Typographia, 1919 (51. évfolyam, 1-46. szám)
1919-11-21 / 41. szám
fľovembier 21 A grafikai uniók és grafikai kartellek kérdése, valamint az újságíróknak ezekhez való csatlakozása is szóba került Ami a grafikai kartelleket illeti, úgy látszik, ezzel a szervezeti formával a grafikai szervezetek mindenütt meg fognak barátkozni. Ausztriában a grafikai kartell már valóság és amint a legutóbbi drágasági pótlékok fölemelésére irányuló akciónál láttuk, már aktív működést is fejt ki. Nálunk, azt lehet mondani, a grafikai kartell a gyakorlatban szintén megvan, csak formailag nincsen még megpecsételve. Valószínű, hogy előbb-utóbb ennek az ideje is elérkezik. Ez mindenesetre könnyebben megvalósítható, mint az év elején a Litográfiában megpendített grafikai unió kérdése, amellyel annak idején a Typographiában is foglalkoztunk. Az újságírók bevonására nézve a küldöttek — különösen a németek — meglehetősen tartózkodóan nyilatkoztak. Úgylátszik, az újságírókat illetően mindenütt rossz tapasztalatokat szereztek a nyomdai munkások. Igazuk van a németeknek: várni kell, miként alkulnak ki a viszonyok a zsurnaliszták szervezeteiben. Nálunk az újságíróknak a munkássággal szemben nagyon sok bűnt kell jóvátenniük, amíg arra az álláspontra helyezkedhetnénk, hogy őket magunk közé fogadjuk. Morális tekintetben nagy átalakulásra van szükség, hogy nyomdászok és újságírók egy szervezetben tömörülhessenek. Osztálytudat és munkáserkölcs! E két tantárgyból vizsgázzanak az újságírók, ha azt akarják, hogy szervezeti ügyekben velük valaha szóba álljank ne. Nem várhatunk! A Typographia egyik októberi számában olvastuk, hogy a fővárosi árszabályt tárgyaló bizottság legutóbbi üléslében mindkét fél küldöttei megállapították, hogy a jelenlegi politikai és gazdasági helyzet nem alkalmas új árszabály megalkotására és ezért az eddigi árszabály joghatályát meghosszabbították jövő év október végéig. Ezt elolvasva annak idején, azt hittük — és valószínűleg a tárgyalóbizottság is ezt vette határozatának alapjául —, a közszükségleti cikkek árai mégis csak lejebb fognak végre szállani és így valahogy csak bevárhatjuk a jövő év október végét, ameddig árszabályunk maghosszabbítást nyert De az azóta elmúlt öt-hat hét, sajnos, arról győzött meg bennünket — és reméljük főnökeinket is —, hogy szomorúan csalódtunk, mert az árak nem hogy lefelé tartanának, hanem még inkább fölfelé haladnak az egész vonalon. Ez a szomorú valóság új helyzet elé állít bennünket, mert kétségtelen, hogy ilyen körülmmények között a jelenlegi fizetésekkel nem várhatjuk be a jövő év októberét, hanem haladéktalanul föl kell hogy vegye szervezetünk vezetősége főnökeinkkel a tárgyalásokat hogy legalább a fizetéseket emeljék föl, ha már egyéb változtatásokra nem alkalmas a jelenlegi helyzet De miért nem alkalmas a mai helyzet épp a nyomdászok árszabályának a megújítására, holott a cipész-, szabó- stb. iparban ugyanakkor alkalmas. Csodálatos, hogy az árszabálybizottság munkáltató tagjai mindig meg tudják győzni a mi megbízottainkat az ő igazságaikról. Valami nagyszerű érvekkel dolgozhatnak a munkaadó uraik! Mert a háború alatt meg tudták győzni szervezetünk vezetőségét arról, hogy a nyomdaipar nem hadiipar és ezért alig volt a nyomdai munkásoknak fiéd olyan összegű heti fizetésük, mint a többi iparágak munkásainak és tudták tűrni ezt a helyzetet egészen a diktatúra kikiáltásáig és akkor is csak a legutolsó fegyverünk igénybevételével tudtuk őket jobb belátásra bírni. Persze ,a diktatúra bukása után sem került semmi fáradságukba visszaállítani az azelőtt négy hónappal harc árán kicsikart fizetéseket, mársem törődve azzal, hogy abból akkor sem igen lehetett megélni, nem hogy most lehetne, amikor csak — példának említem meg — a hagyma kilója két nap alatt 6 koronáról 26 koronára szökött föl. És dacára annak, hogy a diktatúra bukása óta már négy hónap múlt el, amely idő alatt hallatlanul magasra szökött föl minden közszükségleti cikknek az ára, nekünk nyomdai munkásoknak még mindig abból a fizetésnek nnevezett alamizsnából kell tengetni nyomorult életünket, amelyet