héten mindjárt 18—26 korona vesztesé­geik vannak. Úgy a heti keresetek nagyságai, mint a meg­terhelések tehát olyan aránytalanok, amelyeket minden igazságszeretettel bíró ember minden­esetre teljesen tűrhetetlen állapotnak kell, hogy minősítsen. Feltétlenül sokkal igazságosabb dolog lenne az, ha mindazok, akik munkában állnak, mind­nyájan egész heteken dolgozhatnának és szük­ség esetén hetenként esetleg nem 5%, hanem lOVo-kal egyenlően meg lennének terhelve a heti segélyezések fedezhetése érdekében. Nem tartom valószínűnek most már, hogy ebben az esetben nagyobb mérvű elbocsátások történhetnének, mivel a személyzetek a bevonu­lások által úgyis nagyon megcsökkentek, sőt abban a reményben vagyok, hogy egyáltalán aligha történhetnek elbocsátások a legközelebbi újabb bevonulások miatt. De ha mégis netalán történnének újabb elbocsátások is, akkor is bizonyára fedeznék a kiadásokat az említett megterhelések, noha remélhetőleg ezekhez a költségekhez a főnökök is hozzájárulnának megfelelő segéllyel. Azonban természetesen legriasztóbb hatású mindenkire nézve az elbocsátás gondolata. Pedig ezt a kérdést lehetne oly módon ren­dezni, hogy az illetők ebből semmi hátrányt sem szenvednének. Elbocsátások mindenesetre csak olyan he­lyeken történhetnének, ahol úgyis fel heteket dolgoznak, mivel azokon a helyeken, ahol egész heteken dolgoznak, feltétlenül szükség lesz ez­után is az egész személyzetre. A fél heteket dolgozók keresete pedig legtöbb esetben nem nagyobb a heti fizetnivalók levoná­sával, mint amennyit a heti munkanélküli segély kitesz, tehát ebben a tekintetben az el­­bocsátandók nem vesztenének, sőt talán még nyernének is. De szociális szempontból méltányos lenne mégis az elbocsátásoknál figyelemmel lenni arra, hogy csakis nőtlen,fiatal emberek legyenek elbocsáthatók,mint akik a mun­kanélküli segél­y­­ből jobban fenn tudják magukat tartani. És egyúttal ki lenne kötendő az, hogy munka­­szaporulat esetén elsősorban az elbocsátottak legyenek az illető nyomdákba felveendők, így az elbocsátottak nem veszítenének semmit, mert munkaszaporulat esetén ismét visszakerülhet­nének előbbi kondíciójukba. Sőt az elbocsátás­ból még az az előnyük is származhatnék, hogy időközben egy más nyomdába juthatnának, ahol most már mindenütt egész heteket dolgoz­nának. Ilyképen rendezve a munkaviszonyokat, úgy vélem, hogy ez nem lenne többé akadály a betegsegély újbóli életbeléptetésének sem, mert ezzel az az indok megszűnnék, hogy a beteg­segély többre rúgna, mint a heti kereset. A beteg­­segély újbóli életbeléptetésénél azonban a beteg­pénztár megóvása szempontjából mindenesetre csak azoknak kellene segélyt adni, akiknek munkaképtelensége teljesen kétségtelen, hogy ezzel a szimulánsokat a­­ betegpénztár kiakná­zásában megakadályozzuk. De a munkaviszony ily módon való rende­zése mellett egyszersmind helyre lehetne állí­tani a kerületi pénztárnál is a normális hely­zetet és megszüntetni azt a ránk nézve rend-

Next