azelőtt négy hónappal csikartunk ki; csak azért, mert a jelenlegi politikai és gazdasági helyzet nem alkalmas — persze, mert a zsebről van szói — egy új árszabály megalkotására. De ha a mi helyzetünk megjavítására nem alkalmas a mostani helyzet, akkor miért stikal? sms arra, hogy főnökeink mitőlunk mindig TYPOC3RAFÎTTA. újabb és újabb kedvezményeket erőszakoljanak ki a maguk — amúgy sem rossz — helyzetük még jobbá tételére. Mert mit gondolnak a t. munkaadó urak, hogy más körülmények között olyan könnyen el tudták volna érni azt, hogy a segédmunkások munkaidejét meghosszabbítsák? És a paritásos munkaközvetítést is minden ellenszolgáltatás nélkül kapták volna meg? Legyünk igazságosak, t. munkaadó urak! Vagy alkalmas a mostani idő a változtatásokra, vagy nem alkalmas. És amennyiben — amint föntebb megemlítem és bizonyítom—alkalmas a mostani idő az önök javára való módosítások keresztülvitelére, úgy legyen alkalmas a mi helyzetünk sürgős megjavítására is. A legkevesebb, amit elvárhatunk főnökeinktől, hogy lehetővé tegyék nekünk tisztességes munkánk után a tisztességes megélhetést. Javítsák meg sürgősen a fizetésünket, mégpedig a mai megélhetési lehetőségek figyelembevételével. Hogy pedig ilyen lehetetlen rossz viszonyok közé ne jussunk ezután, hát és erre kell ismét hívni azt a paritásos munkabérmegállapító bizottságot is, amelyik állandóan figyelemmel kíséri a megélhetési viszonyokat és mindig ahhoz mérten igazodjon a fizetésünk is. B. Zs. Szociáletika. „A tőkének és a munikálnak nem szabad elforással küzdenie, hanem közös egyetértéssel kell elintézni a vitás kérdéseket.“ „A tőkének és a munkának bizalommal kell viseltetnie egymás iránt, de viszont a munkának meg kell kapnia a méltó ellenértéket.“ A fenti kijelentéseket a nagy angol államférfiú, Lloyd George mondotta Sheffieldben, amikor a Népszövetséghez (Ligue des Nations) csatlakozó hatalmak kormányai a tőkések és munkások képviselőit elküldötték Washingtonba, hogy ott megállapítsák a nemzetközi munkabéreket és egyéb munkásügyi problémákat megoldjanak. Amikor a mostani sorsdöntő időkben ilyen nagy horderjű munkásügyi kérdések megvitatása kerül szóba és vezető állam a férfiú a munka és a munkásság megbecsülését kiáltja a nagyvilágba, mintegy új korszakot jelentve, önkéntelenül is a mi szomorú hazai szociális viszonyaink jutnak eszünkbe. A mi nyomdaiparunkban is nagyon uralkodó manchesteri iskola szellemétől megrontott viszonynak munkás és munkáltató között meg kell változni, mert a manchesteri iskola szelleme olyan erkölcsi állapotokat teremtett a munkáltatóosztályban, amely azt az osztályt minden erkölcsi felelősségtől fölmentette. Pedig a munkáltatónak a munkás érző barátjává kell lenni, mert a szociáletika eme fogyatékossága mindennemű igazságtalanságok legfőbb oka. A munkáltató és a munkás megértésén alapuló társadalom hozhatja meg az emberiségnek azt a megközelített megelégedettséget, amely a mai osztályharcok és érdekek összeütközéséből származó vérzivatarból kivezetne bennünket. Mert be kell látnia mindkét félnek, munkásnak és munkáltatónak, hogy a szociéletika mellőzésével nem lehet harmonikus együttműködés. A nagy angol államférfiú idézett megállapításaiból leszűrt gondolatok vajha m megszívlelésül szolgálnának a munkáltatók táborában is, annál is inkább, mert most ugyanaz a viszony van köztünk, mint a sziámi ikrek között volt, hogy vagy együtt élünk és munkálkodunk, vagy pedig együtt veszünk: munkáltató és munkástőke és munka Lzüvassy István. im9 Különvélemény. 1. A lezajlott luzerni VII. nemzetközi nyomdászkongresszus első napjául Keuter szaktárs a belgák megbízásából bejelentette, hogy a német katonáknak a belga polgári lakossággal szemben elkövetett erőszakosságai és kegyetlenkedései miatt a központi országok nyomdai munkásaival egyelőre megszüntetnek mindennemű összeköttetést. Ehhez a maga részéről hozzátette, hogy nem osztja ugyan mindenben, a belgáik nézetét, mégis, az undok háború alatt történtek után, nem lehet kívánni, hogy hirtelen feledésbe menjen minden és hogy nyomban a régi szívélyesség uralkodjék. Ez, úgymond, idő kérdése. E nyilatkozat miatt a Typographia 87. számában megjelent fej cikk szerzője keserves szemrehányó üzenetet küldött Keufernek, szörnyű átkokat szórva egyszersmind a háború kitöréséért és elhúzásáért felelős bűnösökre. Hogy ez a „szelidlelkü“ és bizonyára jóizlésű francia hogyan fogadta ez irodalmi frakkba öltöztetett átkokat, azt még egyelőre homály fedi, de az bizonyos, hogy olyan hosszúra kacskaringózta ki mindegyiket, hogy mire a gonosz fejeket eléri, azokban már alig tehet valami kárt. Erről nagyobb bizonyosságot szerzendő, kérdést intéztem néhány elsőrendű átok szakértő szaktárshoz, akik Bozsik Pista elnöklete alatt hat órai beható tanácskozás után egyhangúlag azt a határozatot hozták (verje meg fűket ezért a ragya!), hogy, sajnos, az átkok a tö óta már nem fognak. Minden további találgatásnak elejét Teendő, az álnév alá rejtőzött szerző beleegyezésével kijelenthetem, hogy a kérdéses fejcikket nem írta, de ki is írhatta volna más, mint a mi erős és becsületes meggyőződésű, jó öreg — Keb Menachennink. 2. A Typographia 39. számában az „Internacionále Ítélőszéke“ elé állítja Herzog szaktárs Scheidemannékat, kinevezi magát bíróvá és a strucctól kölcsönzött logikával arra ítéli őket, hogy tegyenek egy „akadémikusán“ elvi nyilatkozatot és jelentsék ki férfiasan (!), hogy azért szavazták meg az első hadihitelt, mert a császári külügyi és hadügyi diplomácia őket becsapta, amennyiben nem árulta el nekik, hogy a németek lesznek a támadók. Amíg ez meg nem történik, addig, úgymond, a franciák, de különösen a belgák engesztelhetetlensége (!) nem fog megszűnni. Ámde szociáldemokratáikhoz méltó férfias nyilatkozat nem lehet más, mint egyenes, nyílt és őszinte, nem pedig „akadémikus“, amely legföljebb a Loyola-féle jelszó értelmében lehet elvi, amely szerint „a cél (jelen esetben a szerecsenmosdatás), szentesíti az eszközüket“. Akkor már sokkal őszintébb volt Bellmann Isollweg. Ez a koronatanú, aki tudvalevőleg a háború megindításának idején birodalmi kancellár volt, a német parlamenti vizsgáló bizottság előtt nemrég (ó, kegyetlen iróniája a sorsnak!) azt a vallomást tette, hogy: „a háború kérdésében mindnyájan bűnösck vagyunk“. De hát, elvégre is, Keufer nem azt mondta Luzernben, hogy a franciáik, meg a belgák soha, hanem, hogy csak egyelőre nem akarják a központi országok testvérmunkásaival a régi kapcsolatot fölvenni. Ezt II. szaktárs sem olvashatta másként: miért indult ki tolnász ebből a hamis alapból? Azért, mert máskülönben vagy egyáltalán nem, de így semmiesetre sem írhatta volna meg a cikkét. Abban igaza van, hogy ezután más szakszervezeti nevelésben kell a világ munkásait részesíteni, hogy ilyen veszedelem többé reánk ne szakadjon. De erről majd más alkalommal. • A nemzetközi szolidáritás nem a luzerni kongresszuson, hanem öt évvel ezelőtt a berlini parlamentben szenvedte az első hatalmas csorbát, ahonnan Scheidemannék a háború fúriáit az emberiségre rászabadítani segítették.Valamint hogy önérzetes emberek, akik között azelőtt teljes volt a barátság, ha egy vagy más ügyből kifolyólag súlyosan vétettek egymás ellen, nem szoktak mindjárt az első találkozás alkalmával egymás nyakába borulni, azonképen, bármily sajnálatos legyen is, emberi szempontból a franciák és belgák egyelőre még neheztelő magatartása a németekkel szemben érthető. De ők ismerték a mi öt év előtti parlamenti viszonyainkat is. Ia előbb nem is, de maxár bízvást tudják, hogy minő magatartást tanúsított a háború egész ideje alatt a mi pártsajtónk. Idegenkedésük tehát velünk szemben indokolatlan. Semmi kétség azonban, hogy a teljes kiengesztelődés ideje nem lehet hosszú és hogy rövidesen újra szoros, sőt, ha lehet, még erősebben fog összefűzni bennünket a nyomdászinternacionálé vaskapcsa. Ez nem is lehet másként. A franciák meg a belgák sokkal józanabbak, semhogy hosszabban tartó széthúzással a közös ellenséget, a hovatovább nemzetközileg szervezett kapitalizmust erősítsék. Biztosíték erre egyebek között az a nagy út is, amelyet e téren éppen Keuter a konferencia első napjától annak berekesztéséig megtett.